Zsengék és ifjúkori versek

 

 

 

 

Ha este…

Ha este, pilláinkon borús álom-sereg,
álmunkban szomorúság köde kavarog
s kelnek szivünkben édes, szendergő dalok –
a múltból kedvesünknek árnya közeleg:
áhított teste tiszta mézillattal lebeg,
– míg lelkemből kizengve forró szerenád
kedves kigyójaként karolja derekát –
kéjes vágyakban égve lázasan remeg:
köszöntlek, Pantéleia, azúrhab, hópehely,
arany mámortól csordúló arany kehely!
Forró öledbe hajtva fáradt fejemet
elalszom, tán örökre, keblednek illatán
mámorba ringva e szent csókos éjszakán,
mely félve lebben át lázálmaim felett…
 

(1916. november 29.)

 

 

 

[Lelkem antik romoknak mása…]

Lelkem antik romoknak mása,
szél zúg az omladék felett;
ódon folyosók mély kongása
riogatja a rémeket;
kővé dermedten állok: így jó!
– Halálos csönd, por, szürkeség,
kongó boltívek, szürke ég, –
sziszegve suhan el egy kígyó.
Kél a hold, mint lágy ezüstgolyó,
hűs fény zuhog rám: ezüstfolyó;
– távol mezők fénye szememben.
Jönnek az éjek hosszú sorban
s én hallgatom kábúlt álomban:
a bús Idő mint száll felettem…
 

(1916. december 30.)

 

 

 

Dienes Kató emlékkönyvébe

Hideg téli éjszakán, szomorún-szép éjszakán tűnt nyarakról, sugarakról, elröppent kék madarakról álmodozva, álomfátyolt szövögetve, mindig fájva, mindig áldva dalba kezd a bánat:

 
Már tűnik az este, sötétül az árnyék,
jőjj kedvesem, itt csupa illat az éj;
most kelt föl a hold, az egünk halovány még,
forró szerelemről suttog a szél,
– már tűnik az este, sötétül az árnyék…
Mily édes az alkony, a fenyvesek árnya,
mily édes a bánat, az alkonyi bú!
Lelkem csupa kín: tovatűnt szines álma,
úgy sír a szivem, dalom oly szomorú!
– Gyászról susog itt csak a fenyvesek árnya…
Mint függöny, az éj köde ringva lelépked,
szemed sugarát csókolja szemem;
mért rejted el ajkad, az isteni mérget,
mért nem dobog a szived a szivemen?
– Mint függöny, az éj köde ringva lelépked…
Fönt fénylik a hold köre s elbuvik újra; –
jó volna zokogva kitárni szivem,
elődbe szemem sürü harmata hullna
s magadhoz emelne karod szeliden…
– Elbúvik a hold köre s feltünik újra…
Mily fénye lövell ki az éji napoknak,
hogy mélyül a lét, mi szivünkre zuhog!
Érted, gyönyörű oltára daloknak,
lelkemben a vágyak imája zokog;
– mily fénye ragyog fel az éji napoknak!…
– – Óh, mind csupa álom: a mámoros éjek, –
óh jajj! –: ez a legszomorúbb szerelem!
Mért késik a Hajnal, örűlni tevéled,
mint nap, ha ragyog lila tengereken?
– Óh, hol van a fény, szerelem? Hol az Élet? –
 

– – – és itt elszakadt a fátyol, a folyton szövögetett álomfátyol; nincs, ami eltakarja a szememet: akinek szeme van, látja, mily mélységes bánattól csillognak a szavak mellett a könnyeim, az én drága gyöngyeim… De néha a könnyeken át is tudok mosolyogni, habár sokan azt mondják, hogy az semmit sem ér…

 

(1917. január 2.)

 

 

 

O. (Sápadt lelkén opálszín álom…)

Sápadt lelkén opálszín álom;
az alkony rózsaszínje rezdűl
a lomha, lágy szobán keresztűl,
kék árny s hűs illat a párnákon.
Mint egy mosolygó porcellánbaba:
arcára ráfagyott a szépség,
arany hullám ringatja: lánghaja
s szemében örvénylik a kékség.
Mosolyg az ajka, félig nyiltan,
haján szalagja lágy biborszál,
kis lelke ring szépsége szárnyán.
– S miért éjjente annyit sírtam:
szent láng az ajka, arca márvány
s áldott hókeble tiszta oltár!
 

(1917. január 2.)

 

 

 

O. (Az ajka még tán csóktól harmatos…)

Az ajka még tán csóktól harmatos,
lelkében lengnek ködök, árnyak, arcok – – –
– Halk téli est száll, édes és dalos;
bús-hangtalan dereng a hullacsarnok.
Sápadt virág hűs porcellánra festve:
alszik a lány: álmok csodás hona;
himes, kékes-zöld selyem bomló teste
és omló bíbor húsa bársonya.
Zokogva hull ölébe kósza vágyam
s futkosva reszkető örömmel, lágyan,
ajkam fagyott ajkán csókot keresne,
csókot! – s hiába. – – Száll a lomha este, –
síri hideg szél – röt fáklyánk kilobban – – –
– Alszik sötétben, fehéren s halottan.
 

(1917. január 4.)

