Zsengék és ifjúkori versek
Ha este…
| Ha este, pilláinkon borús álom-sereg, |
| álmunkban szomorúság köde kavarog |
| s kelnek szivünkben édes, szendergő dalok – |
| a múltból kedvesünknek árnya közeleg: |
|
| áhított teste tiszta mézillattal lebeg, |
| – míg lelkemből kizengve forró szerenád |
| kedves kigyójaként karolja derekát – |
| kéjes vágyakban égve lázasan remeg: |
|
| köszöntlek, Pantéleia, azúrhab, hópehely, |
| arany mámortól csordúló arany kehely! |
| Forró öledbe hajtva fáradt fejemet |
|
| elalszom, tán örökre, keblednek illatán |
| mámorba ringva e szent csókos éjszakán, |
| mely félve lebben át lázálmaim felett… |
|
|
[Lelkem antik romoknak mása…]
| Lelkem antik romoknak mása, |
| szél zúg az omladék felett; |
| ódon folyosók mély kongása |
|
| kővé dermedten állok: így jó! |
| – Halálos csönd, por, szürkeség, |
| kongó boltívek, szürke ég, – |
| sziszegve suhan el egy kígyó. |
|
| Kél a hold, mint lágy ezüstgolyó, |
| hűs fény zuhog rám: ezüstfolyó; |
| – távol mezők fénye szememben. |
|
| Jönnek az éjek hosszú sorban |
| s én hallgatom kábúlt álomban: |
| a bús Idő mint száll felettem… |
|
|
Dienes Kató emlékkönyvébe
Hideg téli éjszakán, szomorún-szép éjszakán tűnt nyarakról, sugarakról, elröppent kék madarakról álmodozva, álomfátyolt szövögetve, mindig fájva, mindig áldva dalba kezd a bánat: |
| Már tűnik az este, sötétül az árnyék, |
| jőjj kedvesem, itt csupa illat az éj; |
| most kelt föl a hold, az egünk halovány még, |
| forró szerelemről suttog a szél, |
| – már tűnik az este, sötétül az árnyék… |
|
| Mily édes az alkony, a fenyvesek árnya, |
| mily édes a bánat, az alkonyi bú! |
| Lelkem csupa kín: tovatűnt szines álma, |
| úgy sír a szivem, dalom oly szomorú! |
| – Gyászról susog itt csak a fenyvesek árnya… |
|
| Mint függöny, az éj köde ringva lelépked, |
| szemed sugarát csókolja szemem; |
| mért rejted el ajkad, az isteni mérget, |
| mért nem dobog a szived a szivemen? |
| – Mint függöny, az éj köde ringva lelépked… |
|
| Fönt fénylik a hold köre s elbuvik újra; – |
| jó volna zokogva kitárni szivem, |
| elődbe szemem sürü harmata hullna |
| s magadhoz emelne karod szeliden… |
| – Elbúvik a hold köre s feltünik újra… |
|
| Mily fénye lövell ki az éji napoknak, |
| hogy mélyül a lét, mi szivünkre zuhog! |
| Érted, gyönyörű oltára daloknak, |
| lelkemben a vágyak imája zokog; |
| – mily fénye ragyog fel az éji napoknak!… |
|
| – – Óh, mind csupa álom: a mámoros éjek, – |
| óh jajj! –: ez a legszomorúbb szerelem! |
| Mért késik a Hajnal, örűlni tevéled, |
| mint nap, ha ragyog lila tengereken? |
| – Óh, hol van a fény, szerelem? Hol az Élet? – |
|
|
– – – és itt elszakadt a fátyol, a folyton szövögetett álomfátyol; nincs, ami eltakarja a szememet: akinek szeme van, látja, mily mélységes bánattól csillognak a szavak mellett a könnyeim, az én drága gyöngyeim… De néha a könnyeken át is tudok mosolyogni, habár sokan azt mondják, hogy az semmit sem ér… |
|
O. (Sápadt lelkén opálszín álom…)
| Sápadt lelkén opálszín álom; |
| az alkony rózsaszínje rezdűl |
| a lomha, lágy szobán keresztűl, |
| kék árny s hűs illat a párnákon. |
|
| Mint egy mosolygó porcellánbaba: |
| arcára ráfagyott a szépség, |
| arany hullám ringatja: lánghaja |
| s szemében örvénylik a kékség. |
|
| Mosolyg az ajka, félig nyiltan, |
| haján szalagja lágy biborszál, |
| kis lelke ring szépsége szárnyán. |
|
| – S miért éjjente annyit sírtam: |
| szent láng az ajka, arca márvány |
| s áldott hókeble tiszta oltár! |
|
|
O. (Az ajka még tán csóktól harmatos…)
| Az ajka még tán csóktól harmatos, |
| lelkében lengnek ködök, árnyak, arcok – – – |
| – Halk téli est száll, édes és dalos; |
| bús-hangtalan dereng a hullacsarnok. |
|
| Sápadt virág hűs porcellánra festve: |
| alszik a lány: álmok csodás hona; |
| himes, kékes-zöld selyem bomló teste |
| és omló bíbor húsa bársonya. |
|
| Zokogva hull ölébe kósza vágyam |
| s futkosva reszkető örömmel, lágyan, |
| ajkam fagyott ajkán csókot keresne, |
|
| csókot! – s hiába. – – Száll a lomha este, – |
| síri hideg szél – röt fáklyánk kilobban – – – |
| – Alszik sötétben, fehéren s halottan. |
|
|
Apotheosis
| láng lobban fel a szemében |
|
| Ezüst vízcsepp tiszta gyönggyel |
| mely vágyak vágyával önt el, |
| mintha egybefolyna tán: – |
|
| Csupa kellem, csuda szellem, |
|
| Barna bársony, csengő csattok: |
| hogy suhog ma! néha csattog! |
|
| Gyöngyházszobor lángruhában, |
|
| Halkan reszket fínom ajka, |
| villanyfény villan fől rajta, |
| csókja messze, messze száll! |
|
| Szent angyalkép, gonosz démon, |
|
| szent szobor áll: |
haja ében, |
|
|
[A kedvesem görög királyleány…]
| A kedvesem görög királyleány. |
| Fehér angyal. Fehér álom a leple. |
| Oly szép, szelíd; – arca oly halavány, |
| mintha lelkemből volna kilehelve. |
|
| Hogy szeretem, nem is tudja talán; |
| finom, törékeny, mint kis aranylepke. |
| A villanyfény ezüstösen remegve |
| ömlik nyakának illatos haván. |
|
| – Ó vágy! ne lobogj bús szeszéllyel, |
| lelkem! – még vágynod sem szabad |
| az örök dalt hallgatni kéjjel, |
|
| mely zsongó véréből fakad! |
| – S te kedvesem, csak nézz kacagva rám, |
| óh édesem, görög királyleány! |
|
|
Désespoir
| Mi ad lelkünknek, mi ad ma vigaszt? |
| Mi ad ma vígaszt, szörnyű bánat-ár? |
| Az elmúlás áhított kéje vár |
| s bús örvények üvöltése riaszt. |
|
| Itt minden oly fekete, szomorú, |
| sötét a lélek és sötét az ember; |
| a kín üvölt fel néha, mint a tenger; |
| a nap leszállt; – setétlik a ború. |
|
| Fussunk el innen, űz az Únalom, |
| fussunk oda, hol álmok kéje vár |
| s gyönyör liheg sugaras tájakon. |
|
| Lelkünkre alkonyok békéje száll |
| s az éjben csak bús szerelmünk virraszt: |
| szent ópium, óh adj nekünk vigaszt! |
|
|
Nocturne
| Óh éj! óh álomvilág! azurkék éjszaka! |
| Érett gyümölcsök édes mámorillata árad, |
| ezer lakója ébred a mohos tölgy odvának, |
| ezer picinyke tündér s koboldok vig hada; |
| az ágon, holdsugáron egy-egy tündér kacag, |
| csengő visszhangként szállnak a kis ezüst szavak, |
| félénk sugára bujkál a lomb között a holdnak, |
| ezüst haju fák mélyen köszöntve meghajolnak; |
| halk léptekkel lebben át az enyhe éji szellő, |
| szomoruságok fájó, szent illatát lehellő; |
| az édes éj lelkemben néma összhangba olvad, |
| de lobog a vágy égve s szivem oly véres, oly vad! |
