Karambol
| Elhagytam az Adria kék kikötőit, a vadregényes erdei forrásokat és mindent, ami a szemlélődés halk gyönyöréből lelkünkbe átlobog, |
| nem érdekelnek a végtelenbe ringató tücsökzene boldog harmóniája és a zokogó novemberi záporok; |
| nem csodálom önfeledten a sporttérről esténként hazafele siető fehérruhás lányokat, akik teniszverőiket lóbálva és kedves mosollyal ajkukon látszólag mitsem törődnek udvarlóik elegáns bókjaival, |
| sem a vén folyamok tükrét, melyeken kimondhatatlan szomorúsággal lapátolja a vizet a sustorgó hajócsavar… |
| – Kihalt belőlem a nyugalmas képek és formák megelégedettsége: elhagytam az Adria kék kikötőit: |
| felgöngyölt lobogó a lelkem, mely száguldó hajnali szelekre vár! |
| Ma még felgöngyölt lobogó s szakadó gátak és zsilipek diszharmóniáján túl dübörgő tengerek harsonája, |
| de holnap ujjongó mennyei rakéták vihara röpít fel a világ őrtornyaihoz, |
| ahol izzó meteorok karcolják a fekete éjszaka üvegboltozatát! |
| Izzó meteorok bombáival robbantom szét a keringő, idegen világok sötét sorompóit |
| és amikor majd az áldott Nap vörössen szétloccsan az üszkös keleti horizont felett: |
| lihegő vulkánok aranylávája vakít be zuhogó álmaimba |
| és a lázadás rémületével sikoltom tele a pokol harangjait! |
|
|