 

 

 

Apotheosis

Omló haja sötét ében,
láng lobban fel a szemében
haja ég, – szeme kék
fehér arca csodaszép.
Ezüst vízcsepp tiszta gyönggyel
mely vágyak vágyával önt el,
mintha egybefolyna tán: –
hópehely csillog haján.
Csupa kellem, csuda szellem,
pici lába lágyan lebben,
zenéje oly altató: –
roppan alatta a hó.
Barna bársony, csengő csattok:
hogy suhog ma! néha csattog!
– Pillantása néma lánc,
a járása bűvös tánc.
Gyöngyházszobor lángruhában,
élő szobor hullámárban –
agyoncsókol a szemem,
– ó szerelem, szerelem!
Halkan reszket fínom ajka,
villanyfény villan fől rajta,
lehellete csengve száll,
csókja messze, messze száll!
Teste édes illatpárna,
zsongó zene aranyárja,
örök lámpák illata,
liliomok holt dala!
Szent angyalkép, gonosz démon,
glóriafény diadémon, –
lelkem fénnyel tölti be
szikrázó szeme szine.
Lelkem titkos rejtekében
szent szobor áll:
szent szobor áll: haja ében,
haja ég, – szeme kék
fehér arca csodaszép!
 

(1917. január 14.)

 

 

 

[A kedvesem görög királyleány…]

A kedvesem görög királyleány.
Fehér angyal. Fehér álom a leple.
Oly szép, szelíd; – arca oly halavány,
mintha lelkemből volna kilehelve.
Hogy szeretem, nem is tudja talán;
finom, törékeny, mint kis aranylepke.
A villanyfény ezüstösen remegve
ömlik nyakának illatos haván.
– Ó vágy! ne lobogj bús szeszéllyel,
lelkem! – még vágynod sem szabad
az örök dalt hallgatni kéjjel,
mely zsongó véréből fakad!
– S te kedvesem, csak nézz kacagva rám,
óh édesem, görög királyleány!
 

(1917. január 27. este)

 

 

 

Désespoir

Mi ad lelkünknek, mi ad ma vigaszt?
Mi ad ma vígaszt, szörnyű bánat-ár?
Az elmúlás áhított kéje vár
s bús örvények üvöltése riaszt.
Itt minden oly fekete, szomorú,
sötét a lélek és sötét az ember;
a kín üvölt fel néha, mint a tenger;
a nap leszállt; – setétlik a ború.
Fussunk el innen, űz az Únalom,
fussunk oda, hol álmok kéje vár
s gyönyör liheg sugaras tájakon.
Lelkünkre alkonyok békéje száll
s az éjben csak bús szerelmünk virraszt:
szent ópium, óh adj nekünk vigaszt!
 

(1917. február 2.)

 

 

 

Nocturne

Óh éj! óh álomvilág! azurkék éjszaka!
Érett gyümölcsök édes mámorillata árad,
ezer lakója ébred a mohos tölgy odvának,
ezer picinyke tündér s koboldok vig hada;
az ágon, holdsugáron egy-egy tündér kacag,
csengő visszhangként szállnak a kis ezüst szavak,
félénk sugára bujkál a lomb között a holdnak,
ezüst haju fák mélyen köszöntve meghajolnak;
halk léptekkel lebben át az enyhe éji szellő,
szomoruságok fájó, szent illatát lehellő;
az édes éj lelkemben néma összhangba olvad,
de lobog a vágy égve s szivem oly véres, oly vad!
A fák hosszu fasorban könnyü függönybe ingnak,
az ég tükörtengere felhővitorlát ringat;
az ágakon ezüstláng: reszkető holdsugár,
a juniusi éjnek selyemfátyola száll.
Fájó egyhanguságban a bus tücsök zenél,
és hajlik némán az ág és suttog a levél;
örvénylik lágyan zsongva a titkos messziség,
aranyos csillagfényben reszket a messzi ég;
a légben langyos áram és fullatag ködök,
a képzelet csapong e vad bujaság fölött.
Kis felhő ring az égben, fehér rózsa kékben,
egy titkos fájdalom sir az éj páraködében;
amerre lépek a fák hüs könnyharmata hull,
a fü is összerezzen, levél is összebuj;
ezüst sugára bujkál a lomb között a holdnak,
ezüsthaju fák mélyen köszöntve meghajolnak,
lelkembe fájdalom vág, mintha bazaltba vésnék,
fölsirnak a villik; – csönd; – hallom szivem verését.
 

(1917. február 17.)

 

 

 

Crépuscule d’un soir romantique

Az est közelg; a tájék halkan homályba hull;
mint szép borongó oltár omlik fölém az égbolt –,
langyos zenével szívem sír láthatatlanúl
s a lomha fellegekből kikandikál a félhold.
…Most a kavics csikordúl –, a lombok megremegnek…
Egy lány. – Piros chitonja s fürtjei lengenek
hullámzó ritmusán. – A gyönyörű, gyenge gyermek
egy percre rámtekint s halkan tovább lebeg. –
Elment! – Könnyű kék fényben táncolva jő az alkony…
Elment! – A nap az Éjt most csókolja épen ajkon,
hogy puha leple selymét lilás pírban fürössze.
Terítve égi csöndet árnyak szállnak felettünk,
könnyes szemem lezárom. – S amerre képe eltünt:
emléke fénylik ott a fasorban, messze, messze…
 

(1917. június 6.)