| A fák hosszu fasorban könnyü függönybe ingnak, |
| az ég tükörtengere felhővitorlát ringat; |
| az ágakon ezüstláng: reszkető holdsugár, |
| a juniusi éjnek selyemfátyola száll. |
| Fájó egyhanguságban a bus tücsök zenél, |
| és hajlik némán az ág és suttog a levél; |
| örvénylik lágyan zsongva a titkos messziség, |
| aranyos csillagfényben reszket a messzi ég; |
| a légben langyos áram és fullatag ködök, |
| a képzelet csapong e vad bujaság fölött. |
| Kis felhő ring az égben, fehér rózsa kékben, |
| egy titkos fájdalom sir az éj páraködében; |
| amerre lépek a fák hüs könnyharmata hull, |
| a fü is összerezzen, levél is összebuj; |
| ezüst sugára bujkál a lomb között a holdnak, |
| ezüsthaju fák mélyen köszöntve meghajolnak, |
| lelkembe fájdalom vág, mintha bazaltba vésnék, |
| fölsirnak a villik; – csönd; – hallom szivem verését. |
|
Crépuscule d’un soir romantique
| Az est közelg; a tájék halkan homályba hull; |
| mint szép borongó oltár omlik fölém az égbolt –, |
| langyos zenével szívem sír láthatatlanúl |
| s a lomha fellegekből kikandikál a félhold. |
|
| …Most a kavics csikordúl –, a lombok megremegnek… |
| Egy lány. – Piros chitonja s fürtjei lengenek |
| hullámzó ritmusán. – A gyönyörű, gyenge gyermek |
| egy percre rámtekint s halkan tovább lebeg. – |
|
| Elment! – Könnyű kék fényben táncolva jő az alkony… |
| Elment! – A nap az Éjt most csókolja épen ajkon, |
| hogy puha leple selymét lilás pírban fürössze. |
|
| Terítve égi csöndet árnyak szállnak felettünk, |
| könnyes szemem lezárom. – S amerre képe eltünt: |
| emléke fénylik ott a fasorban, messze, messze… |
|
|
Le voyage
| A vasúton messze szállunk, |
| száz piros pipacs, piciny petty, |
|
| Kis falunkból már kibúvik |
| mindjárt vége lesz az útnak: |
|
| Te tovább szállsz a vasúton, |
|
| Árva tájék, lomha égbolt, |
| szomjas nyárfa, kis tanyák; |
| vágyó karjuk, – ám hiába! – |
|
| – messze csattog már alattad, |
| messze csattog, sír a sín. |
|
| Zöld bársonyra dűlve nézed, |
| piros ajkad, sötét szemed |
|
| légy örökkön édes és víg, |
| te csak nevess, kedvesem, – |
| sírok majd én egymagamban |
|
|
Plain-air
|
(Katónak – cserébe)
| ezüstben játszik még a harmat, |
| s kit az Éj karja már nem altat: |
| a Hajnal, a didergő tündér. |
|
| Bús Éj, borzongás, merre tűntél? |
|
| Az égre fényrácsát mintázza |
| a nap; amint szökell a sugár |
| s karcsú sávokkal fest ecsetje: |
| a szín lobog szikrázva rajta |
| mint rózsaszínű női keblen |
| vert aranycsipke drága rojtja |
| (E fénynek csak lelkem kietlen!) |
|
| Csicseregve száll az első fecske, |
| kacag a fény, a hang, az illat, |
| aludni tér a hajnalcsillag; |
| friss meggyfa ágát szél hintázza |
| piros szemét kacagva rázza |
| és víg kacajjal általcsenget |
| üvegfalán a zsongó csendnek; |
| mily édesen zeng a levél, |
| – vagy lombok közt bujkál a szél? – |
| Ó minden, minden óh be boldog, |
| a zöld mező, a kéklő ormok – |
| hol nincs ború, hol seb se fáj, |
| hol minden csak csilingelés, |
| csudás, varázsos és mesés, |
| hol kincs a kéj s a kín elől |
| kacagva mind az égre tör… |
|
| – Most kél a Nap. A gyöngyös felhők |
| lassan zengő zsoltárba fognak; |
| s a bánat sír fel a szivemből: |
| – itt bent, itt bent sohsem dalolnak!… |
|
|
Morituri…
| A Kéj gyilkos, nagy isten, egy mozdulatlan Démon, |
| kinek kőleplü ajkán unott ború honol; |
| pokol-mélyébe hullunk tátongó szakadékon |
| és egyre mélyűl ajkán a fáradt, bús mosoly. |
|
| Bűvös syrinxdalával csal egyre messze-messzebb |
| hináros ingoványon; a bársony éjszakán |
| dalolva futkosunk száz rontó lidérc után |
| s nem sejtjük: minden lépés örök örvénybe veszthet! |
|
| Hő vérrel öntöztünk, te kegyetlen büszke bálvány |
| s most halni készülünk: szépséged rongyait |
| lobbantsd sírunk elé: lázad nem istenít! |
|
| Örök éjünk közelg már komor szárnyát kitárván; |
| fagyott ajkunk lezárja egy óriás lakat |
| és csendben rothadunk csak a súlyos föld alatt… |
|
|
Áhítat
| s a fény alkonnyá szőkűl; |
|
| szelid szinekkel fest az alkony; |
| s csipkés ezüstöt sző a parton; |
|
| s szent balkonján az űrnek |
| szeliden, mint kis angyalarcok. |
|
|
Mese egy pillanatnyi elszomorodásról
| Ma könnye hullt a holdnak |
| s titokban sírt a szél. – |
|
| (ma könnye hullt a holdnak) |
| a hervadt ősz köszönt be. |
|
| a hold remegve szállt át. |
| – S a kis tündérek könnyét |
|
|
La mer des quales
| Ó kínom, mint szentegyház fölbúgó orgonája |
| ha átviharz a boltok borongó csarnokán: |
| könnyes szivembe úgy tör a vészek orgiája, |
| határtalan dühöngve, zord tenger partfokán; |
|
| rád súlyos könnye ömlik ólomszín fellegeknek, |
| palotád összeomlott, szegény álomkirály; |
| örök-gyászú egedből reményid ellebegtek, |
| kín-verte partod alján sikong a bús sirály… |
|
| – Mily szomorú e játék, döbbentő félelemmel, |
| mikor iszonyú karban kacagni kél a tenger, |
| legmélyét felkavarva hánykódó, vad csatán; |
|
| „Szerelem és Halál!” – süvölt az éjszakába, |
| hajóm recsegve nyög, kék láng csap árbocára |
| s visszhangként zúg az átok e kettős név után! |
|
|
Lemondás
| Ó bús szerelmek átka, reménytelen sok álom, |
| halott csodák, rejtélyek, ti lelkem gyöngyei: |
| a nap nyugvóra hajlik a lila láthatáron |
| s vérző aranyba fúlnak az út göröngyei; |
|
| szerelmem bús virága sápadt zománcu kelyhét |
| a lanyha szürkületben halkan kitárja itt, |
| az esti szél szendergő lágy álmokat lehel szét |
| s lelkem lassan kibontja fekete szárnyait… |
|
| – Mért élni már tovább itt, hol bánt a sok kudarc, |
| hamuvá hűte régen sok festett lángu harc, – |
| holnap halott leszek tán, szelíd fehér halott; |
|
| most még merengve nézem a hervadt ligetet |
| s míg tépett köntösén át bújkálnak a szelek: |
| elsiratom magammal a haldokló Napot. |
|
|
Kató-Giocondának
| Mint Léonard, tünt századok homályán, |
| titkolt szerelmét félve rejtegette, |
| öröm s remény nélkűl lángolt a lelke |
| míg elmerengett földöntúli vágyán; |
|
| és bár letünt az álmok büszke íve, |
| kit szeretni vágyott s nem volt szabad: |
| imába szőtte: érte sírt a szíve |
| s midőn sokat sírt, végre megszakadt: |
|
| Gioconda, én is ily imára hajthatom |
| szelíd szavam, merengve ajkadon, |
| hol fölmosolyg a vászon antik éke; |
|
| – és emléked, bilincsén bús szavaknak, |
| úgy fénylik már, ó éltem édessége, |
