Vízió

Először csak jégeső és téli mennydörgés rémülete hirdette, és ők finoman mosolyogtak, és nem hitték hogy a Sarkon lángtornyait egekig dobálja a két vulkán; csak mosolyogtak, autóztak és banketteztek, de az öreg professor lombikjában minden várakozás ellenére kialudt a szikra. Ezalatt sürgönydrótok nyalábjai és kigyózó tengeralatti kábelek nyargaltak a világ négy tája felé és negyven napon át szakadatlanul zúgtak az istentelen, fekete harangok: horkanva figyeltek föl az iszonyú svájci hegyek, és a vasúti sínek mentén halottá bénultak a tilosra állított szemaforok. Az aranyborjú csak bőgött, bőgött, és vele bőgtek a kövér ezredéves boncok is, – és amikor a föld kicsordult bele hullákkal verte agyon a gyilkolni veszett hiénákat és amikor már égő lokomotívok hurráztak át a vonagló éjszakán: ők még mindig nem akarták elhinni, hogy a Kártyavár összeomlott.