Dal

Honnan jössz, Eumelios?
Hol hagytad koszorúd és mézesfüttyü tilinkód,
mellyel röpke rigót s gügyögő csalogányt csalogattál?
Bennem friss örömök echoja riadoz: mért sirsz, Eumelios?
Tán másnak vetett hivogató ágyat csalfa szeretőd
vagy uj szerelem epekedése és hideg szemek mámora éget?
Lásd, jobb szerető az én mámorom, szemek boránál igazabb mámor:
ha velem tartasz: igazabb bortól csurran szépmivü kancsód!
Hagyd a világot! Hadd kergessenek mások nimfákat a csalóka csalitban:
én csobogó tömlőt szorongatok és magam-metszette nádaimmal
részeg dalt sípolva kóborgok a lusta mezőkön.
Jer velem! dobd ki eszedből a lányt! Legalább nem fogsz nevetni rajtam,
ha zsályás domboldalon heverészve fogdosok üvegszemü szitakötőket!
Vig isten vagyok én: borral locsolom dalaimat és ha tulságosan jó a kedvem,
nem szégyellek fiatal legény módjára bakugrásokat tenni;
napos réteken nyargalászok, bő kortyokat iszom a fényhez
és – hallod? – időnként bele-belekurjongatok csapodár dalaimba!
 

(1920. június 5.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]