Szintézis egy perccel elalvás előtt
| Mint az októberi nap elkésett fényében kezüket melengetik fáradt, vén koldusok, |
| úgy tárom eléd szivemet, Szerelem! Melegíts, mert megfagyok! |
| Tudom: hiába. De kérni jó. És jó a hit is, meg a panasz: enyhül a kín. |
| (Hangtalanúl sír már a zene; aszott kéz; hervad az illat s egyre fakúl a szín!) |
|
| Óh mért nincs senkim istenem, aki szeretne, simogatna, mint kisgyereket szokás?! |
| Óh mért kell egyedül szomorkodnom, mikor az élet oly nagyszerű, zengő rohanás?! |
| Mért járok egyedűl unalmas mozikba, unatkozni kalandos, furcsa regényeken; |
| (– az élet, a vér meg a vágy, igen: a mozgás! Utazni kéne nekem! –) |
|
| Utazni: hová? – Ej, legjobb lesz, ha visszahúzodom csigaházamba, szomoruan |
| számolni a perceket: mint homokóra, időm is úgy suhan, |
| úgy száll tova, lassan és kegyetlenűl… |
| (elhallgat az óra, megáll a szív, s vérem lassan kihűl.) |
|
| Most ágyban fekszem – Itt jobbra… megvan a kapcsoló; – egy csavarás, a körte kigyúl: |
| a villamos lámpa vágja szemembe fénye fehér körét barátságtalanúl, |
| fényébe takarva az ide rakott sok könyvet… Olvasni szerettem volna, de nem tudok… |
| (Feléd nyújtom kezem, óh Szerelem! mint nap felé az uccai koldusok!) |
|
| Ha most meghalnék, – jaj, ha most meghalnék, váratlanúl és csöndesen: |
| tudom nem venné észre egypár napig se barát, se szolga, se rendőr, – senkisem! |
| Csak feküdnék az ágyban, hanyatt, sárgán vigyorogna elő egy-két fogam. |
| (Perc percre gördül, mint szomorú homokóra homokja pereg le örök komoran) |
|
| Ha meghalnék – nem törné rám senki reggel az ajtót, és délben, amikor |
| hiába kopogott, visszavinné a postás leveleimet… Lassan belepne a por. |
| A vén óra ketyegne még; estére megállna az is… És csak a lámpa (jaj, fénye szemembe szúr!) |
| nézne mereven, rám dobva kerek fénylepedőjét, hidegen és barátságtalanúl. |
|
|
|