Kató-Giocondának
| Mint Léonard, tünt századok homályán, |
| titkolt szerelmét félve rejtegette, |
| öröm s remény nélkűl lángolt a lelke |
| míg elmerengett földöntúli vágyán; |
|
| és bár letünt az álmok büszke íve, |
| kit szeretni vágyott s nem volt szabad: |
| imába szőtte: érte sírt a szíve |
| s midőn sokat sírt, végre megszakadt: |
|
| Gioconda, én is ily imára hajthatom |
| szelíd szavam, merengve ajkadon, |
| hol fölmosolyg a vászon antik éke; |
|
| – és emléked, bilincsén bús szavaknak, |
| úgy fénylik már, ó éltem édessége, |
| mint a szelíd hold, tükrén mély tavaknak… |
|
|
|