| mint a szelíd hold, tükrén mély tavaknak… |
|
|
[Nagy, csöndes éjszakán, mikor rejtelmes álom…]
| Nagy, csöndes éjszakán, mikor rejtelmes álom |
| csókolgat csókra szomjas szerelmes ajkakat |
| s az ifju szívek mélyén oly boldogság fakad, |
| hogy a gyönyör túlvisz életen és halálon; |
|
| ragyogva száll a hold az égnek boltozatján, |
| a régi Cynthia, ezüstös tengelyén, – |
| és mindig újra-új, szelíd mosollyal ajkán |
| teríti fátyolát az álmok tengerén: |
|
| – e boldog éjszakán, szerelmek éjszakáján |
| csak én bolyongok itt, a gyásznak árva táján, |
| kitagadott fiú reményben és örömben; |
|
| Szerelem, kit szivemben soha meg nem találtam, |
| Szerelem, ki vígaszt már nem adsz csak a halálban: |
| bús álmaim között csak érted hull a könnyem… |
|
|
[Mért jössz ismét elém, én szomorú szerelmem…]
| Mért jössz ismét elém, én szomorú szerelmem, |
| tünt éltem tengerén te átkozott hajó? |
| Ma újra sírt e szív, ma ujra fájt a lelkem, – |
| oly szép és bús az Éj: – meghalni volna jó! |
|
| A tenger éjszakában, ezüstös ég alatt |
| rád gondolok, Kató, reménytelen, tört szívvel; |
| ajkam megrészegítik szerelmes, szent szavak |
| s összekulcsolt kezem feléd imádva ível. |
|
| Fekete ágak közt pajkos, mosolygó szálak: |
| a hold sugarai vígan bujkálva szállnak |
| s Cynthiát emeli ezüstfogatja könnyen. – |
|
| – Meddig bolyongok én, egyedűl és hiában? |
| Az átkos ég alatt, nagy tenger éjszakában |
| rád gondolok, Kató, – s lassan kihull a könnyem… |
|
|
Ó ifjú életem!…
| Mért nem szeretnek engem, |
| kit ennyi vágy s tüz éget: |
| hogy mennyi kín felettem, |
| száz bús harang a szélben: |
| – de jaj! lehullva ismét, |
|
[Óh szerelem, te áldott szomorúság…]
| Óh szerelem, te áldott szomorúság, – |
| ki híved gyönge karral altatod, |
| lelkem mélyén a bánat fejti húsát: |
|
| óh hol találom forró italod? |
| Óh hol találom üdvözítő mérged, |
| mellyel e kínt halálra itatod? |
|
| Itt nincs határa időnek s a térnek, |
| itt nincs öröm, nincsenek rózsaláncok, |
| a Végtelen e szívben élni ébred, |
|
| a Bánat végtelenje, mely zománcot |
| belőled vont borongó baldachinján; |
| nem ismerem a könnyü-léptü táncot, |
|
| csak versem jár ütemre lelke kínján, |
| csak álmaim gyötrik halott szerelmek; |
| a rejtett vágy oly véres lángot hint rám, |
|
| hogy gyakran hull a könnye két szememnek |
| s a vágyam oly kétségbeesve tör fel, |
| mint ha valakit élve eltemetnek. |
|
| Gyermek vagyok, ki játszik a tükörrel |
| és sírni kezd, mikor meglátja benne, |
| ki csak kacag, miközben ölt a tőrrel: |
|
| mert gyilkosom lett önszivem szerelme, |
| mikor ajkaim oly gyönyörre vártak, |
| melynek nevet nem adhat emberelme. |
|
| S most elragadtak földöntúli szárnyak |
| oda, ahol sugár sosem lobog: |
| bús társa lettem az örök halálnak… |
|
| – De rád, míg kint November csikorog |
| s viharverten sóhajt fel a borús ág, |
| reszketve és imádva gondolok: |
|
| óh Szerelem, te áldott szomorúság! |
|
|
[Karácsonyest, nyugalmas este…]
| Karácsonyest, nyugalmas este, |
| szemünk a friss havon mereng; |
| és lelkünk bánattal övezve |
| ki tudja merre, merre leng? |
|
|
– A szél kint a havat kavarja |
|
és trombitálva jár a tél; |
|
a lelkünk félve gondol arra, |
|
ki tőlünk most oly messze él… |
|
| Karácsonyest. – Egy drága könnyben |
| óh mennyi boldogság van itt! |
| A gondolatunk messzeröppen |
|
|
– elcsöndesül az ég haragja, |
|
csillag ragyog, elült a szél |
|
és lelkünk áldva gondol arra, |
|
|
Les plaisirs
| Elátkozott éjek, kik bársonyos palásttal |
| takarjátok lelkünk, s e gyöngyös, lágy lepel |
| alatt örökre új a vágy, az óriás kar, |
| mely bánatunk bazalt szirtjéből kiemel, – |
|
| óh sok bűnt elfedő, sok sebbe eltakart éj, |
| mint kék füstöt oltár mélyén szent füstölő, |
| úgy küld imát ajkam feléd: gyilkos, cudar Kéj, |
| te üdvözítő kín, csókokban bús ölő! |
|
| Ki az ég ólomszínű baldachinját kifestéd |
| s bátorító lelked száz mentséget kohol, |
| forró lehelletedben az álom mint a test, ég: |
| abszint, te zöld méreg, isteni alcohol; |
|
| óh jőjj, nagy bánatom itasd végűl halálra, |
| szívem vérét ne falja többé az únalom, – |
| Walpurgis éjszakán kergess boszorkavárba, |
| hol, mint a lelkem, minden csak rejtély s csupa rom! |
|
| Feszítsd fantáziánk vitorláját előre, |
| dalos hullámokon a végtelen felé, |
| röpíts, szent ópium, titkok nagy érlelője, |
| a semmiségbe, vagy egy új világ elé! |
|
| Itt romlás, borzalom kiséri minden álmunk, |
| lelkünkön gyötrelem, az óriás lidérc, |
| lejtőn rohanva nem szabad sosem megállnunk, |
| mert űz a hóhér vágy s örök korbácsa érc. |
|
| A kéjek serlegét mi egyre hajtogattuk |
| s halvány arcunk pirosra festé nyomán a vér; |
| Faust-ként testünk-lelkünk ördögnek bérbe adtuk |
| s csak a végén láttuk, hogy mindez mit sem ér: |
|
| a mámor, hófehér testek vad illatárja, |
| harapni gyúlt ajkak, idegtépő gyönyör, |
| friss, nyers hús, véres kéj, agyunk elzsibbadt álma, – |
| gyilkolva ébreszt és tüzes tőrrel gyötör. |
|
| Tudom: mi az isten, mi a szentség, és a béke, |
| tudom, hogy van hit is, hol lombot nem hajt a kín, |
| – de itt már nincs megállás, mindennek vége, vége… |
| – horgonyt vetünk majd egyszer a Halál partjain. |
|
| Óh gyönyörök, kínok! (imádság, átok volt tán?) |
| az ég s a föld nem volt soha még mostohább; |
| fel újra, rossz szelek, szakadj ki, szörnyü orkán: |
| bolygó Hollandi útján sodorjatok tovább, |
|
| – pokolba, mennybe? – – Mindegy, mi rejti bús világom, |
| gyászkárpitú égbolt, vagy szende csillagok; |
| a bordélyház ködén, túl fertőn s minden átkon |
|
egy ideál, egy vágy örökre átragyog!… |
|
|
Haláltánc-ének
| imám sír hozzád: ölj meg, |
|
| Szemed, bár játszva-rontó, |
|
| ha tested, mint a csillag |
| szikrázva szerte csillog, |
|
| Kincsed ma szórd kegyetlen |
|
| baccháns fáklyák lobognak |
|
|
Vágyak és szenvedések… sok kérdés és egy felelet…
|
Miért szeretlek? – Ó jaj, én nem tudom, de mindig |
| úgy sír a lelkem érted, ha elszakít a tér; |
| a Fény, Öröm s az Élet: mind-mind tebenned él |
| s az én álmaimat csak bánat-virágok hintik… |
|
|
Művészet, szent oltár, a költő tiszta tükre, |
| kinél a fáradt Vágyak örök forrásra lelnek: |
| mily jó, ha bársonyos szemedben elmerűlve |
| e mély kristályon át megcsókolom a lelked! |
|
|
Fehérruhás angyalként mindég előttem látlak |