 

 

 

Le voyage

A vasúton messze szállunk,
unalmas rónákon át –;
száz piros pipacs, piciny petty,
himzi a rét bársonyát.
Kis falunkból már kibúvik
egy-egy tűnő, régi ház;
mindjárt vége lesz az útnak:
a malom itt karikáz.
Te tovább szállsz a vasúton,
messze, messze édesem,
sírva nézek még utánad:
kis kezed int édesen.
Árva tájék, lomha égbolt,
szomjas nyárfa, kis tanyák;
vágyó karjuk, – ám hiába! –
mintha feléd nyújtanák.
Sírva nézek még utánad,
néma vágyam néma kín,
– messze csattog már alattad,
messze csattog, sír a sín.
Zöld bársonyra dűlve nézed,
hogy virúl a zöld vetés;
piros ajkad, sötét szemed
csupa-csupa nevetés,
légy örökkön édes és víg,
te csak nevess, kedvesem, –
sírok majd én egymagamban
helyetted keservesen!
 

(1917. június 10.)

 

 

 

Plain-air

(Katónak – cserébe)

 

Korai fűszálon csillogva
ezüstben játszik még a harmat,
s kit az Éj karja már nem altat:
aranyhaját omolni bontja
a Hajnal, a didergő tündér.
Bús Éj, borzongás, merre tűntél?
Az égre fényrácsát mintázza
a nap; amint szökell a sugár
s karcsú sávokkal fest ecsetje:
a szín lobog szikrázva rajta
mint rózsaszínű női keblen
vert aranycsipke drága rojtja
(E fénynek csak lelkem kietlen!)
Csicseregve száll az első fecske,
kacag a fény, a hang, az illat,
aludni tér a hajnalcsillag;
friss meggyfa ágát szél hintázza
piros szemét kacagva rázza
és víg kacajjal általcsenget
üvegfalán a zsongó csendnek;
mily édesen zeng a levél,
– vagy lombok közt bujkál a szél? –
Ó minden, minden óh be boldog,
a zöld mező, a kéklő ormok –
ó nyári reggel, buja táj
hol nincs ború, hol seb se fáj,
hol minden csak csilingelés,
csudás, varázsos és mesés,
hol kincs a kéj s a kín elől
kacagva mind az égre tör…
– Most kél a Nap. A gyöngyös felhők
lassan zengő zsoltárba fognak;
s a bánat sír fel a szivemből:
– itt bent, itt bent sohsem dalolnak!…
 

(1917. július 2.)

 

 

 

Morituri…

A Kéj gyilkos, nagy isten, egy mozdulatlan Démon,
kinek kőleplü ajkán unott ború honol;
pokol-mélyébe hullunk tátongó szakadékon
és egyre mélyűl ajkán a fáradt, bús mosoly.
Bűvös syrinxdalával csal egyre messze-messzebb
hináros ingoványon; a bársony éjszakán
dalolva futkosunk száz rontó lidérc után
s nem sejtjük: minden lépés örök örvénybe veszthet!
Hő vérrel öntöztünk, te kegyetlen büszke bálvány
s most halni készülünk: szépséged rongyait
lobbantsd sírunk elé: lázad nem istenít!
Örök éjünk közelg már komor szárnyát kitárván;
fagyott ajkunk lezárja egy óriás lakat
és csendben rothadunk csak a súlyos föld alatt…
 

(1917. július 13.)

 

 

 

Áhítat

Immár az ég tetőrűl
remegve száll az est,
a lélek sírni kezd
s a fény alkonnyá szőkűl;
szelid szinekkel fest az alkony;
az ég kék tavain túl
a hold andalgni indúl
s csipkés ezüstöt sző a parton;
elcsittúlnak a harcok –;
s szent balkonján az űrnek
rózsafellegek ülnek,
szeliden, mint kis angyalarcok.
 

(1917. augusztus 10.)

 

 

 

Mese egy pillanatnyi elszomorodásról

(Idő: éjfél)
Ma könnye hullt a holdnak
s titokban sírt a szél. –
Ezüsfényén a holdnak
kis tündérek zokognak.
Mélységes éji csöndbe,
(ma könnye hullt a holdnak)
mélységes éji csöndbe
a hervadt ősz köszönt be.
Ma sírtak mind a holtak
gyászbíbor ég alatt,
ezüstfényén a holdnak
kijöttek mint a holtak.
Miért zavarták álmát? –:
a hold remegve szállt át.
– S a kis tündérek könnyét
reggel fagyva találták…
 

(1917. augusztus 11.)

 

 

 

La mer des quales

Ó kínom, mint szentegyház fölbúgó orgonája
ha átviharz a boltok borongó csarnokán:
könnyes szivembe úgy tör a vészek orgiája,
határtalan dühöngve, zord tenger partfokán;
rád súlyos könnye ömlik ólomszín fellegeknek,
palotád összeomlott, szegény álomkirály;
örök-gyászú egedből reményid ellebegtek,
kín-verte partod alján sikong a bús sirály…
– Mily szomorú e játék, döbbentő félelemmel,
mikor iszonyú karban kacagni kél a tenger,
legmélyét felkavarva hánykódó, vad csatán;
„Szerelem és Halál!” – süvölt az éjszakába,
hajóm recsegve nyög, kék láng csap árbocára
s visszhangként zúg az átok e kettős név után!
 

(1917. szeptember 18.)

