Óh tiszta élet, boldogság!

Szomorúan csörgött az elhagyott szökőkút; a park kanyargó útjait mezítlábas suhancok seperték, síró talicskákra hordva a gyűrött, vörhenyes levelek garmadáját; láthatatlan lomha bogarak: arcomon mászkált az őszi nap tüze, és fáradtan néztem a domb napos foltjait, a zümmögő darazsakat és a fehér vatta-felhőket. Jó, hogy te is eljöttél… Egy öreg, pápaszemes bácsi ült velem szemközt az imént, botjával firkált a homokba, aztán elment, ujságját ott felejtve a lócán. Kedves, talán beteg is vagyok én: valami megfoghatatlan szomorúság esője zsong bennem, szüntelenül felszállva, lehullva, mint ahogyan kövér könnyeivel játszik amott az őszi szökőkút. Ma egyszerű vagyok, egyszerűbb és őszintébb, sokkal becsületesebb, mint máskor; csak nyugalomra vágyom: kiszökni az életből és meztelen lélekkel futkározni a harmatos füvön. Tudom, hogy mosolyogni fognak majd rajtam; de jobb nekem a harcnál az idill meg a csönd: öl, aki harcol, és én irtózom a vértől, és a cifra szavak hidegen hagyják azt, aki szenved. Egyszerű vagyok; igaz, hogy kissé megtörve csillog feléd szemeim bánata, hogy nem tudok szebb szót mondani neked, hozzád-simulóbbat, csak ezt: Kedvesem! De hiába! –: én gyenge vagyok, és összetört a nap, a sok rossz és hazug ember, és igazán nem a vers kedvéért mondom, hogy nyomorúltabbnak éreztem magamat köztük a kóbor ebnél. Jobb így, – egyedül vagy veled – ott hagyva a társaságot, a kávéházat, ahol ellenségeim ülnek, nagyképűen fejtegetve a művészet követelményeit! – Óh tiszta élet! boldogság! egyszerű szívek öröme! Csókold meg égő szemeimet, és menjünk szeretettel az egészen közönséges dolgok közé: meglátogatni a csodálkozó őszirózsákat, vagy menjünk a kardliliomok tavához, vagy a hársak alá, ahol kipirúlt arcú fiúk és lányod diabolóznak. (Nyugat, 1921. április 1.)