| és lábadhoz borúlva könnyel, dallal imádlak; – |
| miért imádlak? – Óh jaj, szegény, bolyongó lelkem, |
| hol lelsz végűl nyugalmat? Fönt a mennyben? Alant-é |
| a mélységes pokolban? – Óh, mért kell így szeretnem? |
|
| – Szelíd szemed, szerelmem, mosolygva szól: Ananké!… |
|
|
Tizenhat sor egy remete életéből
| …És nők vesznek körűl; sötét szemekkel |
| lelkembe néznek; apró, sárga lángok |
| lobognak föl agyamban este, reggel. |
| Hiába búvok el, – (komor zarándok) – |
| utánam jönnek, hallom, látom, érzem, |
| hogy itt vannak, eljöttek újra értem. |
| Karjuk körűlfon, mint erdők liánja, |
| átfog s lehuz egy kéjes gyötrelem, |
| nymphák s hetairák, ezer céda lánya |
| egy régi kornak táncol kört velem; |
| forró combjuk élő s égő parázs, |
| ölük pokol, szemük rontó varázs; |
| nincs már erőm, nincs erőm ellene: |
| hűsen ringat hótestük tengere, |
| fehér karjuk zúgó örvénye vár, |
| – ajkuk a Léthe, csókjuk a Halál!… |
|
[Kristály az ég; a hold, a lenge sarló…]
| Kristály az ég; a hold, a lenge sarló |
| bujkál a téli felhők tengerén; |
| ma titkokat mesél a domb s a tarló |
| s a lejtőn ködkísértet leng elém. |
|
| Fehér az ösvény. – Tompán zúg a fenyves; |
| csipkéje lágy moh: alvó, tiszta hó. |
| Egy-egy halott ág súrlódik kezemhez. |
| – Lent vár a tó, a tükörtiszta tó; |
|
| jegén a hold fagyott ezüstje reszket; |
| a mozdulatlan táj ragyogni kezd, – |
| fölé lebegni ködöket eresztget |
| s halk fátylat ejt a februári est… |
|
|
[Ez itt a park. – most alszik; tán halott…]
| Ez itt a park. – Most alszik; tán halott. |
| Nemrég a bokrok langy esőben áztak, |
| de most borongva, búsan állnak ott |
| ringatva mélyen ingó ködpalástot. |
|
| Ez a köd multunk lenge fátyola |
| mit az Idő s a néma bánat hint rád. |
| Talán nem látjuk többé már soha: |
| járjuk be most a vén park labirintját. |
|
| Itt a szökőkút: de már nem zokog! |
| És itt a pad… a zöld fenyők… a domb is! |
| Nem fáj ma semmi: emlékek, okok: |
| elszállt a múlt és véle szállt a gond is. |
|
| – Havazni kezd; a csöndbe millió |
| pelyhet szitál a holt emlékek éje; |
| s a galyak közt halk nesszel hull a hó, |
| mint rézlemezkék zengő, lágy zenéje. |
|
|
Nocturno
| az este suhog le galambszinü szárnyán. |
|
| s szikrázva ragyog föl a fényes azúr. |
|
| Mély gyászba borúlva alusznak a völgyek, |
| vén fák lila törzse a ködbe legörnyed |
| karjai közt ezer éji kobold: |
|
|
[Lábunk alatt a vén folyó mart…]
| Lábunk alatt a vén folyó mart |
| hátát ma gyilkos nap veri; |
| szikrázva áll a rakodópart; |
|
| láncok, csigák, sodronyok tenger |
| zsivajja tompán egybefoly; |
| a parton – nyüzsgő hangyaboly – |
| hullámzik, futkos ezer ember. |
|
| Izzófehér a nap korongja… |
| Hordó gurul, talicska sír |
| és kong a kő és döng a donga; |
|
| s a kép felett kinyúlva bátor |
|
|
[Opálködökbe hullnak itt a halmok…]
| Opálködökbe hullnak itt a halmok |
| s alkonyi szél leng már a messzi síkra; |
| lent ház, folyó, híd, erdők s lomha malmok |
| törpülnek össze színes mozaikba. |
|
| Az alkony vére izzik még a hárson; |
| rigó hintázik valahol a kertben; |
| lila az árny s oly puha mint a bársony |
| s az est suhog le sötétkék lepelben. |
|
| A csöndbe halkan sír, lelkét kitárván, |
| egy-egy piros virágba pattanó rügy, |
| s ezüstsugárként lenge lombok árnyán |
| csak néha siklik át egy csattanó fütty… |
|
|
[Óh lomha park! lelkem kék álma! watteau…]
| Óh lomha park! lelkem kék álma! Watteau |
| ködös csodákba intő labirintja! |
| Fehér hattyúk, – eget tükrözni matt tó, – |
| nyirt taxuszok, – veranda, – rózsahinta… |
|
| Hogy utaink mély árnyékkal betöltse, |
| felettünk tétován bronzbarna lomb ing |
| s az ében ágak vertarany gyümölcse |
| mint ezer égő s élő lampion ring. |
|
| Az este alszik itt a régi parkban. |
| – S a sűrűből míg pajkosan kicsillan |
| száz kis szobor: a zene félve, halkan |
| bugyborg, sóhajt, iramlik, messziillan: |
|
| a légbe fényrózsákat játszva hint szét, |
| lelkünkbe vágyat égi harmat öntöz, |
| néha – sebzett hur – önti könnye kincsét |
| s néha kacajja friss ezüstbe gyöngyöz. |
|
|
Szintézis egy perccel elalvás előtt
| Mint az októberi nap elkésett fényében kezüket melengetik fáradt, vén koldusok, |
| úgy tárom eléd szivemet, Szerelem! Melegíts, mert megfagyok! |
| Tudom: hiába. De kérni jó. És jó a hit is, meg a panasz: enyhül a kín. |
| (Hangtalanúl sír már a zene; aszott kéz; hervad az illat s egyre fakúl a szín!) |
|
| Óh mért nincs senkim istenem, aki szeretne, simogatna, mint kisgyereket szokás?! |
| Óh mért kell egyedül szomorkodnom, mikor az élet oly nagyszerű, zengő rohanás?! |
| Mért járok egyedűl unalmas mozikba, unatkozni kalandos, furcsa regényeken; |
| (– az élet, a vér meg a vágy, igen: a mozgás! Utazni kéne nekem! –) |
|
| Utazni: hová? – Ej, legjobb lesz, ha visszahúzodom csigaházamba, szomoruan |
| számolni a perceket: mint homokóra, időm is úgy suhan, |
| úgy száll tova, lassan és kegyetlenűl… |
| (elhallgat az óra, megáll a szív, s vérem lassan kihűl.) |
|
| Most ágyban fekszem – Itt jobbra… megvan a kapcsoló; – egy csavarás, a körte kigyúl: |
| a villamos lámpa vágja szemembe fénye fehér körét barátságtalanúl, |
| fényébe takarva az ide rakott sok könyvet… Olvasni szerettem volna, de nem tudok… |
| (Feléd nyújtom kezem, óh Szerelem! mint nap felé az uccai koldusok!) |
|
| Ha most meghalnék, – jaj, ha most meghalnék, váratlanúl és csöndesen: |
| tudom nem venné észre egypár napig se barát, se szolga, se rendőr, – senkisem! |
| Csak feküdnék az ágyban, hanyatt, sárgán vigyorogna elő egy-két fogam. |
| (Perc percre gördül, mint szomorú homokóra homokja pereg le örök komoran) |
|
| Ha meghalnék – nem törné rám senki reggel az ajtót, és délben, amikor |
| hiába kopogott, visszavinné a postás leveleimet… Lassan belepne a por. |
| A vén óra ketyegne még; estére megállna az is… És csak a lámpa (jaj, fénye szemembe szúr!) |
| nézne mereven, rám dobva kerek fénylepedőjét, hidegen és barátságtalanúl. |
|
|
A hasmetsző
|
Mint emlékezetes, a háromszoros gyilkosság miatt letartóztatott Johann Heinrich Kluge orvostanhallgatót tavaly decemberben a drezdai főtörvényszék orvosszakértőinek véleménye alapján átszállították a drezdai állami elmegyógyintézetbe. Kluget tegnap uj őrjöngési roham fogta el, amely után eszméletét vesztette és éjjel 11 órakor meghalt.