 

 

 

Lemondás

Ó bús szerelmek átka, reménytelen sok álom,
halott csodák, rejtélyek, ti lelkem gyöngyei:
a nap nyugvóra hajlik a lila láthatáron
s vérző aranyba fúlnak az út göröngyei;
szerelmem bús virága sápadt zománcu kelyhét
a lanyha szürkületben halkan kitárja itt,
az esti szél szendergő lágy álmokat lehel szét
s lelkem lassan kibontja fekete szárnyait…
– Mért élni már tovább itt, hol bánt a sok kudarc,
hamuvá hűte régen sok festett lángu harc, –
holnap halott leszek tán, szelíd fehér halott;
most még merengve nézem a hervadt ligetet
s míg tépett köntösén át bújkálnak a szelek:
elsiratom magammal a haldokló Napot.
 

(1917. szeptember 19.)

 

 

 

Kató-Giocondának

Mint Léonard, tünt századok homályán,
titkolt szerelmét félve rejtegette,
öröm s remény nélkűl lángolt a lelke
míg elmerengett földöntúli vágyán;
és bár letünt az álmok büszke íve,
kit szeretni vágyott s nem volt szabad:
imába szőtte: érte sírt a szíve
s midőn sokat sírt, végre megszakadt:
Gioconda, én is ily imára hajthatom
szelíd szavam, merengve ajkadon,
hol fölmosolyg a vászon antik éke;
– és emléked, bilincsén bús szavaknak,
úgy fénylik már, ó éltem édessége,
mint a szelíd hold, tükrén mély tavaknak…
 

(1917. október 2.)

 

 

 

[Nagy, csöndes éjszakán, mikor rejtelmes álom…]

Nagy, csöndes éjszakán, mikor rejtelmes álom
csókolgat csókra szomjas szerelmes ajkakat
s az ifju szívek mélyén oly boldogság fakad,
hogy a gyönyör túlvisz életen és halálon;
ragyogva száll a hold az égnek boltozatján,
a régi Cynthia, ezüstös tengelyén, –
és mindig újra-új, szelíd mosollyal ajkán
teríti fátyolát az álmok tengerén:
– e boldog éjszakán, szerelmek éjszakáján
csak én bolyongok itt, a gyásznak árva táján,
kitagadott fiú reményben és örömben;
Szerelem, kit szivemben soha meg nem találtam,
Szerelem, ki vígaszt már nem adsz csak a halálban:
bús álmaim között csak érted hull a könnyem…
 

(1917. október 17.)

 

 

 

[Mért jössz ismét elém, én szomorú szerelmem…]

Mért jössz ismét elém, én szomorú szerelmem,
tünt éltem tengerén te átkozott hajó?
Ma újra sírt e szív, ma ujra fájt a lelkem, –
oly szép és bús az Éj: – meghalni volna jó!
A tenger éjszakában, ezüstös ég alatt
rád gondolok, Kató, reménytelen, tört szívvel;
ajkam megrészegítik szerelmes, szent szavak
s összekulcsolt kezem feléd imádva ível.
Fekete ágak közt pajkos, mosolygó szálak:
a hold sugarai vígan bujkálva szállnak
s Cynthiát emeli ezüstfogatja könnyen. –
– Meddig bolyongok én, egyedűl és hiában?
Az átkos ég alatt, nagy tenger éjszakában
rád gondolok, Kató, – s lassan kihull a könnyem…
 

(1917. október 20.)

 

 

 

Ó ifjú életem!…

Mért nem szeretnek engem,
mért hogy mindenki bánt?
Hiszen tán senkiben sem
égett még ennyi láng;
kit ennyi vágy s tüz éget:
örűlnöm nem szabad,
csupa öröm az élet
s rám mennyi bú szakad!
Ó mért hogy nincs öröm
ragyogni bús virágon,
mért hervad gyönyöröm
rügyezni-száraz ágon?
Gonosz magányba űznek
s megőrjít a magány,
amíg mások örűlnek:
tőlem fut mind a lány.
A sorsom: csak siratni
elképzelt rémeket,
örök árván maradni
vagy várni réveteg.
– S ha néha elfelejtem
hogy mennyi kín felettem,
ha kong a lomha éjben
száz bús harang a szélben:
kegyét szép kedvesének
sós könnytől nedves ének
siratja, mint picinyke
világát őszi cinke; –
– de jaj! lehullva ismét,
lelkem sír, egyre sír;
jó volna futni innét,
sebemre nincsen ír.
A lelkem halvány árnyék,
ki tudja, mire vár még?
Nincs harmat a virágra,
maradtam árva, árva…
 

(1917. november 9.)

 

 

 

[Óh szerelem, te áldott szomorúság…]

Óh szerelem, te áldott szomorúság, –
ki híved gyönge karral altatod,
lelkem mélyén a bánat fejti húsát:
óh hol találom forró italod?
Óh hol találom üdvözítő mérged,
mellyel e kínt halálra itatod?
Itt nincs határa időnek s a térnek,
itt nincs öröm, nincsenek rózsaláncok,
a Végtelen e szívben élni ébred,
a Bánat végtelenje, mely zománcot
belőled vont borongó baldachinján;
nem ismerem a könnyü-léptü táncot,
csak versem jár ütemre lelke kínján,
csak álmaim gyötrik halott szerelmek;
a rejtett vágy oly véres lángot hint rám,
hogy gyakran hull a könnye két szememnek
s a vágyam oly kétségbeesve tör fel,
mint ha valakit élve eltemetnek.
Gyermek vagyok, ki játszik a tükörrel
és sírni kezd, mikor meglátja benne,
ki csak kacag, miközben ölt a tőrrel:
mert gyilkosom lett önszivem szerelme,
mikor ajkaim oly gyönyörre vártak,
melynek nevet nem adhat emberelme.
S most elragadtak földöntúli szárnyak
oda, ahol sugár sosem lobog:
bús társa lettem az örök halálnak…
– De rád, míg kint November csikorog
s viharverten sóhajt fel a borús ág,
reszketve és imádva gondolok:
óh Szerelem, te áldott szomorúság!
 

