Lemondás
| Ó bús szerelmek átka, reménytelen sok álom, |
| halott csodák, rejtélyek, ti lelkem gyöngyei: |
| a nap nyugvóra hajlik a lila láthatáron |
| s vérző aranyba fúlnak az út göröngyei; |
|
| szerelmem bús virága sápadt zománcu kelyhét |
| a lanyha szürkületben halkan kitárja itt, |
| az esti szél szendergő lágy álmokat lehel szét |
| s lelkem lassan kibontja fekete szárnyait… |
|
| – Mért élni már tovább itt, hol bánt a sok kudarc, |
| hamuvá hűte régen sok festett lángu harc, – |
| holnap halott leszek tán, szelíd fehér halott; |
|
| most még merengve nézem a hervadt ligetet |
| s míg tépett köntösén át bújkálnak a szelek: |
| elsiratom magammal a haldokló Napot. |
|
|
|