Ó ifjú életem!…
Mért nem szeretnek engem,
mért hogy mindenki bánt?
Hiszen tán senkiben sem
égett még ennyi láng;
kit ennyi vágy s tüz éget:
örűlnöm nem szabad,
csupa öröm az élet
s rám mennyi bú szakad!
Ó mért hogy nincs öröm
ragyogni bús virágon,
mért hervad gyönyöröm
rügyezni-száraz ágon?
Gonosz magányba űznek
s megőrjít a magány,
amíg mások örűlnek:
tőlem fut mind a lány.
A sorsom: csak siratni
elképzelt rémeket,
örök árván maradni
vagy várni réveteg.
– S ha néha elfelejtem
hogy mennyi kín felettem,
ha kong a lomha éjben
száz bús harang a szélben:
kegyét szép kedvesének
sós könnytől nedves ének
siratja, mint picinyke
világát őszi cinke; –
– de jaj! lehullva ismét,
lelkem sír, egyre sír;
jó volna futni innét,
sebemre nincsen ír.
A lelkem halvány árnyék,
ki tudja, mire vár még?
Nincs harmat a virágra,
maradtam árva, árva…
(1917. november 9.)
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]