(1917. november)

 

 

 

[Karácsonyest, nyugalmas este…]

Karácsonyest, nyugalmas este,
szemünk a friss havon mereng;
és lelkünk bánattal övezve
ki tudja merre, merre leng?
 
– A szél kint a havat kavarja
 
és trombitálva jár a tél;
 
a lelkünk félve gondol arra,
 
ki tőlünk most oly messze él…
Karácsonyest. – Egy drága könnyben
óh mennyi boldogság van itt!
A gondolatunk messzeröppen
és lelkével ölelkezik:
 
– elcsöndesül az ég haragja,
 
csillag ragyog, elült a szél
 
és lelkünk áldva gondol arra,
 
ki nemsokára visszatér…
 

(1917 karácsonyán)

 

 

 

Les plaisirs

Elátkozott éjek, kik bársonyos palásttal
takarjátok lelkünk, s e gyöngyös, lágy lepel
alatt örökre új a vágy, az óriás kar,
mely bánatunk bazalt szirtjéből kiemel, –
óh sok bűnt elfedő, sok sebbe eltakart éj,
mint kék füstöt oltár mélyén szent füstölő,
úgy küld imát ajkam feléd: gyilkos, cudar Kéj,
te üdvözítő kín, csókokban bús ölő!
Ki az ég ólomszínű baldachinját kifestéd
s bátorító lelked száz mentséget kohol,
forró lehelletedben az álom mint a test, ég:
abszint, te zöld méreg, isteni alcohol;
óh jőjj, nagy bánatom itasd végűl halálra,
szívem vérét ne falja többé az únalom, –
Walpurgis éjszakán kergess boszorkavárba,
hol, mint a lelkem, minden csak rejtély s csupa rom!
Feszítsd fantáziánk vitorláját előre,
dalos hullámokon a végtelen felé,
röpíts, szent ópium, titkok nagy érlelője,
a semmiségbe, vagy egy új világ elé!
Itt romlás, borzalom kiséri minden álmunk,
lelkünkön gyötrelem, az óriás lidérc,
lejtőn rohanva nem szabad sosem megállnunk,
mert űz a hóhér vágy s örök korbácsa érc.
A kéjek serlegét mi egyre hajtogattuk
s halvány arcunk pirosra festé nyomán a vér;
Faust-ként testünk-lelkünk ördögnek bérbe adtuk
s csak a végén láttuk, hogy mindez mit sem ér:
a mámor, hófehér testek vad illatárja,
harapni gyúlt ajkak, idegtépő gyönyör,
friss, nyers hús, véres kéj, agyunk elzsibbadt álma, –
gyilkolva ébreszt és tüzes tőrrel gyötör.
Tudom: mi az isten, mi a szentség, és a béke,
tudom, hogy van hit is, hol lombot nem hajt a kín,
– de itt már nincs megállás, mindennek vége, vége…
– horgonyt vetünk majd egyszer a Halál partjain.
Óh gyönyörök, kínok! (imádság, átok volt tán?)
az ég s a föld nem volt soha még mostohább;
fel újra, rossz szelek, szakadj ki, szörnyü orkán:
bolygó Hollandi útján sodorjatok tovább,
– pokolba, mennybe? – – Mindegy, mi rejti bús világom,
gyászkárpitú égbolt, vagy szende csillagok;
a bordélyház ködén, túl fertőn s minden átkon
egy ideál, egy vágy örökre átragyog!…
 

(1918. március 30.)

 

 

 

Haláltánc-ének

Így: elnyújtózva renyhén
 
és göndör tincseid
zilálva, rázva enyhén,
 
kit ennyi kincs hevít:
ó bűvölő boszorkány,
 
fehérebb, mint a hó,
a lelkem elsodorván
 
álomba ringató
mélyére bús gyönyörnek,
 
hol vágyam már elég,
imám sír hozzád: ölj meg,
 
a kéj sohsem elég!
Szemed, bár játszva-rontó,
 
ha vet gyémántsugárt,
mindent szerelmet ontó,
 
falánk, vad tűzbe márt;
ha tested, mint a csillag
 
rejtelmes éjfelen,
szikrázva szerte csillog,
 
elfog a félelem;
ó hajsátor, aranynyak,
 
örök ifjú varázs!
elomló kincs, aranyhab,
 
mely imádni aláz!
a test finom hajlása,
 
mely gyilkos kéjre vágy,
égi szerelmek mása
 
s a szennyes földi vágy.
Te áldott bűn, te bűvös,
 
gonosz, majd csüggeteg,
a lángod mért oly hűvös,
 
lelked mért oly beteg?
Kincsed ma szórd kegyetlen
 
fanyar csókokba szét,
lopjuk meg az egyetlen
 
szent öröklét ízét,
a lét ma messze reng el,
 
ringass rugalmasan,
legyen a vágyunk tenger,
 
örökké szomjasan;
föl újra, illatoknak
 
zord tengere felé,
baccháns fáklyák lobognak
 
újjúlt nászunk elé,
föl, föl! lobogó hajjal,
 
dalolni bús dalunk!
– Mikor megjő a hajnal,
 
holnapra meghalunk…
 

(1918. május 20.)

