Zsengék és ifjúkori versek
Ha este…
Ha este, pilláinkon borús álom-sereg, |
álmunkban szomorúság köde kavarog |
s kelnek szivünkben édes, szendergő dalok – |
a múltból kedvesünknek árnya közeleg: |
|
áhított teste tiszta mézillattal lebeg, |
– míg lelkemből kizengve forró szerenád |
kedves kigyójaként karolja derekát – |
kéjes vágyakban égve lázasan remeg: |
|
köszöntlek, Pantéleia, azúrhab, hópehely, |
arany mámortól csordúló arany kehely! |
Forró öledbe hajtva fáradt fejemet |
|
elalszom, tán örökre, keblednek illatán |
mámorba ringva e szent csókos éjszakán, |
mely félve lebben át lázálmaim felett… |
|
|
[Lelkem antik romoknak mása…]
Lelkem antik romoknak mása, |
szél zúg az omladék felett; |
ódon folyosók mély kongása |
|
kővé dermedten állok: így jó! |
– Halálos csönd, por, szürkeség, |
kongó boltívek, szürke ég, – |
sziszegve suhan el egy kígyó. |
|
Kél a hold, mint lágy ezüstgolyó, |
hűs fény zuhog rám: ezüstfolyó; |
– távol mezők fénye szememben. |
|
Jönnek az éjek hosszú sorban |
s én hallgatom kábúlt álomban: |
a bús Idő mint száll felettem… |
|
|
Dienes Kató emlékkönyvébe
Hideg téli éjszakán, szomorún-szép éjszakán tűnt nyarakról, sugarakról, elröppent kék madarakról álmodozva, álomfátyolt szövögetve, mindig fájva, mindig áldva dalba kezd a bánat: |
Már tűnik az este, sötétül az árnyék, |
jőjj kedvesem, itt csupa illat az éj; |
most kelt föl a hold, az egünk halovány még, |
forró szerelemről suttog a szél, |
– már tűnik az este, sötétül az árnyék… |
|
Mily édes az alkony, a fenyvesek árnya, |
mily édes a bánat, az alkonyi bú! |
Lelkem csupa kín: tovatűnt szines álma, |
úgy sír a szivem, dalom oly szomorú! |
– Gyászról susog itt csak a fenyvesek árnya… |
|
Mint függöny, az éj köde ringva lelépked, |
szemed sugarát csókolja szemem; |
mért rejted el ajkad, az isteni mérget, |
mért nem dobog a szived a szivemen? |
– Mint függöny, az éj köde ringva lelépked… |
|
Fönt fénylik a hold köre s elbuvik újra; – |
jó volna zokogva kitárni szivem, |
elődbe szemem sürü harmata hullna |
s magadhoz emelne karod szeliden… |
– Elbúvik a hold köre s feltünik újra… |
|
Mily fénye lövell ki az éji napoknak, |
hogy mélyül a lét, mi szivünkre zuhog! |
Érted, gyönyörű oltára daloknak, |
lelkemben a vágyak imája zokog; |
– mily fénye ragyog fel az éji napoknak!… |
|
– – Óh, mind csupa álom: a mámoros éjek, – |
óh jajj! –: ez a legszomorúbb szerelem! |
Mért késik a Hajnal, örűlni tevéled, |
mint nap, ha ragyog lila tengereken? |
– Óh, hol van a fény, szerelem? Hol az Élet? – |
|
|
– – – és itt elszakadt a fátyol, a folyton szövögetett álomfátyol; nincs, ami eltakarja a szememet: akinek szeme van, látja, mily mélységes bánattól csillognak a szavak mellett a könnyeim, az én drága gyöngyeim… De néha a könnyeken át is tudok mosolyogni, habár sokan azt mondják, hogy az semmit sem ér… |
|
O. (Sápadt lelkén opálszín álom…)
Sápadt lelkén opálszín álom; |
az alkony rózsaszínje rezdűl |
a lomha, lágy szobán keresztűl, |
kék árny s hűs illat a párnákon. |
|
Mint egy mosolygó porcellánbaba: |
arcára ráfagyott a szépség, |
arany hullám ringatja: lánghaja |
s szemében örvénylik a kékség. |
|
Mosolyg az ajka, félig nyiltan, |
haján szalagja lágy biborszál, |
kis lelke ring szépsége szárnyán. |
|
– S miért éjjente annyit sírtam: |
szent láng az ajka, arca márvány |
s áldott hókeble tiszta oltár! |
|
|
O. (Az ajka még tán csóktól harmatos…)
Az ajka még tán csóktól harmatos, |
lelkében lengnek ködök, árnyak, arcok – – – |
– Halk téli est száll, édes és dalos; |
bús-hangtalan dereng a hullacsarnok. |
|
Sápadt virág hűs porcellánra festve: |
alszik a lány: álmok csodás hona; |
himes, kékes-zöld selyem bomló teste |
és omló bíbor húsa bársonya. |
|
Zokogva hull ölébe kósza vágyam |
s futkosva reszkető örömmel, lágyan, |
ajkam fagyott ajkán csókot keresne, |
|
csókot! – s hiába. – – Száll a lomha este, – |
síri hideg szél – röt fáklyánk kilobban – – – |
– Alszik sötétben, fehéren s halottan. |
|
|
Apotheosis
láng lobban fel a szemében |
|
Ezüst vízcsepp tiszta gyönggyel |
mely vágyak vágyával önt el, |
mintha egybefolyna tán: – |
|
Csupa kellem, csuda szellem, |
|
Barna bársony, csengő csattok: |
hogy suhog ma! néha csattog! |
|
Gyöngyházszobor lángruhában, |
|
Halkan reszket fínom ajka, |
villanyfény villan fől rajta, |
csókja messze, messze száll! |
|
Szent angyalkép, gonosz démon, |
|
szent szobor áll: |
haja ében, |
|
|
[A kedvesem görög királyleány…]
A kedvesem görög királyleány. |
Fehér angyal. Fehér álom a leple. |
Oly szép, szelíd; – arca oly halavány, |
mintha lelkemből volna kilehelve. |
|
Hogy szeretem, nem is tudja talán; |
finom, törékeny, mint kis aranylepke. |
A villanyfény ezüstösen remegve |
ömlik nyakának illatos haván. |
|
– Ó vágy! ne lobogj bús szeszéllyel, |
lelkem! – még vágynod sem szabad |
az örök dalt hallgatni kéjjel, |
|
mely zsongó véréből fakad! |
– S te kedvesem, csak nézz kacagva rám, |
óh édesem, görög királyleány! |
|
|
Désespoir
Mi ad lelkünknek, mi ad ma vigaszt? |
Mi ad ma vígaszt, szörnyű bánat-ár? |
Az elmúlás áhított kéje vár |
s bús örvények üvöltése riaszt. |
|
Itt minden oly fekete, szomorú, |
sötét a lélek és sötét az ember; |
a kín üvölt fel néha, mint a tenger; |
a nap leszállt; – setétlik a ború. |
|
Fussunk el innen, űz az Únalom, |
fussunk oda, hol álmok kéje vár |
s gyönyör liheg sugaras tájakon. |
|
Lelkünkre alkonyok békéje száll |
s az éjben csak bús szerelmünk virraszt: |
szent ópium, óh adj nekünk vigaszt! |
|
|
Nocturne
Óh éj! óh álomvilág! azurkék éjszaka! |
Érett gyümölcsök édes mámorillata árad, |
ezer lakója ébred a mohos tölgy odvának, |
ezer picinyke tündér s koboldok vig hada; |
az ágon, holdsugáron egy-egy tündér kacag, |
csengő visszhangként szállnak a kis ezüst szavak, |
félénk sugára bujkál a lomb között a holdnak, |
ezüst haju fák mélyen köszöntve meghajolnak; |
halk léptekkel lebben át az enyhe éji szellő, |
szomoruságok fájó, szent illatát lehellő; |
az édes éj lelkemben néma összhangba olvad, |
de lobog a vágy égve s szivem oly véres, oly vad! |
