Nocturne
| Óh éj! óh álomvilág! azurkék éjszaka! |
| Érett gyümölcsök édes mámorillata árad, |
| ezer lakója ébred a mohos tölgy odvának, |
| ezer picinyke tündér s koboldok vig hada; |
| az ágon, holdsugáron egy-egy tündér kacag, |
| csengő visszhangként szállnak a kis ezüst szavak, |
| félénk sugára bujkál a lomb között a holdnak, |
| ezüst haju fák mélyen köszöntve meghajolnak; |
| halk léptekkel lebben át az enyhe éji szellő, |
| szomoruságok fájó, szent illatát lehellő; |
| az édes éj lelkemben néma összhangba olvad, |
| de lobog a vágy égve s szivem oly véres, oly vad! |
| A fák hosszu fasorban könnyü függönybe ingnak, |
| az ég tükörtengere felhővitorlát ringat; |
| az ágakon ezüstláng: reszkető holdsugár, |
| a juniusi éjnek selyemfátyola száll. |
| Fájó egyhanguságban a bus tücsök zenél, |
| és hajlik némán az ág és suttog a levél; |
| örvénylik lágyan zsongva a titkos messziség, |
| aranyos csillagfényben reszket a messzi ég; |
| a légben langyos áram és fullatag ködök, |
| a képzelet csapong e vad bujaság fölött. |
| Kis felhő ring az égben, fehér rózsa kékben, |
| egy titkos fájdalom sir az éj páraködében; |
| amerre lépek a fák hüs könnyharmata hull, |
| a fü is összerezzen, levél is összebuj; |
| ezüst sugára bujkál a lomb között a holdnak, |
| ezüsthaju fák mélyen köszöntve meghajolnak, |
| lelkembe fájdalom vág, mintha bazaltba vésnék, |
| fölsirnak a villik; – csönd; – hallom szivem verését. |
|
|