O.

Az ajka még tán csóktól harmatos,

lelkében lengnek ködök, árnyak, arcok – – –

– Halk téli est száll, édes és dalos;

bús-hangtalan dereng a hullacsarnok.

Sápadt virág hűs porcellánra festve:

alszik a lány: álmok csodás hona;

himes, kékes-zöld selyem bomló teste

és omló bíbor húsa bársonya.

Zokogva hull ölébe kósza vágyam

s futkosva reszkető örömmel, lágyan,

ajkam fagyott ajkán csókot keresne,

csókot! – s hiába. – – Száll a lomha este, –

síri hideg szél – röt fáklyánk kilobban – – –

– Alszik sötétben, fehéren s halottan.

(1917. január 4.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]