A fák hosszu fasorban könnyü függönybe ingnak, |
az ég tükörtengere felhővitorlát ringat; |
az ágakon ezüstláng: reszkető holdsugár, |
a juniusi éjnek selyemfátyola száll. |
Fájó egyhanguságban a bus tücsök zenél, |
és hajlik némán az ág és suttog a levél; |
örvénylik lágyan zsongva a titkos messziség, |
aranyos csillagfényben reszket a messzi ég; |
a légben langyos áram és fullatag ködök, |
a képzelet csapong e vad bujaság fölött. |
Kis felhő ring az égben, fehér rózsa kékben, |
egy titkos fájdalom sir az éj páraködében; |
amerre lépek a fák hüs könnyharmata hull, |
a fü is összerezzen, levél is összebuj; |
ezüst sugára bujkál a lomb között a holdnak, |
ezüsthaju fák mélyen köszöntve meghajolnak, |
lelkembe fájdalom vág, mintha bazaltba vésnék, |
fölsirnak a villik; – csönd; – hallom szivem verését. |
|
Crépuscule d’un soir romantique
Az est közelg; a tájék halkan homályba hull; |
mint szép borongó oltár omlik fölém az égbolt –, |
langyos zenével szívem sír láthatatlanúl |
s a lomha fellegekből kikandikál a félhold. |
|
…Most a kavics csikordúl –, a lombok megremegnek… |
Egy lány. – Piros chitonja s fürtjei lengenek |
hullámzó ritmusán. – A gyönyörű, gyenge gyermek |
egy percre rámtekint s halkan tovább lebeg. – |
|
Elment! – Könnyű kék fényben táncolva jő az alkony… |
Elment! – A nap az Éjt most csókolja épen ajkon, |
hogy puha leple selymét lilás pírban fürössze. |
|
Terítve égi csöndet árnyak szállnak felettünk, |
könnyes szemem lezárom. – S amerre képe eltünt: |
emléke fénylik ott a fasorban, messze, messze… |
|
|
Le voyage
A vasúton messze szállunk, |
száz piros pipacs, piciny petty, |
|
Kis falunkból már kibúvik |
mindjárt vége lesz az útnak: |
|
Te tovább szállsz a vasúton, |
|
Árva tájék, lomha égbolt, |
szomjas nyárfa, kis tanyák; |
vágyó karjuk, – ám hiába! – |
|
– messze csattog már alattad, |
messze csattog, sír a sín. |
|
Zöld bársonyra dűlve nézed, |
piros ajkad, sötét szemed |
|
légy örökkön édes és víg, |
te csak nevess, kedvesem, – |
sírok majd én egymagamban |
|
|
Plain-air
(Katónak – cserébe)
ezüstben játszik még a harmat, |
s kit az Éj karja már nem altat: |
a Hajnal, a didergő tündér. |
|
Bús Éj, borzongás, merre tűntél? |
|
Az égre fényrácsát mintázza |
a nap; amint szökell a sugár |
s karcsú sávokkal fest ecsetje: |
a szín lobog szikrázva rajta |
mint rózsaszínű női keblen |
vert aranycsipke drága rojtja |
(E fénynek csak lelkem kietlen!) |
|
Csicseregve száll az első fecske, |
kacag a fény, a hang, az illat, |
aludni tér a hajnalcsillag; |
friss meggyfa ágát szél hintázza |
piros szemét kacagva rázza |
és víg kacajjal általcsenget |
üvegfalán a zsongó csendnek; |
mily édesen zeng a levél, |
– vagy lombok közt bujkál a szél? – |
Ó minden, minden óh be boldog, |
a zöld mező, a kéklő ormok – |
hol nincs ború, hol seb se fáj, |
hol minden csak csilingelés, |
csudás, varázsos és mesés, |
hol kincs a kéj s a kín elől |
kacagva mind az égre tör… |
|
– Most kél a Nap. A gyöngyös felhők |
lassan zengő zsoltárba fognak; |
s a bánat sír fel a szivemből: |
– itt bent, itt bent sohsem dalolnak!… |
|
|
Morituri…
A Kéj gyilkos, nagy isten, egy mozdulatlan Démon, |
kinek kőleplü ajkán unott ború honol; |
pokol-mélyébe hullunk tátongó szakadékon |
és egyre mélyűl ajkán a fáradt, bús mosoly. |
|
Bűvös syrinxdalával csal egyre messze-messzebb |
hináros ingoványon; a bársony éjszakán |
dalolva futkosunk száz rontó lidérc után |
s nem sejtjük: minden lépés örök örvénybe veszthet! |
|
Hő vérrel öntöztünk, te kegyetlen büszke bálvány |
s most halni készülünk: szépséged rongyait |
lobbantsd sírunk elé: lázad nem istenít! |
|
Örök éjünk közelg már komor szárnyát kitárván; |
fagyott ajkunk lezárja egy óriás lakat |
és csendben rothadunk csak a súlyos föld alatt… |
|
|
Áhítat
s a fény alkonnyá szőkűl; |
|
szelid szinekkel fest az alkony; |
s csipkés ezüstöt sző a parton; |
|
s szent balkonján az űrnek |
szeliden, mint kis angyalarcok. |
|
|
Mese egy pillanatnyi elszomorodásról
Ma könnye hullt a holdnak |
s titokban sírt a szél. – |
|
(ma könnye hullt a holdnak) |
a hervadt ősz köszönt be. |
|
a hold remegve szállt át. |
– S a kis tündérek könnyét |
|
|
La mer des quales
Ó kínom, mint szentegyház fölbúgó orgonája |
ha átviharz a boltok borongó csarnokán: |
könnyes szivembe úgy tör a vészek orgiája, |
határtalan dühöngve, zord tenger partfokán; |
|
rád súlyos könnye ömlik ólomszín fellegeknek, |
palotád összeomlott, szegény álomkirály; |
örök-gyászú egedből reményid ellebegtek, |
kín-verte partod alján sikong a bús sirály… |
|
– Mily szomorú e játék, döbbentő félelemmel, |
mikor iszonyú karban kacagni kél a tenger, |
legmélyét felkavarva hánykódó, vad csatán; |
|
„Szerelem és Halál!” – süvölt az éjszakába, |
hajóm recsegve nyög, kék láng csap árbocára |
s visszhangként zúg az átok e kettős név után! |
|
|
Lemondás
Ó bús szerelmek átka, reménytelen sok álom, |
halott csodák, rejtélyek, ti lelkem gyöngyei: |
a nap nyugvóra hajlik a lila láthatáron |
s vérző aranyba fúlnak az út göröngyei; |
|
szerelmem bús virága sápadt zománcu kelyhét |
a lanyha szürkületben halkan kitárja itt, |
az esti szél szendergő lágy álmokat lehel szét |
s lelkem lassan kibontja fekete szárnyait… |
|
– Mért élni már tovább itt, hol bánt a sok kudarc, |
hamuvá hűte régen sok festett lángu harc, – |
holnap halott leszek tán, szelíd fehér halott; |
|
most még merengve nézem a hervadt ligetet |
s míg tépett köntösén át bújkálnak a szelek: |
elsiratom magammal a haldokló Napot. |
|
|
Kató-Giocondának
Mint Léonard, tünt századok homályán, |
titkolt szerelmét félve rejtegette, |
öröm s remény nélkűl lángolt a lelke |
míg elmerengett földöntúli vágyán; |
|
és bár letünt az álmok büszke íve, |
kit szeretni vágyott s nem volt szabad: |
imába szőtte: érte sírt a szíve |
s midőn sokat sírt, végre megszakadt: |
|
Gioconda, én is ily imára hajthatom |
szelíd szavam, merengve ajkadon, |
hol fölmosolyg a vászon antik éke; |
|
– és emléked, bilincsén bús szavaknak, |
úgy fénylik már, ó éltem édessége, |
mint a szelíd hold, tükrén mély tavaknak… |