(Hamburger Mittagszeitung)
|
| Nagyvágó? Csakugyan? s fiatal még?… Hát, – gratulálok. |
| Ezt igazán nem vártam… Szóval: vér, ugye? és pénz? |
| Prágai sonkák és jóizü szalámirudak közt |
| Pompás élni… |
De, mondja, minek neki ily gyönyörü szép |
| És ábrándos nő feleségnek? – |
| És ábrándos nő feleségnek? – |
Unatkozik, az szent. |
| Annál jobb… |
A szalámi: minek neki ily gyönyörü nő? |
| Várjon csak – |
Mit fél? Azért hogy igy, este, az uccán |
| ismerkedtünk meg, lehetünk még… – Kis csacsikám, hogy |
| reszketsz! Semmi, ne félj!… A karod! Jobb összesimulva |
| menni… sötét van… Jöjj, kanyarodjunk át a körutra! |
| Jó a szalámi, igaz, telik is bundára belőle, |
| én meg csak… ki vagyok? – Nem is tudod… |
| én meg csak… ki vagyok? – Nem is tudod… |
add a kezecskéd, |
| kesztyü nélkül! – A vér hogy lüktet-nyargal eredben! |
| Lüktet… lüktet… a vér… Mondd, friss és édes a véred? |
| Látni szeretném és csókolni… De megtanulod még |
| tőlem, hogy mi a jó!… Ne nevess! Oly véres a szád, mint- |
| hogyha… |
De jó lesz majd a szobádban! ketten! egészen |
| elrejtőzve! veled! |
– Nézdd, hogy dideregnek a népek |
| és mily hangosakat pattintgat a gesztenye-néni |
| kályhájában a tüz… Tudod, én is imádom a lángot! |
| Óh, hogy imádom! a lángot! a hust! s mindent, ami forró! |
| Forró és éget! – Csupa láng vagy, mondd, te is? – Otthon, |
| nálad majd leülünk – (elküldöd a lányt) – a haragvó |
| kályha elé… leszedem, leszakitom rólad az inget |
| és vörösen táncolsz a vöröslő fényben előttem! |
| Láng! – és vér! – és hus! – Szeretek mindent, ami forró, |
| forró és éget… Forró leszel, az leszel, és ugy |
| omlok rád, mint máglya tüzére az áldozat… El kell |
| égni ma éjszaka!… |
Juj, de hideg van! Messze megyünk még? |
| Mindegy. – |
Nézdd, ez a sok-sok ház, emelet, ez a tornyos |
| rengeteg: éjszaka mily szeretőket, mennyi szerelmet |
| rejt el a kiváncsi szem elől! Óh, mennyi szerelmet |
| s mily szeretőket! – |
Fuj! Szeretők azok? Azt hiszed?… Egy sincs |
| köztük olyan, mint én! – |
Szeretők? |
| Szeretők?köztük olyan, mint én! – |
Nem. Prágai sonkák |
| s téli szalámi-rudak. Hivatalnokok. A szerelemnek |
| Törvényes hivatalnokai. Férj és feleség. Csak |
| emberek. Én állat vagyok. A szerelemben az állat |
| élvez csak igazán… |
No, ne félj, nem bántlak… A véred… |
| véred… a vé-recs-kéd – szürcsölni… Meleg bora bennem |
| lüktet majd… |
Mit félsz? Nem ugy értettem. Csak a csókod |
| kivánom, hiszen itt e sok alvó házban is éget |
| forrón éget e csók! – Tessék? – Nem. Semmi. Magamban |
| morfondiroztam… Tudod, és… arról, hogy a férjek, |
| a papucsos férjek hogy forgatják meleg ágyuk |
| mélyén potrohukat, ha becses nejük… Egyszer egy őrült, |
| ronda zsidónővel voltam,… az is… azt is… |
| ronda zsidónővel voltam,… az is… azt is… |
Ugyan már, |
| mit féltékenykedsz?! – Meghalt. |
| mit féltékenykedsz?! – Meghalt. |
Csak téged imádlak, |
| téged imádlak. Ilyen ragyogó, friss, tizhetes asszonyt |
| még sose láttam… ilyen szép és üde, almahusu nőt… |
| Jőjj ide, bujj hozzám! Ne remegj. Karimás kalapod hajtsd |
| jól a szemedbe. Nem ismerhet föl senki. Sötét van. |
| Jöjj, ne remegj! – |
Az a nagyvágó most prágai sonkát |
| árul. – Nem jön elő, hiszen este is üzleteket köt. – |
| Bu! bu! buta király! A szalámi-király! – Gyönyörü szép |
| nő kell néki… Minek? – Feleség… Nekem a szerető kell! |
| A szerető! meg a vér! Végigszopogatni az ujjad, |
| mind! – élő, puha cukrot!… igen, szerető! – Az öledbe |
| furódom s ugy csiklandozlak, a bőröd alatt is, |
| hogy szétpattan ered, hernyó-ered édes edénye! |
| Megcsiklandozlak s te kacagsz, hogy csurran a véred – |
| És borzalmasakat… Kacagás! – Jaj, könnyed is ugy ég, |
| Ugy ég, mint a korall!… Fetrengeni fogsz, te piros száj, |
| te gyönyörü puha test, te rugalmas bün, sima állat! |
| Jöjj! gyorsan! fussunk, hozzád, – hozzá… |
| Jöjj! gyorsan! fussunk, hozzád, – hozzá… |
A szalámi- |
| gyároshoz, aki most pénzét számlálja a boltban |
| és – hajlong – a gazember! – Képzelem, a keze mily rut |
| és véres… vé-res… Mért véres?… Nincs soha gondja, |
| harminc embere dolgozik, ő pedig őrzi a pénzét. |
| Ur! Elegáns! A szalámi-király! A szalámi-szamár! – |
| Ur! Elegáns! A szalámi-király! A szalámi-szamár! – |
Mit? |
| Vége az utnak? – Igen?… Surranj föl gyorsan a lépcsőn… |
| Menj csak előre… siess!… a cselédet küldd a pokolba! |
| Villany, szőnyegek és puha ágy! |
| Villany, szőnyegek és puha ágy! |
Sose voltam ily éhes, |
| éhes – rád!… Kicsikém, hogy hivnak? – Sárika? Sári? |
| Sárika, kis szentem… Mily jó meleg a nyakad! és mily |
| kigyósan gyürüs a karod!… Simogass… A szalámi- |
| gyáros, a prágai sonka: minek neki ily gyönyörü nő?! |
| Este kilenckor… Mért nincs itthon! – Mondd, soha senki |
| nem volt még nálad? Ne hazudj! – Jó. Elhiszem. Én is |
| csak téged… |
Mit félsz? Szőrös testét simogatni |
| és háját: jobb volt? – |
Ugye, nem? Jöjj gyorsan… A kapcsok… |
| Mennyi fölösleges!… Ez?… Melltartó? – Dobd a fenébe! |
| Kis mellem, gyönyörü kis mellem, szép pici bimbó! |
| Nézd, hogy megmerevül… ideges vagyok. – Ej, ne bolondozz, |
| Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – |
| Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – |
Csókolj! – |
| Csókolj! –Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – |
Te! Te! – |
| Te! Te! –Csókolj! –Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – |
Édes, |
| jó, puha forróság, simaság, selyem és eleven tüz! |
| Tüz és bársony a bőröd! – |
| Tüz és bársony a bőröd! – |
A fal! Hogy táncol az árnyék |
| selyme… zizeg… vörösen… vörösen… Te zizegsz, vagy az árnyék? |
| Jaj, beleszédülök! – Őzike vagy… Félsz, őzike, tőlem? |
| Őzike, ő-zi-ke, ő-… A vadász: megfogtalak! Élve! |
| Élve! Enyém vagy, enyém! – Sima nyak, habzó selyem… Ujjam |
| ott bujkál, ahol a… a szalámi szokott… aki vérből |
| és pénzből bundát vehet! – Őzike, azt se tudod még, |
| azt se tudod, ki vagyok… Minek is! – Vérből, csupa vérből – |
| Ott bujkál… ujjam… Ne szoritsalak, őzike? Mért ne? |
| Mit sirsz! – |
Szép, sima nyak… Hogy mélyed az ujjam alatt és |
| hogy süpped! – Most! – Most! – |
| hogy süpped! – Most! – Most! – |
Jajgatsz? Kiabálsz? – |
| Jajgatsz? Kiabálsz? –hogy süpped! – Most! – Most! – |
Ugye, mondtam: |
| megcsiklandozlak s te kacagsz! – és könnyed is ugy ég, |
| ugy ég, mint a korall… Ugye mondtam: édes edénye |
| édes edénye a vérednek szétpattan – a véred! |
| Látni szeretném és csókolni – |
| Látni szeretném és csókolni – |
Bolond, ne hörögj igy! |
| Most – mingyárt – jó lesz – Ne hörögj! – Várj! – |
| Most – mingyárt – jó lesz – Ne hörögj! – Várj! – |
Vége… Korán volt. |
| Ne haragudj, édes… Már ugyse haragszol… – |
| Ne haragudj, édes… Már ugyse haragszol… – |
A kést! – Nincs |
| nálam… |
A konyha… Szalámi! Hol áll a szalámiszelő kés?! |
| Jó, – mingyárt, – mingyárt, – Még nem haltál meg egészen. |
| Igy…Várj… |
Most! – – – Vér! – vér – Meghalni! Szeretni halálig! |
| Csurran… csurran a… vér… Óh, Istenem! – Édes a véred, |
| édes, jóizü – Nyelvem megrészegül… Édes |
| Sárika – kis-szen-tem… A hasad szép szőke szakállát, |
| szép puha bőrödet, és melegét… melegét a husodnak, – |
| óh, köszönöm! – Szen-tem… Haragudni… |
| óh, köszönöm! – Szen-tem… Haragudni… |
Ha kell, haragudjon |
| ő, a szalámi… – |
vörös csikoktól fénylik a mellem… |
| Hogy tapad! – Igy… letörülni… a melltartóba… |
| Hogy tapad! – Igy… letörülni… a melltartóba… |
Siessünk! |
| Mingyárt jön a király, a szalámi-király! – Soha többé |
| nem simogat végig mancsával s hája pocakját |
| nem forgatja fölötted… A mancsa… az is tapad… Ő is |
| véres! – Véres… a kéz… meg a pénz… meg a prágai sonka. |
| Disznóktól véres… Hazajön most. – Azt hiszi: várod. |
| Azt hiszi! És nem tudja, hogy ily gyönyörü fiatal nő |
| kár volt néki… Bejön. – Nem tudja… Minek neki több pénz? |
| És disznó! – Maga is disznó… Disznó a gazember! |
| Menjünk… Már féltiz… |
Hova? |
| Hova?Menjünk… Már féltiz… |
Mindegy! Gyorsan el innen! |
| Messze! A semmibe! El! – |
Jön a férj, az igazi állat, |
| akinek ily feleség… pénzért… – |
| akinek ily feleség… pénzért… – |
Most szökni… Aludni |
| elrejtőzve – – |
De nagyszerü lesz, ha reggel az ujság |
| – hurrá! – ujjnyi betükkel bömböli: „Szörnyü merénylet |
| áldozatául esett X nagyvágó felesége!” – – – – – – |
|
|
Áradás! áradás!
