Dienes Kató emlékkönyvébe
Hideg téli éjszakán, szomorún-szép éjszakán tűnt nyarakról, sugarakról, elröppent kék madarakról álmodozva, álomfátyolt szövögetve, mindig fájva, mindig áldva dalba kezd a bánat: |
| Már tűnik az este, sötétül az árnyék, |
| jőjj kedvesem, itt csupa illat az éj; |
| most kelt föl a hold, az egünk halovány még, |
| forró szerelemről suttog a szél, |
| – már tűnik az este, sötétül az árnyék… |
|
| Mily édes az alkony, a fenyvesek árnya, |
| mily édes a bánat, az alkonyi bú! |
| Lelkem csupa kín: tovatűnt szines álma, |
| úgy sír a szivem, dalom oly szomorú! |
| – Gyászról susog itt csak a fenyvesek árnya… |
|
| Mint függöny, az éj köde ringva lelépked, |
| szemed sugarát csókolja szemem; |
| mért rejted el ajkad, az isteni mérget, |
| mért nem dobog a szived a szivemen? |
| – Mint függöny, az éj köde ringva lelépked… |
|
| Fönt fénylik a hold köre s elbuvik újra; – |
| jó volna zokogva kitárni szivem, |
| elődbe szemem sürü harmata hullna |
| s magadhoz emelne karod szeliden… |
| – Elbúvik a hold köre s feltünik újra… |
|
| Mily fénye lövell ki az éji napoknak, |
| hogy mélyül a lét, mi szivünkre zuhog! |
| Érted, gyönyörű oltára daloknak, |
| lelkemben a vágyak imája zokog; |
| – mily fénye ragyog fel az éji napoknak!… |
|
| – – Óh, mind csupa álom: a mámoros éjek, – |
| óh jajj! –: ez a legszomorúbb szerelem! |
| Mért késik a Hajnal, örűlni tevéled, |
| mint nap, ha ragyog lila tengereken? |
| – Óh, hol van a fény, szerelem? Hol az Élet? – |
|
|
– – – és itt elszakadt a fátyol, a folyton szövögetett álomfátyol; nincs, ami eltakarja a szememet: akinek szeme van, látja, mily mélységes bánattól csillognak a szavak mellett a könnyeim, az én drága gyöngyeim… De néha a könnyeken át is tudok mosolyogni, habár sokan azt mondják, hogy az semmit sem ér… |
|
|