|
|
[Nagy, csöndes éjszakán, mikor rejtelmes álom…]
Nagy, csöndes éjszakán, mikor rejtelmes álom |
csókolgat csókra szomjas szerelmes ajkakat |
s az ifju szívek mélyén oly boldogság fakad, |
hogy a gyönyör túlvisz életen és halálon; |
|
ragyogva száll a hold az égnek boltozatján, |
a régi Cynthia, ezüstös tengelyén, – |
és mindig újra-új, szelíd mosollyal ajkán |
teríti fátyolát az álmok tengerén: |
|
– e boldog éjszakán, szerelmek éjszakáján |
csak én bolyongok itt, a gyásznak árva táján, |
kitagadott fiú reményben és örömben; |
|
Szerelem, kit szivemben soha meg nem találtam, |
Szerelem, ki vígaszt már nem adsz csak a halálban: |
bús álmaim között csak érted hull a könnyem… |
|
|
[Mért jössz ismét elém, én szomorú szerelmem…]
Mért jössz ismét elém, én szomorú szerelmem, |
tünt éltem tengerén te átkozott hajó? |
Ma újra sírt e szív, ma ujra fájt a lelkem, – |
oly szép és bús az Éj: – meghalni volna jó! |
|
A tenger éjszakában, ezüstös ég alatt |
rád gondolok, Kató, reménytelen, tört szívvel; |
ajkam megrészegítik szerelmes, szent szavak |
s összekulcsolt kezem feléd imádva ível. |
|
Fekete ágak közt pajkos, mosolygó szálak: |
a hold sugarai vígan bujkálva szállnak |
s Cynthiát emeli ezüstfogatja könnyen. – |
|
– Meddig bolyongok én, egyedűl és hiában? |
Az átkos ég alatt, nagy tenger éjszakában |
rád gondolok, Kató, – s lassan kihull a könnyem… |
|
|
Ó ifjú életem!…
Mért nem szeretnek engem, |
kit ennyi vágy s tüz éget: |
hogy mennyi kín felettem, |
száz bús harang a szélben: |
– de jaj! lehullva ismét, |
|
[Óh szerelem, te áldott szomorúság…]
Óh szerelem, te áldott szomorúság, – |
ki híved gyönge karral altatod, |
lelkem mélyén a bánat fejti húsát: |
|
óh hol találom forró italod? |
Óh hol találom üdvözítő mérged, |
mellyel e kínt halálra itatod? |
|
Itt nincs határa időnek s a térnek, |
itt nincs öröm, nincsenek rózsaláncok, |
a Végtelen e szívben élni ébred, |
|
a Bánat végtelenje, mely zománcot |
belőled vont borongó baldachinján; |
nem ismerem a könnyü-léptü táncot, |
|
csak versem jár ütemre lelke kínján, |
csak álmaim gyötrik halott szerelmek; |
a rejtett vágy oly véres lángot hint rám, |
|
hogy gyakran hull a könnye két szememnek |
s a vágyam oly kétségbeesve tör fel, |
mint ha valakit élve eltemetnek. |
|
Gyermek vagyok, ki játszik a tükörrel |
és sírni kezd, mikor meglátja benne, |
ki csak kacag, miközben ölt a tőrrel: |
|
mert gyilkosom lett önszivem szerelme, |
mikor ajkaim oly gyönyörre vártak, |
melynek nevet nem adhat emberelme. |
|
S most elragadtak földöntúli szárnyak |
oda, ahol sugár sosem lobog: |
bús társa lettem az örök halálnak… |
|
– De rád, míg kint November csikorog |
s viharverten sóhajt fel a borús ág, |
reszketve és imádva gondolok: |
|
óh Szerelem, te áldott szomorúság! |
|
|
[Karácsonyest, nyugalmas este…]
Karácsonyest, nyugalmas este, |
szemünk a friss havon mereng; |
és lelkünk bánattal övezve |
ki tudja merre, merre leng? |
|
|
– A szél kint a havat kavarja |
|
és trombitálva jár a tél; |
|
a lelkünk félve gondol arra, |
|
ki tőlünk most oly messze él… |
|
Karácsonyest. – Egy drága könnyben |
óh mennyi boldogság van itt! |
A gondolatunk messzeröppen |
|
|
– elcsöndesül az ég haragja, |
|
csillag ragyog, elült a szél |
|
és lelkünk áldva gondol arra, |
|
|
Les plaisirs
Elátkozott éjek, kik bársonyos palásttal |
takarjátok lelkünk, s e gyöngyös, lágy lepel |
alatt örökre új a vágy, az óriás kar, |
mely bánatunk bazalt szirtjéből kiemel, – |
|
óh sok bűnt elfedő, sok sebbe eltakart éj, |
mint kék füstöt oltár mélyén szent füstölő, |
úgy küld imát ajkam feléd: gyilkos, cudar Kéj, |
te üdvözítő kín, csókokban bús ölő! |
|
Ki az ég ólomszínű baldachinját kifestéd |
s bátorító lelked száz mentséget kohol, |
forró lehelletedben az álom mint a test, ég: |
abszint, te zöld méreg, isteni alcohol; |
|
óh jőjj, nagy bánatom itasd végűl halálra, |
szívem vérét ne falja többé az únalom, – |
Walpurgis éjszakán kergess boszorkavárba, |
hol, mint a lelkem, minden csak rejtély s csupa rom! |
|
Feszítsd fantáziánk vitorláját előre, |
dalos hullámokon a végtelen felé, |
röpíts, szent ópium, titkok nagy érlelője, |
a semmiségbe, vagy egy új világ elé! |
|
Itt romlás, borzalom kiséri minden álmunk, |
lelkünkön gyötrelem, az óriás lidérc, |
lejtőn rohanva nem szabad sosem megállnunk, |
mert űz a hóhér vágy s örök korbácsa érc. |
|
A kéjek serlegét mi egyre hajtogattuk |
s halvány arcunk pirosra festé nyomán a vér; |
Faust-ként testünk-lelkünk ördögnek bérbe adtuk |
s csak a végén láttuk, hogy mindez mit sem ér: |
|
a mámor, hófehér testek vad illatárja, |
harapni gyúlt ajkak, idegtépő gyönyör, |
friss, nyers hús, véres kéj, agyunk elzsibbadt álma, – |
gyilkolva ébreszt és tüzes tőrrel gyötör. |
|
Tudom: mi az isten, mi a szentség, és a béke, |
tudom, hogy van hit is, hol lombot nem hajt a kín, |
– de itt már nincs megállás, mindennek vége, vége… |
– horgonyt vetünk majd egyszer a Halál partjain. |
|
Óh gyönyörök, kínok! (imádság, átok volt tán?) |
az ég s a föld nem volt soha még mostohább; |
fel újra, rossz szelek, szakadj ki, szörnyü orkán: |
bolygó Hollandi útján sodorjatok tovább, |
|
– pokolba, mennybe? – – Mindegy, mi rejti bús világom, |
gyászkárpitú égbolt, vagy szende csillagok; |
a bordélyház ködén, túl fertőn s minden átkon |
egy ideál, egy vágy örökre átragyog!… |
|
|
Haláltánc-ének
imám sír hozzád: ölj meg, |
|
Szemed, bár játszva-rontó, |
|
ha tested, mint a csillag |
szikrázva szerte csillog, |
|
Kincsed ma szórd kegyetlen |
|
baccháns fáklyák lobognak |
|
|
Vágyak és szenvedések… sok kérdés és egy felelet…
|
Miért szeretlek? – Ó jaj, én nem tudom, de mindig |
úgy sír a lelkem érted, ha elszakít a tér; |
a Fény, Öröm s az Élet: mind-mind tebenned él |
s az én álmaimat csak bánat-virágok hintik… |
|
|
Művészet, szent oltár, a költő tiszta tükre, |
kinél a fáradt Vágyak örök forrásra lelnek: |
mily jó, ha bársonyos szemedben elmerűlve |
e mély kristályon át megcsókolom a lelked! |
|
|
Fehérruhás angyalként mindég előttem látlak |
és lábadhoz borúlva könnyel, dallal imádlak; – |