| Barbárok vagyunk; barbárok! Gyilkosok, gyujtogatók! Nem egy elpuhult kultura gyermekei, – barbárok, de büszkék! |
| És erősek! Amikor mennydörgő harsonáinkkal bejárjuk az uccákat, |
| szabályosan-egyforma lépteink döngésére lélekzetüket visszafojtva lapulnak meg a házak! |
| Ma még puskacsövekben alszanak a golyóink, de lobogónkat a szél veri, acélsisakjaink félelmesek és meztelen szuronyaink vérre éhesen ágaskodnak; |
| ásó, fegyver, ércgolyók, tölténytáska, borju, kézigránát és minden egyéb, ami csak szükséges egy modern gyalogos felszereléséhez, – lásd: ez vagyunk: csupa vas!, csupa harc!, csupa rombolás és bosszu! |
| Szövetségeseink a vasutak, teherautók és a repülőgépek; |
| zárt alakzataink fáradhatatlanul kigyóznak előre az országutakon; |
| nagyszabásu manővereket tartunk, télen-nyáron, esőben-hóban egyaránt birjuk a menetelést, |
| földalatti páncélfedezékben álljuk az ellenséges pergőtüz pokoli őrjöngését, |
| vagy áthatolhatatlan drótsövény mögül küldjük az éjszakába fülsiketitő sortüzeinket |
| és szemrebbenés nélkül lépünk át a szétroncsolt hullák felett. |
| Mert barbárok vagyunk és erősek, életünk vaskényszer: parancs és engedelmesség; gyülöljük az individuumot és kiöltük magunkból az embert, |
| hogy tökéletesen beilleszkedhessünk az óriás Gépezetbe, melynek ezer kereke és fogaskereke csikorogva roppantja össze a határokat. |
| Barbárok vagyunk, ellenségei a kulturának, a költőknek, barbárok, de miénk: az Erő, és ami még több: az Erőszak, és vélük az Igazság is, |
| gondolkozásunk teljesen prózai és praktikus, nincsenek szobraink, képeink, könyveink, fölöslegesnek tartjuk a müvészeteket: müvészetünk a legtökéletesebb technikai felfegyverzés; |
| mert barbárok vagyunk, durvák és hatalmasok, nem ismerünk kényelmet, könyörületességet, testvért, nem tudunk meghatódni és nincs bennünk semmi romantika, |
| és egyszerüen agyonlőjjük, aki mást mond! |
|
Karambol
| Elhagytam az Adria kék kikötőit, a vadregényes erdei forrásokat és mindent, ami a szemlélődés halk gyönyöréből lelkünkbe átlobog, |
| nem érdekelnek a végtelenbe ringató tücsökzene boldog harmóniája és a zokogó novemberi záporok; |
| nem csodálom önfeledten a sporttérről esténként hazafele siető fehérruhás lányokat, akik teniszverőiket lóbálva és kedves mosollyal ajkukon látszólag mitsem törődnek udvarlóik elegáns bókjaival, |
| sem a vén folyamok tükrét, melyeken kimondhatatlan szomorúsággal lapátolja a vizet a sustorgó hajócsavar… |
| – Kihalt belőlem a nyugalmas képek és formák megelégedettsége: elhagytam az Adria kék kikötőit: |
| felgöngyölt lobogó a lelkem, mely száguldó hajnali szelekre vár! |
| Ma még felgöngyölt lobogó s szakadó gátak és zsilipek diszharmóniáján túl dübörgő tengerek harsonája, |
| de holnap ujjongó mennyei rakéták vihara röpít fel a világ őrtornyaihoz, |
| ahol izzó meteorok karcolják a fekete éjszaka üvegboltozatát! |
| Izzó meteorok bombáival robbantom szét a keringő, idegen világok sötét sorompóit |
| és amikor majd az áldott Nap vörössen szétloccsan az üszkös keleti horizont felett: |
| lihegő vulkánok aranylávája vakít be zuhogó álmaimba |
| és a lázadás rémületével sikoltom tele a pokol harangjait! |
|
Dal
| Hol hagytad koszorúd és mézesfüttyü tilinkód, |
| mellyel röpke rigót s gügyögő csalogányt csalogattál? |
| Bennem friss örömök echoja riadoz: mért sirsz, Eumelios? |
| Tán másnak vetett hivogató ágyat csalfa szeretőd |
| vagy uj szerelem epekedése és hideg szemek mámora éget? |
| Lásd, jobb szerető az én mámorom, szemek boránál igazabb mámor: |
| ha velem tartasz: igazabb bortól csurran szépmivü kancsód! |
| Hagyd a világot! Hadd kergessenek mások nimfákat a csalóka csalitban: |
| én csobogó tömlőt szorongatok és magam-metszette nádaimmal |
| részeg dalt sípolva kóborgok a lusta mezőkön. |
| Jer velem! dobd ki eszedből a lányt! Legalább nem fogsz nevetni rajtam, |
| ha zsályás domboldalon heverészve fogdosok üvegszemü szitakötőket! |
| Vig isten vagyok én: borral locsolom dalaimat és ha tulságosan jó a kedvem, |
| nem szégyellek fiatal legény módjára bakugrásokat tenni; |
| napos réteken nyargalászok, bő kortyokat iszom a fényhez |
| és – hallod? – időnként bele-belekurjongatok csapodár dalaimba! |
|
Alföld, nyár és dél: vonaton
| Ss – sss – ssss – pöf – pöff: prüszköl a vicinális, kint naptól lucskos a rét, |
| és hallgatom a guruló kerekek egyhangu lágy ütemét, |
| ringó vonatunk lágy szive-verése, ha lüktet e méla ütem: |
| monoton zene, bár csupa méz, monoton zsongása teledudorássza fülem. |
|
| Alföld, nyár és dél, csurog a fény a tetőre. Fülleteg, fullatag illat: |
| iz és méz és füszer a levegő, zamata bizseregve csikland; |
| altató álmos dallam e zakatolás. Lihegnek a zöld plüs-párnák, |
| és jobbra is, balra is unottan tovakeringő tengeritáblák. |
|
| Egyedül vagyok; de a sarokban alszik egy úr; légy mászik az orrán. És |
| ásitva teszem le az ujságot. Hol lehetünk?… Unalom, lomha keringés… |
| Cigarettát sodrok s elnézem az imbolygó füst lenge selyemszövetét: |
| értt s gömbölyödő formákat s kéjes titkokat ott ahol feketébb. |
|
| Odakint tág, barna mezők, poros út, kakas int egy messze toronyról, |
| őrház marad el: tanya, gémeskút s leeresztett lusta sorompók; |
| majd erdő jön közelébb: erdőből riadó, friss hang, |
| feleselve dobálja felénk kacagó labdáit a visszhang. |
|
| De fáraszt már a vidék; kihajolva nézek előre, ahol |
| falu integet s a horizonton jegenyesor lovagol; |
| a vonat füttyentve megáll. Egy perc! Már szól is a síp meg a trombita, |
| és az ablakon át becsapódik az állomáskertből a jázminok illata. |
|
| És csurog a fény és csurog a hő; a sik csupa laguna, zöld tó; |
| prüszkölve, pöfögve csuszik tova a vonat, nagy fekete hernyó; |
| hiába! nem érdekel már ez a guruló halkszavu hinta, |
| émelygő játék e lassu és édes és kéjes hintapalinta! |
|
| Dél van, csurog a fény a tetőre; patakzik s reszket a hő, |
| tapad a fény s mézcsókjaival letapasztja szemem ez a sürü, lágy levegő… |
| Elnyulik a mozdony füstje, bodor szalag, álmosan… kék-feketén… |
| – Már alszom is, alszom,… igen… S koppanva kihull kezemből az uti regény. |
|
|
Lucifer
| Fekete falakat épitek, fekete ostromgépeket isten ellen: |
| kráterek ziháló műhelyeiben dolgozik millió pőrölyöm. |
|
| Engedelmesen nyújtóznak elém a vashidak; és én dirigálom |
| a mindent elborító mennydörgéseket. |
|
| Robogó hadaim előtt földig hajolnak az erdők |
| és harsonáim roppant lavinákat görgetnek le a visszhangok barlangjaiba. |
|
