[Óh lomha park! lelkem kék álma! watteau…]

Óh lomha park! lelkem kék álma! Watteau ködös csodákba intő labirintja! Fehér hattyúk, – eget tükrözni matt tó, – nyirt taxuszok, – veranda, – rózsahinta… Hogy utaink mély árnyékkal betöltse, felettünk tétován bronzbarna lomb ing s az ében ágak vertarany gyümölcse mint ezer égő s élő lampion ring. Az este alszik itt a régi parkban. – S a sűrűből míg pajkosan kicsillan száz kis szobor: a zene félve, halkan bugyborg, sóhajt, iramlik, messziillan: a légbe fényrózsákat játszva hint szét, lelkünkbe vágyat égi harmat öntöz, néha – sebzett hur – önti könnye kincsét s néha kacajja friss ezüstbe gyöngyöz.