miért imádlak? – Óh jaj, szegény, bolyongó lelkem, |
hol lelsz végűl nyugalmat? Fönt a mennyben? Alant-é |
a mélységes pokolban? – Óh, mért kell így szeretnem? |
|
– Szelíd szemed, szerelmem, mosolygva szól: Ananké!… |
|
|
Tizenhat sor egy remete életéből
…És nők vesznek körűl; sötét szemekkel |
lelkembe néznek; apró, sárga lángok |
lobognak föl agyamban este, reggel. |
Hiába búvok el, – (komor zarándok) – |
utánam jönnek, hallom, látom, érzem, |
hogy itt vannak, eljöttek újra értem. |
Karjuk körűlfon, mint erdők liánja, |
átfog s lehuz egy kéjes gyötrelem, |
nymphák s hetairák, ezer céda lánya |
egy régi kornak táncol kört velem; |
forró combjuk élő s égő parázs, |
ölük pokol, szemük rontó varázs; |
nincs már erőm, nincs erőm ellene: |
hűsen ringat hótestük tengere, |
fehér karjuk zúgó örvénye vár, |
– ajkuk a Léthe, csókjuk a Halál!… |
|
[Kristály az ég; a hold, a lenge sarló…]
Kristály az ég; a hold, a lenge sarló |
bujkál a téli felhők tengerén; |
ma titkokat mesél a domb s a tarló |
s a lejtőn ködkísértet leng elém. |
|
Fehér az ösvény. – Tompán zúg a fenyves; |
csipkéje lágy moh: alvó, tiszta hó. |
Egy-egy halott ág súrlódik kezemhez. |
– Lent vár a tó, a tükörtiszta tó; |
|
jegén a hold fagyott ezüstje reszket; |
a mozdulatlan táj ragyogni kezd, – |
fölé lebegni ködöket eresztget |
s halk fátylat ejt a februári est… |
|
|
[Ez itt a park. – most alszik; tán halott…]
Ez itt a park. – Most alszik; tán halott. |
Nemrég a bokrok langy esőben áztak, |
de most borongva, búsan állnak ott |
ringatva mélyen ingó ködpalástot. |
|
Ez a köd multunk lenge fátyola |
mit az Idő s a néma bánat hint rád. |
Talán nem látjuk többé már soha: |
járjuk be most a vén park labirintját. |
|
Itt a szökőkút: de már nem zokog! |
És itt a pad… a zöld fenyők… a domb is! |
Nem fáj ma semmi: emlékek, okok: |
elszállt a múlt és véle szállt a gond is. |
|
– Havazni kezd; a csöndbe millió |
pelyhet szitál a holt emlékek éje; |
s a galyak közt halk nesszel hull a hó, |
mint rézlemezkék zengő, lágy zenéje. |
|
|
Nocturno
az este suhog le galambszinü szárnyán. |
|
s szikrázva ragyog föl a fényes azúr. |
|
Mély gyászba borúlva alusznak a völgyek, |
vén fák lila törzse a ködbe legörnyed |
karjai közt ezer éji kobold: |
|
|
[Lábunk alatt a vén folyó mart…]
Lábunk alatt a vén folyó mart |
hátát ma gyilkos nap veri; |
szikrázva áll a rakodópart; |
|
láncok, csigák, sodronyok tenger |
zsivajja tompán egybefoly; |
a parton – nyüzsgő hangyaboly – |
hullámzik, futkos ezer ember. |
|
Izzófehér a nap korongja… |
Hordó gurul, talicska sír |
és kong a kő és döng a donga; |
|
s a kép felett kinyúlva bátor |
|
|
[Opálködökbe hullnak itt a halmok…]
Opálködökbe hullnak itt a halmok |
s alkonyi szél leng már a messzi síkra; |
lent ház, folyó, híd, erdők s lomha malmok |
törpülnek össze színes mozaikba. |
|
Az alkony vére izzik még a hárson; |
rigó hintázik valahol a kertben; |
lila az árny s oly puha mint a bársony |
s az est suhog le sötétkék lepelben. |
|
A csöndbe halkan sír, lelkét kitárván, |
egy-egy piros virágba pattanó rügy, |
s ezüstsugárként lenge lombok árnyán |
csak néha siklik át egy csattanó fütty… |
|
|
[Óh lomha park! lelkem kék álma! watteau…]
Óh lomha park! lelkem kék álma! Watteau |
ködös csodákba intő labirintja! |
Fehér hattyúk, – eget tükrözni matt tó, – |
nyirt taxuszok, – veranda, – rózsahinta… |
|
Hogy utaink mély árnyékkal betöltse, |
felettünk tétován bronzbarna lomb ing |
s az ében ágak vertarany gyümölcse |
mint ezer égő s élő lampion ring. |
|
Az este alszik itt a régi parkban. |
– S a sűrűből míg pajkosan kicsillan |
száz kis szobor: a zene félve, halkan |
bugyborg, sóhajt, iramlik, messziillan: |
|
a légbe fényrózsákat játszva hint szét, |
lelkünkbe vágyat égi harmat öntöz, |
néha – sebzett hur – önti könnye kincsét |
s néha kacajja friss ezüstbe gyöngyöz. |
|
|
Szintézis egy perccel elalvás előtt
Mint az októberi nap elkésett fényében kezüket melengetik fáradt, vén koldusok, |
úgy tárom eléd szivemet, Szerelem! Melegíts, mert megfagyok! |
Tudom: hiába. De kérni jó. És jó a hit is, meg a panasz: enyhül a kín. |
(Hangtalanúl sír már a zene; aszott kéz; hervad az illat s egyre fakúl a szín!) |
|
Óh mért nincs senkim istenem, aki szeretne, simogatna, mint kisgyereket szokás?! |
Óh mért kell egyedül szomorkodnom, mikor az élet oly nagyszerű, zengő rohanás?! |
Mért járok egyedűl unalmas mozikba, unatkozni kalandos, furcsa regényeken; |
(– az élet, a vér meg a vágy, igen: a mozgás! Utazni kéne nekem! –) |
|
Utazni: hová? – Ej, legjobb lesz, ha visszahúzodom csigaházamba, szomoruan |
számolni a perceket: mint homokóra, időm is úgy suhan, |
úgy száll tova, lassan és kegyetlenűl… |
(elhallgat az óra, megáll a szív, s vérem lassan kihűl.) |
|
Most ágyban fekszem – Itt jobbra… megvan a kapcsoló; – egy csavarás, a körte kigyúl: |
a villamos lámpa vágja szemembe fénye fehér körét barátságtalanúl, |
fényébe takarva az ide rakott sok könyvet… Olvasni szerettem volna, de nem tudok… |
(Feléd nyújtom kezem, óh Szerelem! mint nap felé az uccai koldusok!) |
|
Ha most meghalnék, – jaj, ha most meghalnék, váratlanúl és csöndesen: |
tudom nem venné észre egypár napig se barát, se szolga, se rendőr, – senkisem! |
Csak feküdnék az ágyban, hanyatt, sárgán vigyorogna elő egy-két fogam. |
(Perc percre gördül, mint szomorú homokóra homokja pereg le örök komoran) |
|
Ha meghalnék – nem törné rám senki reggel az ajtót, és délben, amikor |
hiába kopogott, visszavinné a postás leveleimet… Lassan belepne a por. |
A vén óra ketyegne még; estére megállna az is… És csak a lámpa (jaj, fénye szemembe szúr!) |
nézne mereven, rám dobva kerek fénylepedőjét, hidegen és barátságtalanúl. |
|
|
A hasmetsző
|
Mint emlékezetes, a háromszoros gyilkosság miatt letartóztatott Johann Heinrich Kluge orvostanhallgatót tavaly decemberben a drezdai főtörvényszék orvosszakértőinek véleménye alapján átszállították a drezdai állami elmegyógyintézetbe. Kluget tegnap uj őrjöngési roham fogta el, amely után eszméletét vesztette és éjjel 11 órakor meghalt.