| Én hömpölygetem a ragályos szeleket, én akarom az emberirtó háborúkat is |
| és borzalmas indulókat játszom az ágyúk lihegő orchesterein. |
|
| Én akarom, hogy égő városokra zuhogjanak az alkonyok skarlát-függönyei, |
| de nem feledkezem meg a gyémántzenéjű szökőkutakról sem: |
|
| morzsát hintek a nyüzsgő hangyabolyokba, hernyókat a feketerigók elé |
| és reggelenként meztelenül sütkérezem a napos partokon. |
|
|
Vízió
| Először csak jégeső és téli mennydörgés rémülete hirdette, |
| és ők finoman mosolyogtak, és nem hitték hogy a Sarkon lángtornyait egekig dobálja a két vulkán; |
| csak mosolyogtak, autóztak és banketteztek, |
| de az öreg professor lombikjában minden várakozás ellenére kialudt a szikra. |
|
| Ezalatt sürgönydrótok nyalábjai és kigyózó tengeralatti kábelek nyargaltak a világ négy tája felé |
| és negyven napon át szakadatlanul zúgtak az istentelen, fekete harangok: |
| horkanva figyeltek föl az iszonyú svájci hegyek, és a vasúti sínek mentén |
| halottá bénultak a tilosra állított szemaforok. |
|
| Az aranyborjú csak bőgött, bőgött, és vele bőgtek a kövér ezredéves boncok is, – |
| és amikor a föld kicsordult bele hullákkal verte agyon a gyilkolni veszett hiénákat |
| és amikor már égő lokomotívok hurráztak át a vonagló éjszakán: |
| ők még mindig nem akarták elhinni, hogy a Kártyavár összeomlott. |
|
|
A fegyenc
| Örömtelen ágyakon hányódva, keserűvé érett mámorok |
| komoran róttam én is a kört a vak udvar kövein. |
|
| Halk bánatok ópiumlehellete altatta szemeimet |
| és kezeim könyörögve nyúltak ki az üres éjszakába; |
| de tegnap pokoli induló lett a lánccsörömpölés |
| és szomjas kardok nőttek ki sebeimből: |
|
| ereimben az istenek iszonyú zokogása vonaglott |
| és szivemre csurgott az angyalok vére: |
| – Óh, szétfeszíteni a fekete falakat! Kitörni! Fény! |
| Sikoltozó gyönyörök! Szűz testek máglyái! |
|
|
Mese
| Hangod drága edényéből még ma is sírva szürcsölöm szavaid italát, |
| meggyilkolt szavaidat, melyeket zsongó idegeimbe temettem… |
| Mert ma is enyém vagy, ép úgy, mint három évvel ezelőtt, mikor a kora-őszi lugasban elaludtál |
| s a vadszöllő kék bogyóival hajigálva váratlanúl felriasztottalak. |
|
| Hogy megijjedtél! – de rögtön utána édes csengőket csilingelt szád friss kacagása, |
| oly hosszan és csattogva, hogy anyuska is kijött a nagy szobából és ijjedten kérdezte: Mi baj, gyerekek? |
| Egész szivünkig bizsergett a napfény s a napfényben a szerelem; a szerelmes napfény boldog kerteket lobbantott szivünkbe, |
| boldog kerteket: piros és sárga rózsákat, szegfüt, violát és nefelejcset és porcellánlelkü liliomokat. |
|
| Áldón teregette fölénk millió simazöld tenyerét a vén diófa és lecsüngő szárnyain át |
| láttuk a léckeritésen túl elballagó vadászokat vagy kettős sorokban a gondtalan kisfiúk csapatát; |
| (ma biztosan kirándulnak: ott lépked oldalukon a keménykalapos, komoly tanitó bácsi is)… És köröskörül |
| a vídám fák, bokrok és érett gerezdek hunyorogva itatták ittas szemeinkbe fényhamvas színeiket. |
|
| Áldón teregette fölénk millió simazöld tenyerét a vén diófa, és lecsüngő szárnyain át |
| néha be-bekandikáltak hozzánk az óriás napraforgók arany fejei. |
| Vagy ha a hosszú villasoron át kimentünk az erdőbe, hintázni a ledöntött fatörzseken: órák hosszat elnéztük |
| a kék égbe felugró fenyőket, a csikosházu félénk csigákat, s hallgattuk a szorgalmas harkály kopácsolásának egyhangú zenéjét. |
|
| Angyalkám! a hármas dombon fiatal nyirfába véstük nevünket; aztán leszállt az est |
| és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. Hazafelé indultunk, összesimulva és szótlanúl. |
| Otthon egyedül voltunk; az öreg Berta mosolyogva behozta a vacsorát; |
| még veled maradtam egy ideig, s te a jól-megcukrozott befőttből minden kanalat megfeleztél velem. – |
|
| – Másnap elmentél: csalogattak a kék tenger arany szigetei; |
| ott álltunk a mólón; csengetett a hajóharang, köhögve zúgott a kazán és megindultak a kegyetlen lapátok… |
| Angyalkám, azóta kialudtak szemeimben a vágyak őrtűzei |
| és szivesen meghalnék, ha utolsó csókod három év óta nem visszhangoznék néma szivemben! |
|
|
A reggelhez
| Trombita harsogással és zengő cintányérokkal köszöntelek |
| óh Hajnal, az arany hirnöke a Reggelnek, |
| arany gondolataimat áldozom neked, óh Hajnal, |
| aki szétszórod a sápadt, beteges csillagokat és aki elöl réműlten futnak nyugat felé a settenkedő éjszakai lidércek. |
| Óh Hajnal arany hirnöke az… Ébredésnek, |
| te gyújtod fel a szatinkék egek habzó fellegeit, |
| te emeled föl a Csöndes Óceán domború tükre fölé a nap arany turbánját, |
| te hömpölygeted végig arany folyóidat a határtalan szibériai steppéken, a szűk uccájú kínai városokon és Borneo kávéültetvényei fölött, és Indiában |
| egyszerre szikráztatva nagyszerű tükreidet a föld iszonyú két sarka között! |
| Aztán hozzánk közeledsz: kilométerről-re rombolod le a hosszúsági vonalak mentén az éjszaka tömörlő falait, |
| átlépsz az Ural-láncán, a kirgiz pusztaságokon, belemosolyogsz a Kaspi-tengerbe és Vörös lobogódat kitűzöd a Kaukázus csúcsaira, |
| karmazsínnal szinezed arcát a sápadt Boszporusznak, mecsetekre tűznyilaid, belekapsz az orosz puszták iszonyatos végtelenébe, játszol a Földközi tenger apró játékszer flottáival és megindítod az ébredező tevés karavánok[at]. |
| Átlépsz a határokon, megaranyozod a rajna-menti ős várakat, a norvég partokat és a Quadalquivir csodáit, |
| London ködös kőbabilonját és a Kanári-szigeteket |
| és továbbhaladsz Amerika szűz partjai felé, |
| mindenütt eleven nyüzsgést, életet hozva az uccákra, mezőkre, tengerek útjaira. |
| Oh Hajnal, friss és végtelen szerelmesem, ki vidám mosolyoddal gyógyitod meg a láthatatlan betegségeket, |
| hajolj le rám is aki, aki úgy áhítozom friss levegődre, friss szineidre, ébredő madaraid dalára és a harmatos mezőkre, vetésekre és egyszerű dolgokra, |
| harmatos mezőkön csatangolásra, fűben heverésre, korai lovaglásokra, mindenre, ami fiatal és erős (gyújtsd fel bennem is az erdők orgonaszavát) |
| hajolj le hozzám s emelj magadhoz, hogy én is csak fény legyek és ne bántsanak a gondok és napfénybe érjenek maggá zsenge csiráim, hogy fény legyek, csupa fény és áttetsző, anyagtalan ragyogás, színek összhangja s összhangok egyensúlya |
| csupa fény, fény, fény, semmi földi salak, |
| csupa fény, mely áttetsző, imbolygó, százívű, illatos, harmatvert, lüktető, ringó-zengő tenger, |
| a fény, mely a legtisztább – – – |
| fény, mely az antik istenek homlokán sugárzott. |
|
Élet zenéjét, ritmusok életét!
