Élet zenéjét, ritmusok életét!

Zenét, zenét akarok, Testvérem! A tenger élet ritmusát, eleven véred piros ütemét! Nem versek csinált muzsikáját, szabályosan billegő jambusokat, útált émelygést, tengeri betegséget: élet zenéjét, ritmusok életét! Tán hangszereket is, zsúfolt termek vonagló hintázását, hol szédül a szív és szédül az agy és elismerő taps lesz a részeg bűvöletből; vagy nyílt terraszokon hajlongó cigányzenét, míg alattunk zúgva nyargal a városi villanyos; tán hangversenyeket, Wagner pergőtüzeit, csattogó cintányérokat és katonabandát is, – de még inkább a magányos holdfényben úszó romantikus hegedűszót: életet! életet! Vagy erdei lombsusogást, virágok hangtalan orgiáit, juhnyájak záporozó topogását, méhdöngést, falusi verandán lármás verebek és rigók reggeli kardalát: életet! életet! Mézes dobolást, mit a porhanyó barázda szivén ver a tavaszi permeteg, fehér hajnalkák égnek forduló pici trombitáit, tücsökcirpelést, hangtalan tündéri zenét, rétek zenéjét: millió láthatatlan hangszer egybefonódó, örvénylő, kusza, ringató, puha, harmatos, álmos, napsugaras selyem muzsikáját; vagy szirtől-szirtre ugráló patakok ezüstmoraját, beszélgető éjszakai csillagokat, távol harangszót és kocsizörgést, fenyvesi gerle búgó szerelmét, hazatérő vagy induló kanász egyhangú tülkölését: életet! életet! Vagy habzó fellegek elsuhogását, hullámok anda ütemét, amint fáradhatatlanul kergetik egymást az Idő parttalan partjai felé, lemerülő és felbukó evezők dalát; vagy az útrakész hajó háromszoros üdvriadását, amikor csenget és orrát a vízbe merítve megindítja sustorgó lapátjait; vagy vidéki állomáson az alagútból előugró gyorsvonat elnyújtott diadalfüttyét, amely surranva szalad a sinek fölött, mint a kilőtt nyíl, – de életet! életet! életet! És ha beteg vagy, szomorú vagy dühös és megbántottak: torkodban a bor bugyborgó dalait; akár a szelek himnuszait, autószirénát, ordító viharokat, ha akarod: mennydörgést és villámsuhogást; félelmesen ropogó jéghegyeket, gépházakban egymásnak rugaszkodó vasszörnyek alattomos és fekete dübörgését; lihegő városokat, háborút, a lázadás vörös rakétáit, aknák iszonyú robbanását, de életet! ÉLETET! –: ne nyivákoló és zörgő hangszerek gondűző kellemességét, hanem rugalmas izmokat, a vér pezsdülését, elven élet zsongó ütemét: élet zenéjét, ritmusok életét! Élet-zenét, mely – mint a tánc ott alszik a lányok meztelen tagjaiban és ha felébred, betölti szemünket a test langyos hullámaival –: titkos istenként alszik a borzas erdőkben, hegyek közt, szobádban, vagy az álmatlan tengerek aranytükrein, titkos istenként alszik: hangok mágnese és lelkek visszhangja a lelke, titkos istenként rejtőzik előled, és néha csak kedvesed szive, halk dobogás, vagy a felriadó madarak rebbenése árulja el, hogy ő is veled van… (Nyugat, 1921. április 1.)