(Hamburger Mittagszeitung)
|
Nagyvágó? Csakugyan? s fiatal még?… Hát, – gratulálok. |
Ezt igazán nem vártam… Szóval: vér, ugye? és pénz? |
Prágai sonkák és jóizü szalámirudak közt |
Pompás élni… |
De, mondja, minek neki ily gyönyörü szép |
És ábrándos nő feleségnek? – |
És ábrándos nő feleségnek? – |
Unatkozik, az szent. |
Annál jobb… |
A szalámi: minek neki ily gyönyörü nő? |
Várjon csak – |
Mit fél? Azért hogy igy, este, az uccán |
ismerkedtünk meg, lehetünk még… – Kis csacsikám, hogy |
reszketsz! Semmi, ne félj!… A karod! Jobb összesimulva |
menni… sötét van… Jöjj, kanyarodjunk át a körutra! |
Jó a szalámi, igaz, telik is bundára belőle, |
én meg csak… ki vagyok? – Nem is tudod… |
én meg csak… ki vagyok? – Nem is tudod… |
add a kezecskéd, |
kesztyü nélkül! – A vér hogy lüktet-nyargal eredben! |
Lüktet… lüktet… a vér… Mondd, friss és édes a véred? |
Látni szeretném és csókolni… De megtanulod még |
tőlem, hogy mi a jó!… Ne nevess! Oly véres a szád, mint- |
hogyha… |
De jó lesz majd a szobádban! ketten! egészen |
elrejtőzve! veled! |
– Nézdd, hogy dideregnek a népek |
és mily hangosakat pattintgat a gesztenye-néni |
kályhájában a tüz… Tudod, én is imádom a lángot! |
Óh, hogy imádom! a lángot! a hust! s mindent, ami forró! |
Forró és éget! – Csupa láng vagy, mondd, te is? – Otthon, |
nálad majd leülünk – (elküldöd a lányt) – a haragvó |
kályha elé… leszedem, leszakitom rólad az inget |
és vörösen táncolsz a vöröslő fényben előttem! |
Láng! – és vér! – és hus! – Szeretek mindent, ami forró, |
forró és éget… Forró leszel, az leszel, és ugy |
omlok rád, mint máglya tüzére az áldozat… El kell |
égni ma éjszaka!… |
Juj, de hideg van! Messze megyünk még? |
Mindegy. – |
Nézdd, ez a sok-sok ház, emelet, ez a tornyos |
rengeteg: éjszaka mily szeretőket, mennyi szerelmet |
rejt el a kiváncsi szem elől! Óh, mennyi szerelmet |
s mily szeretőket! – |
Fuj! Szeretők azok? Azt hiszed?… Egy sincs |
köztük olyan, mint én! – |
Szeretők? |
Szeretők?köztük olyan, mint én! – |
Nem. Prágai sonkák |
s téli szalámi-rudak. Hivatalnokok. A szerelemnek |
Törvényes hivatalnokai. Férj és feleség. Csak |
emberek. Én állat vagyok. A szerelemben az állat |
élvez csak igazán… |
No, ne félj, nem bántlak… A véred… |
véred… a vé-recs-kéd – szürcsölni… Meleg bora bennem |
lüktet majd… |
Mit félsz? Nem ugy értettem. Csak a csókod |
kivánom, hiszen itt e sok alvó házban is éget |
forrón éget e csók! – Tessék? – Nem. Semmi. Magamban |
morfondiroztam… Tudod, és… arról, hogy a férjek, |
a papucsos férjek hogy forgatják meleg ágyuk |
mélyén potrohukat, ha becses nejük… Egyszer egy őrült, |
ronda zsidónővel voltam,… az is… azt is… |
ronda zsidónővel voltam,… az is… azt is… |
Ugyan már, |
mit féltékenykedsz?! – Meghalt. |
mit féltékenykedsz?! – Meghalt. |
Csak téged imádlak, |
téged imádlak. Ilyen ragyogó, friss, tizhetes asszonyt |
még sose láttam… ilyen szép és üde, almahusu nőt… |
Jőjj ide, bujj hozzám! Ne remegj. Karimás kalapod hajtsd |
jól a szemedbe. Nem ismerhet föl senki. Sötét van. |
Jöjj, ne remegj! – |
Az a nagyvágó most prágai sonkát |
árul. – Nem jön elő, hiszen este is üzleteket köt. – |
Bu! bu! buta király! A szalámi-király! – Gyönyörü szép |
nő kell néki… Minek? – Feleség… Nekem a szerető kell! |
A szerető! meg a vér! Végigszopogatni az ujjad, |
mind! – élő, puha cukrot!… igen, szerető! – Az öledbe |
furódom s ugy csiklandozlak, a bőröd alatt is, |
hogy szétpattan ered, hernyó-ered édes edénye! |
Megcsiklandozlak s te kacagsz, hogy csurran a véred – |
És borzalmasakat… Kacagás! – Jaj, könnyed is ugy ég, |
Ugy ég, mint a korall!… Fetrengeni fogsz, te piros száj, |
te gyönyörü puha test, te rugalmas bün, sima állat! |
Jöjj! gyorsan! fussunk, hozzád, – hozzá… |
Jöjj! gyorsan! fussunk, hozzád, – hozzá… |
A szalámi- |
gyároshoz, aki most pénzét számlálja a boltban |
és – hajlong – a gazember! – Képzelem, a keze mily rut |
és véres… vé-res… Mért véres?… Nincs soha gondja, |
harminc embere dolgozik, ő pedig őrzi a pénzét. |
Ur! Elegáns! A szalámi-király! A szalámi-szamár! – |
Ur! Elegáns! A szalámi-király! A szalámi-szamár! – |
Mit? |
Vége az utnak? – Igen?… Surranj föl gyorsan a lépcsőn… |
Menj csak előre… siess!… a cselédet küldd a pokolba! |
Villany, szőnyegek és puha ágy! |
Villany, szőnyegek és puha ágy! |
Sose voltam ily éhes, |
éhes – rád!… Kicsikém, hogy hivnak? – Sárika? Sári? |
Sárika, kis szentem… Mily jó meleg a nyakad! és mily |
kigyósan gyürüs a karod!… Simogass… A szalámi- |
gyáros, a prágai sonka: minek neki ily gyönyörü nő?! |
Este kilenckor… Mért nincs itthon! – Mondd, soha senki |
nem volt még nálad? Ne hazudj! – Jó. Elhiszem. Én is |
csak téged… |
Mit félsz? Szőrös testét simogatni |
és háját: jobb volt? – |
Ugye, nem? Jöjj gyorsan… A kapcsok… |
Mennyi fölösleges!… Ez?… Melltartó? – Dobd a fenébe! |
Kis mellem, gyönyörü kis mellem, szép pici bimbó! |
Nézd, hogy megmerevül… ideges vagyok. – Ej, ne bolondozz, |
Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – |
Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – |
Csókolj! – |
Csókolj! –Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – |
Te! Te! – |
Te! Te! –Csókolj! –Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – |
Édes, |
jó, puha forróság, simaság, selyem és eleven tüz! |
Tüz és bársony a bőröd! – |
Tüz és bársony a bőröd! – |
A fal! Hogy táncol az árnyék |
selyme… zizeg… vörösen… vörösen… Te zizegsz, vagy az árnyék? |
Jaj, beleszédülök! – Őzike vagy… Félsz, őzike, tőlem? |
Őzike, ő-zi-ke, ő-… A vadász: megfogtalak! Élve! |
Élve! Enyém vagy, enyém! – Sima nyak, habzó selyem… Ujjam |
ott bujkál, ahol a… a szalámi szokott… aki vérből |
és pénzből bundát vehet! – Őzike, azt se tudod még, |
azt se tudod, ki vagyok… Minek is! – Vérből, csupa vérből – |
Ott bujkál… ujjam… Ne szoritsalak, őzike? Mért ne? |
Mit sirsz! – |
Szép, sima nyak… Hogy mélyed az ujjam alatt és |
hogy süpped! – Most! – Most! – |
hogy süpped! – Most! – Most! – |
Jajgatsz? Kiabálsz? – |
Jajgatsz? Kiabálsz? –hogy süpped! – Most! – Most! – |
Ugye, mondtam: |
megcsiklandozlak s te kacagsz! – és könnyed is ugy ég, |
ugy ég, mint a korall… Ugye mondtam: édes edénye |
édes edénye a vérednek szétpattan – a véred! |
Látni szeretném és csókolni – |
Látni szeretném és csókolni – |
Bolond, ne hörögj igy! |
Most – mingyárt – jó lesz – Ne hörögj! – Várj! – |
Most – mingyárt – jó lesz – Ne hörögj! – Várj! – |
Vége… Korán volt. |
Ne haragudj, édes… Már ugyse haragszol… – |
Ne haragudj, édes… Már ugyse haragszol… – |
A kést! – Nincs |
nálam… |
A konyha… Szalámi! Hol áll a szalámiszelő kés?! |
Jó, – mingyárt, – mingyárt, – Még nem haltál meg egészen. |
Igy…Várj… |
Most! – – – Vér! – vér – Meghalni! Szeretni halálig! |
Csurran… csurran a… vér… Óh, Istenem! – Édes a véred, |
édes, jóizü – Nyelvem megrészegül… Édes |
Sárika – kis-szen-tem… A hasad szép szőke szakállát, |
szép puha bőrödet, és melegét… melegét a husodnak, – |
óh, köszönöm! – Szen-tem… Haragudni… |
óh, köszönöm! – Szen-tem… Haragudni… |
Ha kell, haragudjon |
ő, a szalámi… – |
vörös csikoktól fénylik a mellem… |
Hogy tapad! – Igy… letörülni… a melltartóba… |
Hogy tapad! – Igy… letörülni… a melltartóba… |
Siessünk! |
Mingyárt jön a király, a szalámi-király! – Soha többé |
nem simogat végig mancsával s hája pocakját |
nem forgatja fölötted… A mancsa… az is tapad… Ő is |
véres! – Véres… a kéz… meg a pénz… meg a prágai sonka. |
Disznóktól véres… Hazajön most. – Azt hiszi: várod. |
Azt hiszi! És nem tudja, hogy ily gyönyörü fiatal nő |
kár volt néki… Bejön. – Nem tudja… Minek neki több pénz? |
És disznó! – Maga is disznó… Disznó a gazember! |
Menjünk… Már féltiz… |
Hova? |
Hova?Menjünk… Már féltiz… |
Mindegy! Gyorsan el innen! |
Messze! A semmibe! El! – |
Jön a férj, az igazi állat, |
akinek ily feleség… pénzért… – |
akinek ily feleség… pénzért… – |
Most szökni… Aludni |
elrejtőzve – – |
De nagyszerü lesz, ha reggel az ujság |
– hurrá! – ujjnyi betükkel bömböli: „Szörnyü merénylet |
áldozatául esett X nagyvágó felesége!” – – – – – – |
|
|
Áradás! áradás!