| Zenét, zenét akarok, Testvérem! A tenger élet ritmusát, eleven véred piros ütemét! |
| Nem versek csinált muzsikáját, szabályosan billegő jambusokat, útált émelygést, tengeri betegséget: |
| élet zenéjét, ritmusok életét! |
|
| Tán hangszereket is, zsúfolt termek vonagló hintázását, hol szédül a szív és szédül az agy és elismerő taps lesz a részeg bűvöletből; |
| vagy nyílt terraszokon hajlongó cigányzenét, míg alattunk zúgva nyargal a városi villanyos; |
| tán hangversenyeket, Wagner pergőtüzeit, csattogó cintányérokat és katonabandát is, – de még inkább a magányos holdfényben úszó romantikus hegedűszót: |
| Vagy erdei lombsusogást, virágok hangtalan orgiáit, juhnyájak záporozó topogását, méhdöngést, falusi verandán lármás verebek és rigók reggeli kardalát: |
| Mézes dobolást, mit a porhanyó barázda szivén ver a tavaszi permeteg, fehér hajnalkák égnek forduló pici trombitáit, tücsökcirpelést, hangtalan tündéri zenét, rétek zenéjét: millió láthatatlan hangszer egybefonódó, |
| örvénylő, kusza, ringató, puha, harmatos, álmos, napsugaras selyem muzsikáját; |
| vagy szirtől-szirtre ugráló patakok ezüstmoraját, beszélgető éjszakai csillagokat, távol harangszót és kocsizörgést, fenyvesi gerle búgó szerelmét, hazatérő vagy induló kanász egyhangú tülkölését: |
| Vagy habzó fellegek elsuhogását, hullámok anda ütemét, amint fáradhatatlanul kergetik egymást az Idő parttalan partjai felé, lemerülő és felbukó evezők dalát; |
| vagy az útrakész hajó háromszoros üdvriadását, amikor csenget és orrát a vízbe merítve megindítja sustorgó lapátjait; |
| vagy vidéki állomáson az alagútból előugró gyorsvonat elnyújtott diadalfüttyét, amely surranva szalad a sinek fölött, mint a kilőtt nyíl, – |
| de életet! életet! életet! |
|
| És ha beteg vagy, szomorú vagy dühös és megbántottak: torkodban a bor bugyborgó dalait; |
| akár a szelek himnuszait, autószirénát, ordító viharokat, ha akarod: mennydörgést és villámsuhogást; |
| félelmesen ropogó jéghegyeket, gépházakban egymásnak rugaszkodó vasszörnyek alattomos és fekete dübörgését; |
| lihegő városokat, háborút, a lázadás vörös rakétáit, aknák iszonyú robbanását, |
| de életet! ÉLETET! –: ne nyivákoló és zörgő hangszerek gondűző kellemességét, hanem rugalmas izmokat, a vér pezsdülését, elven élet zsongó ütemét: |
|
| élet zenéjét, ritmusok életét! |
|
| Élet-zenét, mely – mint a tánc ott alszik a lányok meztelen tagjaiban és ha felébred, betölti szemünket a test langyos hullámaival –: |
| titkos istenként alszik a borzas erdőkben, hegyek közt, szobádban, vagy az álmatlan tengerek aranytükrein, |
| titkos istenként alszik: hangok mágnese és lelkek visszhangja a lelke, |
| titkos istenként rejtőzik előled, és néha csak kedvesed szive, halk dobogás, |
| vagy a felriadó madarak rebbenése árulja el, hogy ő is veled van… |
|
(Nyugat, 1921. április 1.) |
|
Óh tiszta élet, boldogság!
| Szomorúan csörgött az elhagyott szökőkút; a park kanyargó útjait |
| mezítlábas suhancok seperték, síró talicskákra hordva a gyűrött, vörhenyes levelek garmadáját; |
| láthatatlan lomha bogarak: arcomon mászkált az őszi nap tüze, |
| és fáradtan néztem a domb napos foltjait, a zümmögő darazsakat és a fehér vatta-felhőket. |
|
| Jó, hogy te is eljöttél… Egy öreg, pápaszemes bácsi ült velem szemközt az imént, |
| botjával firkált a homokba, aztán elment, ujságját ott felejtve a lócán. |
| Kedves, talán beteg is vagyok én: valami megfoghatatlan szomorúság esője zsong bennem, |
| szüntelenül felszállva, lehullva, mint ahogyan kövér könnyeivel játszik amott az őszi szökőkút. |
|
| Ma egyszerű vagyok, egyszerűbb és őszintébb, sokkal becsületesebb, mint máskor; |
| csak nyugalomra vágyom: kiszökni az életből és meztelen lélekkel futkározni a harmatos füvön. |
| Tudom, hogy mosolyogni fognak majd rajtam; de jobb nekem a harcnál az idill meg a csönd: |
| öl, aki harcol, és én irtózom a vértől, és a cifra szavak hidegen hagyják azt, aki szenved. |
|
| Egyszerű vagyok; igaz, hogy kissé megtörve csillog feléd szemeim bánata, |
| hogy nem tudok szebb szót mondani neked, hozzád-simulóbbat, csak ezt: Kedvesem! |
| De hiába! –: én gyenge vagyok, és összetört a nap, a sok rossz és hazug ember, |
| és igazán nem a vers kedvéért mondom, hogy nyomorúltabbnak éreztem magamat köztük a kóbor ebnél. |
|
| Jobb így, – egyedül vagy veled – ott hagyva a társaságot, a kávéházat, ahol ellenségeim ülnek, |
| nagyképűen fejtegetve a művészet követelményeit! – Óh tiszta élet! boldogság! egyszerű szívek öröme! |
|
| Csókold meg égő szemeimet, és menjünk szeretettel az egészen közönséges dolgok közé: |
| meglátogatni a csodálkozó őszirózsákat, vagy menjünk a kardliliomok tavához, |
|
| vagy a hársak alá, ahol kipirúlt arcú fiúk és lányod diabolóznak. |
|
(Nyugat, 1921. április 1.) |
|
Érzelmes románc
melyet a szerző egy régi kertben 1921 őszén dudolászott,
amikor nagyon öregnek hitte magát és mindenkit.
| A kert, ez volt az a kert… Itt |
| ültünk a sok őszi bokor közt; |
| Itt éltem, itt „lebegtem” |
| a „mennyország és a pokol” közt. |
|
| Szép voltál, fürge diáklány |
| s én félénk, nagy fiu voltam; |
| csókoltam volna, ha kéred, |
| lábad nyomát is a porban. |
|
| Szegény fiu, gyáva, ügyetlen |
| s csúnya, – ruhája lompos… |
| és „hajára nézve” bozontos! |
|
| – Nem baj, emléknek ez is szép! |
| Vagy úgyis elég, ami százszor |
| jobban fájt… És ma az is szép… |
|
| „átvettük” a másnapi leckét. |
| Neked ez volt jó, nekem az, hogy |
| veled tölthettem az estét. |
|
| Veled együtt, este: nékem |
| az örömből ennyi jutott csak. |
| (Otthon? – apám veszekedni |
| és anyuka sírni tudott csak.) |
|
| Tárgyalgattuk, komoly arccal, |
| hogy lehet-e valaki „boldog”? |
| Aztán csönd lett; s a fán egy |
| kakuk nagyokat rikoltott. |
|
| Kakuk! Kakuk! – Ki látta? |
| – Elhúzódtál: Ide látnak!… |
| Piros volt, vérpiros volt |
| remegő rózsája a szádnak. |
|
| A rózsa, – „ah” – az a rózsa |
| enyém volt azon az estén. |
| s szemeidben is a gyerekes fény. |
|
| Szép voltál, úri diáklány |
| s én félénk, nagy fiu voltam; |
| Koldus-fiú – s azon az estén |
| remegő melledre hajoltam. |
|
| Szerettél? Nem. Sohse mondtad. |
| – Mindegy: akármi, nekem csak |
|
| Szép voltál, úri diáklány |
| s én csúnya szegény fiu voltam; |
| csókoltam volna, ha kéred, |
| lábad nyomát is a porban. |
|
| Nem kérted… Így okosabb volt… |
| Elváltunk: Jó szerencsét! |
| – Futnak, nyargalnak az évek |
| s most máskép töltjük az estét. |
|
| Mindent elmondtam… (A kertben |
| szél zörg a sok őszi bokor közt)… |
| – Ne felejtsd, hogy itt „lebegtem” |
| miattad a „menny s a pokol” közt! |
|
(Az Est Hármaskönyve, 1924) |
|
|