 

 

 

Vágyak és szenvedések… sok kérdés és egy felelet…

 
Miért szeretlek? – Ó jaj, én nem tudom, de mindig
úgy sír a lelkem érted, ha elszakít a tér;
a Fény, Öröm s az Élet: mind-mind tebenned él
s az én álmaimat csak bánat-virágok hintik…
 
Művészet, szent oltár, a költő tiszta tükre,
kinél a fáradt Vágyak örök forrásra lelnek:
mily jó, ha bársonyos szemedben elmerűlve
e mély kristályon át megcsókolom a lelked!
 
Fehérruhás angyalként mindég előttem látlak
és lábadhoz borúlva könnyel, dallal imádlak; –
miért imádlak? – Óh jaj, szegény, bolyongó lelkem,
hol lelsz végűl nyugalmat? Fönt a mennyben? Alant-é
a mélységes pokolban? – Óh, mért kell így szeretnem?
– Szelíd szemed, szerelmem, mosolygva szól: Ananké!…
 

(1918. december)

 

 

 

Tizenhat sor egy remete életéből

…És nők vesznek körűl; sötét szemekkel
lelkembe néznek; apró, sárga lángok
lobognak föl agyamban este, reggel.
Hiába búvok el, – (komor zarándok) –
utánam jönnek, hallom, látom, érzem,
hogy itt vannak, eljöttek újra értem.
Karjuk körűlfon, mint erdők liánja,
átfog s lehuz egy kéjes gyötrelem,
nymphák s hetairák, ezer céda lánya
egy régi kornak táncol kört velem;
forró combjuk élő s égő parázs,
ölük pokol, szemük rontó varázs;
nincs már erőm, nincs erőm ellene:
hűsen ringat hótestük tengere,
fehér karjuk zúgó örvénye vár,
– ajkuk a Léthe, csókjuk a Halál!…
 

(1919. január 11.)

 

 

 

[Kristály az ég; a hold, a lenge sarló…]

Kristály az ég; a hold, a lenge sarló
bujkál a téli felhők tengerén;
ma titkokat mesél a domb s a tarló
s a lejtőn ködkísértet leng elém.
Fehér az ösvény. – Tompán zúg a fenyves;
csipkéje lágy moh: alvó, tiszta hó.
Egy-egy halott ág súrlódik kezemhez.
– Lent vár a tó, a tükörtiszta tó;
jegén a hold fagyott ezüstje reszket;
a mozdulatlan táj ragyogni kezd, –
fölé lebegni ködöket eresztget
s halk fátylat ejt a februári est…
 

(1919. február 10.)

 

 

 

[Ez itt a park. – most alszik; tán halott…]

Ez itt a park. – Most alszik; tán halott.
Nemrég a bokrok langy esőben áztak,
de most borongva, búsan állnak ott
ringatva mélyen ingó ködpalástot.
Ez a köd multunk lenge fátyola
mit az Idő s a néma bánat hint rád.
Talán nem látjuk többé már soha:
járjuk be most a vén park labirintját.
Itt a szökőkút: de már nem zokog!
És itt a pad… a zöld fenyők… a domb is!
Nem fáj ma semmi: emlékek, okok:
elszállt a múlt és véle szállt a gond is.
– Havazni kezd; a csöndbe millió
pelyhet szitál a holt emlékek éje;
s a galyak közt halk nesszel hull a hó,
mint rézlemezkék zengő, lágy zenéje.
 

(1919. február 10.)

 

 

 

Nocturno

 
Árnyszőtte
mezőkre
terűl lila
csend;
s a csöndbe
ha csöngve
az éj dala
zeng:
szél fut ma sziszegve
a lombokon át
és rázza zizegve
a hárskoronát.
A halk
vizek
árján
s a part-
füzek
árnyán
az este suhog le galambszinü szárnyán.
A messzi hegyekre
ezüstkoszorú:
szitálva lebeg le
az éji ború;
az ég sima leple
ma oly szomorú!
S ha csillaga gyúl,
kék fátyola hull
s szikrázva ragyog föl a fényes azúr.
A dombok,
a lombok
alatt
zene kél;
– jajongva
csapong a
riadt
denevér, –
most pengeti
sírva
s zengeni
sírja
ezer tücsök
únt, örök-
árva
dalát,
és kékbe,
sötétbe
merűl a
világ.
Mély gyászba borúlva alusznak a völgyek,
vén fák lila törzse a ködbe legörnyed
s míg táncol a tölgyek
karjai közt ezer éji kobold:
a tájat
ezüsttel
elönti a
Hold.
 

(1919. március 20.)

 

 

 

[Lábunk alatt a vén folyó mart…]

Lábunk alatt a vén folyó mart
a hegybe utat; habteli
hátát ma gyilkos nap veri;
szikrázva áll a rakodópart;
láncok, csigák, sodronyok tenger
zsivajja tompán egybefoly;
a parton – nyüzsgő hangyaboly –
hullámzik, futkos ezer ember.
Izzófehér a nap korongja…
Hordó gurul, talicska sír
és kong a kő és döng a donga;
s a kép felett kinyúlva bátor
ívekbe nagy köröket ir
ércnyakával az elevátor.
 