Barbárok vagyunk; barbárok! Gyilkosok, gyujtogatók! Nem egy elpuhult kultura gyermekei, – barbárok, de büszkék! |
És erősek! Amikor mennydörgő harsonáinkkal bejárjuk az uccákat, |
szabályosan-egyforma lépteink döngésére lélekzetüket visszafojtva lapulnak meg a házak! |
Ma még puskacsövekben alszanak a golyóink, de lobogónkat a szél veri, acélsisakjaink félelmesek és meztelen szuronyaink vérre éhesen ágaskodnak; |
ásó, fegyver, ércgolyók, tölténytáska, borju, kézigránát és minden egyéb, ami csak szükséges egy modern gyalogos felszereléséhez, – lásd: ez vagyunk: csupa vas!, csupa harc!, csupa rombolás és bosszu! |
Szövetségeseink a vasutak, teherautók és a repülőgépek; |
zárt alakzataink fáradhatatlanul kigyóznak előre az országutakon; |
nagyszabásu manővereket tartunk, télen-nyáron, esőben-hóban egyaránt birjuk a menetelést, |
földalatti páncélfedezékben álljuk az ellenséges pergőtüz pokoli őrjöngését, |
vagy áthatolhatatlan drótsövény mögül küldjük az éjszakába fülsiketitő sortüzeinket |
és szemrebbenés nélkül lépünk át a szétroncsolt hullák felett. |
Mert barbárok vagyunk és erősek, életünk vaskényszer: parancs és engedelmesség; gyülöljük az individuumot és kiöltük magunkból az embert, |
hogy tökéletesen beilleszkedhessünk az óriás Gépezetbe, melynek ezer kereke és fogaskereke csikorogva roppantja össze a határokat. |
Barbárok vagyunk, ellenségei a kulturának, a költőknek, barbárok, de miénk: az Erő, és ami még több: az Erőszak, és vélük az Igazság is, |
gondolkozásunk teljesen prózai és praktikus, nincsenek szobraink, képeink, könyveink, fölöslegesnek tartjuk a müvészeteket: müvészetünk a legtökéletesebb technikai felfegyverzés; |
mert barbárok vagyunk, durvák és hatalmasok, nem ismerünk kényelmet, könyörületességet, testvért, nem tudunk meghatódni és nincs bennünk semmi romantika, |
és egyszerüen agyonlőjjük, aki mást mond! |
|
Karambol
Elhagytam az Adria kék kikötőit, a vadregényes erdei forrásokat és mindent, ami a szemlélődés halk gyönyöréből lelkünkbe átlobog, |
nem érdekelnek a végtelenbe ringató tücsökzene boldog harmóniája és a zokogó novemberi záporok; |
nem csodálom önfeledten a sporttérről esténként hazafele siető fehérruhás lányokat, akik teniszverőiket lóbálva és kedves mosollyal ajkukon látszólag mitsem törődnek udvarlóik elegáns bókjaival, |
sem a vén folyamok tükrét, melyeken kimondhatatlan szomorúsággal lapátolja a vizet a sustorgó hajócsavar… |
– Kihalt belőlem a nyugalmas képek és formák megelégedettsége: elhagytam az Adria kék kikötőit: |
felgöngyölt lobogó a lelkem, mely száguldó hajnali szelekre vár! |
Ma még felgöngyölt lobogó s szakadó gátak és zsilipek diszharmóniáján túl dübörgő tengerek harsonája, |
de holnap ujjongó mennyei rakéták vihara röpít fel a világ őrtornyaihoz, |
ahol izzó meteorok karcolják a fekete éjszaka üvegboltozatát! |
Izzó meteorok bombáival robbantom szét a keringő, idegen világok sötét sorompóit |
és amikor majd az áldott Nap vörössen szétloccsan az üszkös keleti horizont felett: |
lihegő vulkánok aranylávája vakít be zuhogó álmaimba |
és a lázadás rémületével sikoltom tele a pokol harangjait! |
|
Dal
Hol hagytad koszorúd és mézesfüttyü tilinkód, |
mellyel röpke rigót s gügyögő csalogányt csalogattál? |
Bennem friss örömök echoja riadoz: mért sirsz, Eumelios? |
Tán másnak vetett hivogató ágyat csalfa szeretőd |
vagy uj szerelem epekedése és hideg szemek mámora éget? |
Lásd, jobb szerető az én mámorom, szemek boránál igazabb mámor: |
ha velem tartasz: igazabb bortól csurran szépmivü kancsód! |
Hagyd a világot! Hadd kergessenek mások nimfákat a csalóka csalitban: |
én csobogó tömlőt szorongatok és magam-metszette nádaimmal |
részeg dalt sípolva kóborgok a lusta mezőkön. |
Jer velem! dobd ki eszedből a lányt! Legalább nem fogsz nevetni rajtam, |
ha zsályás domboldalon heverészve fogdosok üvegszemü szitakötőket! |
Vig isten vagyok én: borral locsolom dalaimat és ha tulságosan jó a kedvem, |
nem szégyellek fiatal legény módjára bakugrásokat tenni; |
napos réteken nyargalászok, bő kortyokat iszom a fényhez |
és – hallod? – időnként bele-belekurjongatok csapodár dalaimba! |
|
Alföld, nyár és dél: vonaton
Ss – sss – ssss – pöf – pöff: prüszköl a vicinális, kint naptól lucskos a rét, |
és hallgatom a guruló kerekek egyhangu lágy ütemét, |
ringó vonatunk lágy szive-verése, ha lüktet e méla ütem: |
monoton zene, bár csupa méz, monoton zsongása teledudorássza fülem. |
|
Alföld, nyár és dél, csurog a fény a tetőre. Fülleteg, fullatag illat: |
iz és méz és füszer a levegő, zamata bizseregve csikland; |
altató álmos dallam e zakatolás. Lihegnek a zöld plüs-párnák, |
és jobbra is, balra is unottan tovakeringő tengeritáblák. |
|
Egyedül vagyok; de a sarokban alszik egy úr; légy mászik az orrán. És |
ásitva teszem le az ujságot. Hol lehetünk?… Unalom, lomha keringés… |
Cigarettát sodrok s elnézem az imbolygó füst lenge selyemszövetét: |
értt s gömbölyödő formákat s kéjes titkokat ott ahol feketébb. |
|
Odakint tág, barna mezők, poros út, kakas int egy messze toronyról, |
őrház marad el: tanya, gémeskút s leeresztett lusta sorompók; |
majd erdő jön közelébb: erdőből riadó, friss hang, |
feleselve dobálja felénk kacagó labdáit a visszhang. |
|
De fáraszt már a vidék; kihajolva nézek előre, ahol |
falu integet s a horizonton jegenyesor lovagol; |
a vonat füttyentve megáll. Egy perc! Már szól is a síp meg a trombita, |
és az ablakon át becsapódik az állomáskertből a jázminok illata. |
|
És csurog a fény és csurog a hő; a sik csupa laguna, zöld tó; |
prüszkölve, pöfögve csuszik tova a vonat, nagy fekete hernyó; |
hiába! nem érdekel már ez a guruló halkszavu hinta, |
émelygő játék e lassu és édes és kéjes hintapalinta! |
|
Dél van, csurog a fény a tetőre; patakzik s reszket a hő, |
tapad a fény s mézcsókjaival letapasztja szemem ez a sürü, lágy levegő… |
Elnyulik a mozdony füstje, bodor szalag, álmosan… kék-feketén… |
– Már alszom is, alszom,… igen… S koppanva kihull kezemből az uti regény. |
|
|
Lucifer
Fekete falakat épitek, fekete ostromgépeket isten ellen: |
kráterek ziháló műhelyeiben dolgozik millió pőrölyöm. |
|
Engedelmesen nyújtóznak elém a vashidak; és én dirigálom |
a mindent elborító mennydörgéseket. |
|
Robogó hadaim előtt földig hajolnak az erdők |
és harsonáim roppant lavinákat görgetnek le a visszhangok barlangjaiba. |
|
