Óh tiszta élet, boldogság!

Szomorúan csörgött az elhagyott szökőkút; a park kanyargó útjait
mezítlábas suhancok seperték, síró talicskákra hordva a gyűrött, vörhenyes levelek garmadáját;
láthatatlan lomha bogarak: arcomon mászkált az őszi nap tüze,
és fáradtan néztem a domb napos foltjait, a zümmögő darazsakat és a fehér vatta-felhőket.
Jó, hogy te is eljöttél… Egy öreg, pápaszemes bácsi ült velem szemközt az imént,
botjával firkált a homokba, aztán elment, ujságját ott felejtve a lócán.
Kedves, talán beteg is vagyok én: valami megfoghatatlan szomorúság esője zsong bennem,
szüntelenül felszállva, lehullva, mint ahogyan kövér könnyeivel játszik amott az őszi szökőkút.
Ma egyszerű vagyok, egyszerűbb és őszintébb, sokkal becsületesebb, mint máskor;
csak nyugalomra vágyom: kiszökni az életből és meztelen lélekkel futkározni a harmatos füvön.
Tudom, hogy mosolyogni fognak majd rajtam; de jobb nekem a harcnál az idill meg a csönd:
öl, aki harcol, és én irtózom a vértől, és a cifra szavak hidegen hagyják azt, aki szenved.
Egyszerű vagyok; igaz, hogy kissé megtörve csillog feléd szemeim bánata,
hogy nem tudok szebb szót mondani neked, hozzád-simulóbbat, csak ezt: Kedvesem!
De hiába! –: én gyenge vagyok, és összetört a nap, a sok rossz és hazug ember,
és igazán nem a vers kedvéért mondom, hogy nyomorúltabbnak éreztem magamat köztük a kóbor ebnél.
Jobb így, – egyedül vagy veled – ott hagyva a társaságot, a kávéházat, ahol ellenségeim ülnek,
nagyképűen fejtegetve a művészet követelményeit! – Óh tiszta élet! boldogság! egyszerű szívek öröme!
Csókold meg égő szemeimet, és menjünk szeretettel az egészen közönséges dolgok közé:
meglátogatni a csodálkozó őszirózsákat, vagy menjünk a kardliliomok tavához,
vagy a hársak alá, ahol kipirúlt arcú fiúk és lányod diabolóznak.
 

(Nyugat, 1921. április 1.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]