[Óh szerelem, te áldott szomorúság…]
| Óh szerelem, te áldott szomorúság, – |
| ki híved gyönge karral altatod, |
| lelkem mélyén a bánat fejti húsát: |
|
| óh hol találom forró italod? |
| Óh hol találom üdvözítő mérged, |
| mellyel e kínt halálra itatod? |
|
| Itt nincs határa időnek s a térnek, |
| itt nincs öröm, nincsenek rózsaláncok, |
| a Végtelen e szívben élni ébred, |
|
| a Bánat végtelenje, mely zománcot |
| belőled vont borongó baldachinján; |
| nem ismerem a könnyü-léptü táncot, |
|
| csak versem jár ütemre lelke kínján, |
| csak álmaim gyötrik halott szerelmek; |
| a rejtett vágy oly véres lángot hint rám, |
|
| hogy gyakran hull a könnye két szememnek |
| s a vágyam oly kétségbeesve tör fel, |
| mint ha valakit élve eltemetnek. |
|
| Gyermek vagyok, ki játszik a tükörrel |
| és sírni kezd, mikor meglátja benne, |
| ki csak kacag, miközben ölt a tőrrel: |
|
| mert gyilkosom lett önszivem szerelme, |
| mikor ajkaim oly gyönyörre vártak, |
| melynek nevet nem adhat emberelme. |
|
| S most elragadtak földöntúli szárnyak |
| oda, ahol sugár sosem lobog: |
| bús társa lettem az örök halálnak… |
|
| – De rád, míg kint November csikorog |
| s viharverten sóhajt fel a borús ág, |
| reszketve és imádva gondolok: |
|
| óh Szerelem, te áldott szomorúság! |
|
|
|