Én hömpölygetem a ragályos szeleket, én akarom az emberirtó háborúkat is |
és borzalmas indulókat játszom az ágyúk lihegő orchesterein. |
|
Én akarom, hogy égő városokra zuhogjanak az alkonyok skarlát-függönyei, |
de nem feledkezem meg a gyémántzenéjű szökőkutakról sem: |
|
morzsát hintek a nyüzsgő hangyabolyokba, hernyókat a feketerigók elé |
és reggelenként meztelenül sütkérezem a napos partokon. |
|
|
Vízió
Először csak jégeső és téli mennydörgés rémülete hirdette, |
és ők finoman mosolyogtak, és nem hitték hogy a Sarkon lángtornyait egekig dobálja a két vulkán; |
csak mosolyogtak, autóztak és banketteztek, |
de az öreg professor lombikjában minden várakozás ellenére kialudt a szikra. |
|
Ezalatt sürgönydrótok nyalábjai és kigyózó tengeralatti kábelek nyargaltak a világ négy tája felé |
és negyven napon át szakadatlanul zúgtak az istentelen, fekete harangok: |
horkanva figyeltek föl az iszonyú svájci hegyek, és a vasúti sínek mentén |
halottá bénultak a tilosra állított szemaforok. |
|
Az aranyborjú csak bőgött, bőgött, és vele bőgtek a kövér ezredéves boncok is, – |
és amikor a föld kicsordult bele hullákkal verte agyon a gyilkolni veszett hiénákat |
és amikor már égő lokomotívok hurráztak át a vonagló éjszakán: |
ők még mindig nem akarták elhinni, hogy a Kártyavár összeomlott. |
|
|
A fegyenc
Örömtelen ágyakon hányódva, keserűvé érett mámorok |
komoran róttam én is a kört a vak udvar kövein. |
|
Halk bánatok ópiumlehellete altatta szemeimet |
és kezeim könyörögve nyúltak ki az üres éjszakába; |
de tegnap pokoli induló lett a lánccsörömpölés |
és szomjas kardok nőttek ki sebeimből: |
|
ereimben az istenek iszonyú zokogása vonaglott |
és szivemre csurgott az angyalok vére: |
– Óh, szétfeszíteni a fekete falakat! Kitörni! Fény! |
Sikoltozó gyönyörök! Szűz testek máglyái! |
|
|
Mese
Hangod drága edényéből még ma is sírva szürcsölöm szavaid italát, |
meggyilkolt szavaidat, melyeket zsongó idegeimbe temettem… |
Mert ma is enyém vagy, ép úgy, mint három évvel ezelőtt, mikor a kora-őszi lugasban elaludtál |
s a vadszöllő kék bogyóival hajigálva váratlanúl felriasztottalak. |
|
Hogy megijjedtél! – de rögtön utána édes csengőket csilingelt szád friss kacagása, |
oly hosszan és csattogva, hogy anyuska is kijött a nagy szobából és ijjedten kérdezte: Mi baj, gyerekek? |
Egész szivünkig bizsergett a napfény s a napfényben a szerelem; a szerelmes napfény boldog kerteket lobbantott szivünkbe, |
boldog kerteket: piros és sárga rózsákat, szegfüt, violát és nefelejcset és porcellánlelkü liliomokat. |
|
Áldón teregette fölénk millió simazöld tenyerét a vén diófa és lecsüngő szárnyain át |
láttuk a léckeritésen túl elballagó vadászokat vagy kettős sorokban a gondtalan kisfiúk csapatát; |
(ma biztosan kirándulnak: ott lépked oldalukon a keménykalapos, komoly tanitó bácsi is)… És köröskörül |
a vídám fák, bokrok és érett gerezdek hunyorogva itatták ittas szemeinkbe fényhamvas színeiket. |
|
Áldón teregette fölénk millió simazöld tenyerét a vén diófa, és lecsüngő szárnyain át |
néha be-bekandikáltak hozzánk az óriás napraforgók arany fejei. |
Vagy ha a hosszú villasoron át kimentünk az erdőbe, hintázni a ledöntött fatörzseken: órák hosszat elnéztük |
a kék égbe felugró fenyőket, a csikosházu félénk csigákat, s hallgattuk a szorgalmas harkály kopácsolásának egyhangú zenéjét. |
|
Angyalkám! a hármas dombon fiatal nyirfába véstük nevünket; aztán leszállt az est |
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. Hazafelé indultunk, összesimulva és szótlanúl. |
Otthon egyedül voltunk; az öreg Berta mosolyogva behozta a vacsorát; |
még veled maradtam egy ideig, s te a jól-megcukrozott befőttből minden kanalat megfeleztél velem. – |
|
– Másnap elmentél: csalogattak a kék tenger arany szigetei; |
ott álltunk a mólón; csengetett a hajóharang, köhögve zúgott a kazán és megindultak a kegyetlen lapátok… |
Angyalkám, azóta kialudtak szemeimben a vágyak őrtűzei |
és szivesen meghalnék, ha utolsó csókod három év óta nem visszhangoznék néma szivemben! |
|
|
A reggelhez
Trombita harsogással és zengő cintányérokkal köszöntelek |
óh Hajnal, az arany hirnöke a Reggelnek, |
arany gondolataimat áldozom neked, óh Hajnal, |
aki szétszórod a sápadt, beteges csillagokat és aki elöl réműlten futnak nyugat felé a settenkedő éjszakai lidércek. |
Óh Hajnal arany hirnöke az… Ébredésnek, |
te gyújtod fel a szatinkék egek habzó fellegeit, |
te emeled föl a Csöndes Óceán domború tükre fölé a nap arany turbánját, |
te hömpölygeted végig arany folyóidat a határtalan szibériai steppéken, a szűk uccájú kínai városokon és Borneo kávéültetvényei fölött, és Indiában |
egyszerre szikráztatva nagyszerű tükreidet a föld iszonyú két sarka között! |
Aztán hozzánk közeledsz: kilométerről-re rombolod le a hosszúsági vonalak mentén az éjszaka tömörlő falait, |
átlépsz az Ural-láncán, a kirgiz pusztaságokon, belemosolyogsz a Kaspi-tengerbe és Vörös lobogódat kitűzöd a Kaukázus csúcsaira, |
karmazsínnal szinezed arcát a sápadt Boszporusznak, mecsetekre tűznyilaid, belekapsz az orosz puszták iszonyatos végtelenébe, játszol a Földközi tenger apró játékszer flottáival és megindítod az ébredező tevés karavánok[at]. |
Átlépsz a határokon, megaranyozod a rajna-menti ős várakat, a norvég partokat és a Quadalquivir csodáit, |
London ködös kőbabilonját és a Kanári-szigeteket |
és továbbhaladsz Amerika szűz partjai felé, |
mindenütt eleven nyüzsgést, életet hozva az uccákra, mezőkre, tengerek útjaira. |
Oh Hajnal, friss és végtelen szerelmesem, ki vidám mosolyoddal gyógyitod meg a láthatatlan betegségeket, |
hajolj le rám is aki, aki úgy áhítozom friss levegődre, friss szineidre, ébredő madaraid dalára és a harmatos mezőkre, vetésekre és egyszerű dolgokra, |
harmatos mezőkön csatangolásra, fűben heverésre, korai lovaglásokra, mindenre, ami fiatal és erős (gyújtsd fel bennem is az erdők orgonaszavát) |
hajolj le hozzám s emelj magadhoz, hogy én is csak fény legyek és ne bántsanak a gondok és napfénybe érjenek maggá zsenge csiráim, hogy fény legyek, csupa fény és áttetsző, anyagtalan ragyogás, színek összhangja s összhangok egyensúlya |
csupa fény, fény, fény, semmi földi salak, |
csupa fény, mely áttetsző, imbolygó, százívű, illatos, harmatvert, lüktető, ringó-zengő tenger, |
a fény, mely a legtisztább – – – |
fény, mely az antik istenek homlokán sugárzott. |
|
Élet zenéjét, ritmusok életét!