(1918)

 

 

 

[Opálködökbe hullnak itt a halmok…]

Opálködökbe hullnak itt a halmok
s alkonyi szél leng már a messzi síkra;
lent ház, folyó, híd, erdők s lomha malmok
törpülnek össze színes mozaikba.
Az alkony vére izzik még a hárson;
rigó hintázik valahol a kertben;
lila az árny s oly puha mint a bársony
s az est suhog le sötétkék lepelben.
A csöndbe halkan sír, lelkét kitárván,
egy-egy piros virágba pattanó rügy,
s ezüstsugárként lenge lombok árnyán
csak néha siklik át egy csattanó fütty…

 

 

 

[Óh lomha park! lelkem kék álma! watteau…]

Óh lomha park! lelkem kék álma! Watteau
ködös csodákba intő labirintja!
Fehér hattyúk, – eget tükrözni matt tó, –
nyirt taxuszok, – veranda, – rózsahinta…
Hogy utaink mély árnyékkal betöltse,
felettünk tétován bronzbarna lomb ing
s az ében ágak vertarany gyümölcse
mint ezer égő s élő lampion ring.
Az este alszik itt a régi parkban.
– S a sűrűből míg pajkosan kicsillan
száz kis szobor: a zene félve, halkan
bugyborg, sóhajt, iramlik, messziillan:
a légbe fényrózsákat játszva hint szét,
lelkünkbe vágyat égi harmat öntöz,
néha – sebzett hur – önti könnye kincsét
s néha kacajja friss ezüstbe gyöngyöz.

 

 

 

Szintézis egy perccel elalvás előtt

Mint az októberi nap elkésett fényében kezüket melengetik fáradt, vén koldusok,
úgy tárom eléd szivemet, Szerelem! Melegíts, mert megfagyok!
Tudom: hiába. De kérni jó. És jó a hit is, meg a panasz: enyhül a kín.
(Hangtalanúl sír már a zene; aszott kéz; hervad az illat s egyre fakúl a szín!)
Óh mért nincs senkim istenem, aki szeretne, simogatna, mint kisgyereket szokás?!
Óh mért kell egyedül szomorkodnom, mikor az élet oly nagyszerű, zengő rohanás?!
Mért járok egyedűl unalmas mozikba, unatkozni kalandos, furcsa regényeken;
(– az élet, a vér meg a vágy, igen: a mozgás! Utazni kéne nekem! –)
Utazni: hová? – Ej, legjobb lesz, ha visszahúzodom csigaházamba, szomoruan
számolni a perceket: mint homokóra, időm is úgy suhan,
úgy száll tova, lassan és kegyetlenűl…
(elhallgat az óra, megáll a szív, s vérem lassan kihűl.)
Most ágyban fekszem – Itt jobbra… megvan a kapcsoló; – egy csavarás, a körte kigyúl:
a villamos lámpa vágja szemembe fénye fehér körét barátságtalanúl,
fényébe takarva az ide rakott sok könyvet… Olvasni szerettem volna, de nem tudok…
(Feléd nyújtom kezem, óh Szerelem! mint nap felé az uccai koldusok!)
Ha most meghalnék, – jaj, ha most meghalnék, váratlanúl és csöndesen:
tudom nem venné észre egypár napig se barát, se szolga, se rendőr, – senkisem!
Csak feküdnék az ágyban, hanyatt, sárgán vigyorogna elő egy-két fogam.
(Perc percre gördül, mint szomorú homokóra homokja pereg le örök komoran)
Ha meghalnék – nem törné rám senki reggel az ajtót, és délben, amikor
hiába kopogott, visszavinné a postás leveleimet… Lassan belepne a por.
A vén óra ketyegne még; estére megállna az is… És csak a lámpa (jaj, fénye szemembe szúr!)
nézne mereven, rám dobva kerek fénylepedőjét, hidegen és barátságtalanúl.
(Eloltja a lámpát.)
 

(1920)

 

 

 

A hasmetsző

 

Mint emlékezetes, a háromszoros gyilkosság miatt letartóztatott Johann Heinrich Kluge orvostanhallgatót tavaly decemberben a drezdai főtörvényszék orvosszakértőinek véleménye alapján átszállították a drezdai állami elmegyógyintézetbe. Kluget tegnap uj őrjöngési roham fogta el, amely után eszméletét vesztette és éjjel 11 órakor meghalt.

(Hamburger Mittagszeitung)

