Nocturno

Árnyszőtte

mezőkre

terűl lila

csend;

s a csöndbe

ha csöngve

az éj dala

zeng:

szél fut ma sziszegve

a lombokon át

és rázza zizegve

a hárskoronát.

A halk

vizek

árján

s a part-

füzek

árnyán

az este suhog le galambszinü szárnyán.

A messzi hegyekre

ezüstkoszorú:

szitálva lebeg le

az éji ború;

az ég sima leple

ma oly szomorú!

S ha csillaga gyúl,

kék fátyola hull

s szikrázva ragyog föl a fényes azúr.

A dombok,

a lombok

alatt

zene kél;

– jajongva

csapong a

riadt

denevér, –

most pengeti

sírva

s zengeni

sírja

ezer tücsök

únt, örök-

árva

dalát,

és kékbe,

sötétbe

merűl a

világ.

Mély gyászba borúlva alusznak a völgyek,

vén fák lila törzse a ködbe legörnyed

s míg táncol a tölgyek

karjai közt ezer éji kobold:

a tájat

ezüsttel

elönti a

Hold.

(1919. március 20.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]