Zenét, zenét akarok, Testvérem! A tenger élet ritmusát, eleven véred piros ütemét! |
Nem versek csinált muzsikáját, szabályosan billegő jambusokat, útált émelygést, tengeri betegséget: |
élet zenéjét, ritmusok életét! |
|
Tán hangszereket is, zsúfolt termek vonagló hintázását, hol szédül a szív és szédül az agy és elismerő taps lesz a részeg bűvöletből; |
vagy nyílt terraszokon hajlongó cigányzenét, míg alattunk zúgva nyargal a városi villanyos; |
tán hangversenyeket, Wagner pergőtüzeit, csattogó cintányérokat és katonabandát is, – de még inkább a magányos holdfényben úszó romantikus hegedűszót: |
Vagy erdei lombsusogást, virágok hangtalan orgiáit, juhnyájak záporozó topogását, méhdöngést, falusi verandán lármás verebek és rigók reggeli kardalát: |
Mézes dobolást, mit a porhanyó barázda szivén ver a tavaszi permeteg, fehér hajnalkák égnek forduló pici trombitáit, tücsökcirpelést, hangtalan tündéri zenét, rétek zenéjét: millió láthatatlan hangszer egybefonódó, |
örvénylő, kusza, ringató, puha, harmatos, álmos, napsugaras selyem muzsikáját; |
vagy szirtől-szirtre ugráló patakok ezüstmoraját, beszélgető éjszakai csillagokat, távol harangszót és kocsizörgést, fenyvesi gerle búgó szerelmét, hazatérő vagy induló kanász egyhangú tülkölését: |
Vagy habzó fellegek elsuhogását, hullámok anda ütemét, amint fáradhatatlanul kergetik egymást az Idő parttalan partjai felé, lemerülő és felbukó evezők dalát; |
vagy az útrakész hajó háromszoros üdvriadását, amikor csenget és orrát a vízbe merítve megindítja sustorgó lapátjait; |
vagy vidéki állomáson az alagútból előugró gyorsvonat elnyújtott diadalfüttyét, amely surranva szalad a sinek fölött, mint a kilőtt nyíl, – |
de életet! életet! életet! |
|
És ha beteg vagy, szomorú vagy dühös és megbántottak: torkodban a bor bugyborgó dalait; |
akár a szelek himnuszait, autószirénát, ordító viharokat, ha akarod: mennydörgést és villámsuhogást; |
félelmesen ropogó jéghegyeket, gépházakban egymásnak rugaszkodó vasszörnyek alattomos és fekete dübörgését; |
lihegő városokat, háborút, a lázadás vörös rakétáit, aknák iszonyú robbanását, |
de életet! ÉLETET! –: ne nyivákoló és zörgő hangszerek gondűző kellemességét, hanem rugalmas izmokat, a vér pezsdülését, elven élet zsongó ütemét: |
|
élet zenéjét, ritmusok életét! |
|
Élet-zenét, mely – mint a tánc ott alszik a lányok meztelen tagjaiban és ha felébred, betölti szemünket a test langyos hullámaival –: |
titkos istenként alszik a borzas erdőkben, hegyek közt, szobádban, vagy az álmatlan tengerek aranytükrein, |
titkos istenként alszik: hangok mágnese és lelkek visszhangja a lelke, |
titkos istenként rejtőzik előled, és néha csak kedvesed szive, halk dobogás, |
vagy a felriadó madarak rebbenése árulja el, hogy ő is veled van… |
|
(Nyugat, 1921. április 1.) |
|
Óh tiszta élet, boldogság!
Szomorúan csörgött az elhagyott szökőkút; a park kanyargó útjait |
mezítlábas suhancok seperték, síró talicskákra hordva a gyűrött, vörhenyes levelek garmadáját; |
láthatatlan lomha bogarak: arcomon mászkált az őszi nap tüze, |
és fáradtan néztem a domb napos foltjait, a zümmögő darazsakat és a fehér vatta-felhőket. |
|
Jó, hogy te is eljöttél… Egy öreg, pápaszemes bácsi ült velem szemközt az imént, |
botjával firkált a homokba, aztán elment, ujságját ott felejtve a lócán. |
Kedves, talán beteg is vagyok én: valami megfoghatatlan szomorúság esője zsong bennem, |
szüntelenül felszállva, lehullva, mint ahogyan kövér könnyeivel játszik amott az őszi szökőkút. |
|
Ma egyszerű vagyok, egyszerűbb és őszintébb, sokkal becsületesebb, mint máskor; |
csak nyugalomra vágyom: kiszökni az életből és meztelen lélekkel futkározni a harmatos füvön. |
Tudom, hogy mosolyogni fognak majd rajtam; de jobb nekem a harcnál az idill meg a csönd: |
öl, aki harcol, és én irtózom a vértől, és a cifra szavak hidegen hagyják azt, aki szenved. |
|
Egyszerű vagyok; igaz, hogy kissé megtörve csillog feléd szemeim bánata, |
hogy nem tudok szebb szót mondani neked, hozzád-simulóbbat, csak ezt: Kedvesem! |
De hiába! –: én gyenge vagyok, és összetört a nap, a sok rossz és hazug ember, |
és igazán nem a vers kedvéért mondom, hogy nyomorúltabbnak éreztem magamat köztük a kóbor ebnél. |
|
Jobb így, – egyedül vagy veled – ott hagyva a társaságot, a kávéházat, ahol ellenségeim ülnek, |
nagyképűen fejtegetve a művészet követelményeit! – Óh tiszta élet! boldogság! egyszerű szívek öröme! |
|
Csókold meg égő szemeimet, és menjünk szeretettel az egészen közönséges dolgok közé: |
meglátogatni a csodálkozó őszirózsákat, vagy menjünk a kardliliomok tavához, |
|
vagy a hársak alá, ahol kipirúlt arcú fiúk és lányod diabolóznak. |
|
(Nyugat, 1921. április 1.) |
|
Érzelmes románc
melyet a szerző egy régi kertben 1921 őszén dudolászott, amikor nagyon öregnek hitte magát és mindenkit.
A kert, ez volt az a kert… Itt |
ültünk a sok őszi bokor közt; |
Itt éltem, itt „lebegtem” |
a „mennyország és a pokol” közt. |
|
Szép voltál, fürge diáklány |
s én félénk, nagy fiu voltam; |
csókoltam volna, ha kéred, |
lábad nyomát is a porban. |
|
Szegény fiu, gyáva, ügyetlen |
s csúnya, – ruhája lompos… |
és „hajára nézve” bozontos! |
|
– Nem baj, emléknek ez is szép! |
Vagy úgyis elég, ami százszor |
jobban fájt… És ma az is szép… |
|
„átvettük” a másnapi leckét. |
Neked ez volt jó, nekem az, hogy |
veled tölthettem az estét. |
|
Veled együtt, este: nékem |
az örömből ennyi jutott csak. |
(Otthon? – apám veszekedni |
és anyuka sírni tudott csak.) |
|
Tárgyalgattuk, komoly arccal, |
hogy lehet-e valaki „boldog”? |
Aztán csönd lett; s a fán egy |
kakuk nagyokat rikoltott. |
|
Kakuk! Kakuk! – Ki látta? |
– Elhúzódtál: Ide látnak!… |
Piros volt, vérpiros volt |
remegő rózsája a szádnak. |
|
A rózsa, – „ah” – az a rózsa |
enyém volt azon az estén. |
s szemeidben is a gyerekes fény. |
|
Szép voltál, úri diáklány |
s én félénk, nagy fiu voltam; |
Koldus-fiú – s azon az estén |
remegő melledre hajoltam. |
|
Szerettél? Nem. Sohse mondtad. |
– Mindegy: akármi, nekem csak |
|
Szép voltál, úri diáklány |
s én csúnya szegény fiu voltam; |
csókoltam volna, ha kéred, |
lábad nyomát is a porban. |
|
Nem kérted… Így okosabb volt… |
Elváltunk: Jó szerencsét! |
– Futnak, nyargalnak az évek |
s most máskép töltjük az estét. |
|
Mindent elmondtam… (A kertben |
szél zörg a sok őszi bokor közt)… |
– Ne felejtsd, hogy itt „lebegtem” |
miattad a „menny s a pokol” közt! |
|
(Az Est Hármaskönyve, 1924) |
|
|