Haláltánc-ének

Így: elnyújtózva renyhén

és göndör tincseid

zilálva, rázva enyhén,

kit ennyi kincs hevít:

ó bűvölő boszorkány,

fehérebb, mint a hó,

a lelkem elsodorván

álomba ringató

mélyére bús gyönyörnek,

hol vágyam már elég,

imám sír hozzád: ölj meg,

a kéj sohsem elég!

Szemed, bár játszva-rontó,

ha vet gyémántsugárt,

mindent szerelmet ontó,

falánk, vad tűzbe márt;

ha tested, mint a csillag

rejtelmes éjfelen,

szikrázva szerte csillog,

elfog a félelem;

ó hajsátor, aranynyak,

örök ifjú varázs!

elomló kincs, aranyhab,

mely imádni aláz!

a test finom hajlása,

mely gyilkos kéjre vágy,

égi szerelmek mása

s a szennyes földi vágy.

Te áldott bűn, te bűvös,

gonosz, majd csüggeteg,

a lángod mért oly hűvös,

lelked mért oly beteg?

Kincsed ma szórd kegyetlen

fanyar csókokba szét,

lopjuk meg az egyetlen

szent öröklét ízét,

a lét ma messze reng el,

ringass rugalmasan,

legyen a vágyunk tenger,

örökké szomjasan;

föl újra, illatoknak

zord tengere felé,

baccháns fáklyák lobognak

újjúlt nászunk elé,

föl, föl! lobogó hajjal,

dalolni bús dalunk!

– Mikor megjő a hajnal,

holnapra meghalunk…

(1918. május 20.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]