 
Nagyvágó? Csakugyan? s fiatal még?… Hát, – gratulálok.
Ezt igazán nem vártam… Szóval: vér, ugye? és pénz?
Prágai sonkák és jóizü szalámirudak közt
Pompás élni…
Pompás élni… De, mondja, minek neki ily gyönyörü szép
És ábrándos nő feleségnek? –
És ábrándos nő feleségnek? – Unatkozik, az szent.
Annál jobb…
Annál jobb… A szalámi: minek neki ily gyönyörü nő?
Várjon csak –
Várjon csak – Mit fél? Azért hogy igy, este, az uccán
ismerkedtünk meg, lehetünk még… – Kis csacsikám, hogy
reszketsz! Semmi, ne félj!… A karod! Jobb összesimulva
menni… sötét van… Jöjj, kanyarodjunk át a körutra!
Jó a szalámi, igaz, telik is bundára belőle,
én meg csak… ki vagyok? – Nem is tudod…
én meg csak… ki vagyok? – Nem is tudod… add a kezecskéd,
kesztyü nélkül! – A vér hogy lüktet-nyargal eredben!
Lüktet… lüktet… a vér… Mondd, friss és édes a véred?
Látni szeretném és csókolni… De megtanulod még
tőlem, hogy mi a jó!… Ne nevess! Oly véres a szád, mint-
hogyha…
hogyha… De jó lesz majd a szobádban! ketten! egészen
elrejtőzve! veled!
elrejtőzve! veled! – Nézdd, hogy dideregnek a népek
és mily hangosakat pattintgat a gesztenye-néni
kályhájában a tüz… Tudod, én is imádom a lángot!
Óh, hogy imádom! a lángot! a hust! s mindent, ami forró!
Forró és éget! – Csupa láng vagy, mondd, te is? – Otthon,
nálad majd leülünk – (elküldöd a lányt) – a haragvó
kályha elé… leszedem, leszakitom rólad az inget
és vörösen táncolsz a vöröslő fényben előttem!
Láng! – és vér! – és hus! – Szeretek mindent, ami forró,
forró és éget… Forró leszel, az leszel, és ugy
omlok rád, mint máglya tüzére az áldozat… El kell
égni ma éjszaka!…
égni ma éjszaka!… Juj, de hideg van! Messze megyünk még?
Mindegy. –
Mindegy. – Nézdd, ez a sok-sok ház, emelet, ez a tornyos
rengeteg: éjszaka mily szeretőket, mennyi szerelmet
rejt el a kiváncsi szem elől! Óh, mennyi szerelmet
s mily szeretőket! –
s mily szeretőket! – Fuj! Szeretők azok? Azt hiszed?… Egy sincs
köztük olyan, mint én! –
köztük olyan, mint én! – Szeretők?
Szeretők?köztük olyan, mint én! – Nem. Prágai sonkák
s téli szalámi-rudak. Hivatalnokok. A szerelemnek
Törvényes hivatalnokai. Férj és feleség. Csak
emberek. Én állat vagyok. A szerelemben az állat
élvez csak igazán…
élvez csak igazán… No, ne félj, nem bántlak… A véred…
véred… a vé-recs-kéd – szürcsölni… Meleg bora bennem
lüktet majd…
lüktet majd… Mit félsz? Nem ugy értettem. Csak a csókod
kivánom, hiszen itt e sok alvó házban is éget
forrón éget e csók! – Tessék? – Nem. Semmi. Magamban
morfondiroztam… Tudod, és… arról, hogy a férjek,
a papucsos férjek hogy forgatják meleg ágyuk
mélyén potrohukat, ha becses nejük… Egyszer egy őrült,
ronda zsidónővel voltam,… az is… azt is…
ronda zsidónővel voltam,… az is… azt is… Ugyan már,
mit féltékenykedsz?! – Meghalt.
mit féltékenykedsz?! – Meghalt. Csak téged imádlak,
téged imádlak. Ilyen ragyogó, friss, tizhetes asszonyt
még sose láttam… ilyen szép és üde, almahusu nőt…
Jőjj ide, bujj hozzám! Ne remegj. Karimás kalapod hajtsd
jól a szemedbe. Nem ismerhet föl senki. Sötét van.
Jöjj, ne remegj! –
Jöjj, ne remegj! – Az a nagyvágó most prágai sonkát
árul. – Nem jön elő, hiszen este is üzleteket köt. –
Bu! bu! buta király! A szalámi-király! – Gyönyörü szép
nő kell néki… Minek? – Feleség… Nekem a szerető kell!
A szerető! meg a vér! Végigszopogatni az ujjad,
mind! – élő, puha cukrot!… igen, szerető! – Az öledbe
furódom s ugy csiklandozlak, a bőröd alatt is,
hogy szétpattan ered, hernyó-ered édes edénye!
Megcsiklandozlak s te kacagsz, hogy csurran a véred –
És borzalmasakat… Kacagás! – Jaj, könnyed is ugy ég,
Ugy ég, mint a korall!… Fetrengeni fogsz, te piros száj,
te gyönyörü puha test, te rugalmas bün, sima állat!
Jöjj! gyorsan! fussunk, hozzád, – hozzá…
Jöjj! gyorsan! fussunk, hozzád, – hozzá… A szalámi-
gyároshoz, aki most pénzét számlálja a boltban
és – hajlong – a gazember! – Képzelem, a keze mily rut
és véres… vé-res… Mért véres?… Nincs soha gondja,
harminc embere dolgozik, ő pedig őrzi a pénzét.
Ur! Elegáns! A szalámi-király! A szalámi-szamár! –
Ur! Elegáns! A szalámi-király! A szalámi-szamár! – Mit?
Vége az utnak? – Igen?… Surranj föl gyorsan a lépcsőn…
Menj csak előre… siess!… a cselédet küldd a pokolba!
Villany, szőnyegek és puha ágy!
Villany, szőnyegek és puha ágy! Sose voltam ily éhes,
éhes – rád!… Kicsikém, hogy hivnak? – Sárika? Sári?
Sárika, kis szentem… Mily jó meleg a nyakad! és mily
kigyósan gyürüs a karod!… Simogass… A szalámi-
gyáros, a prágai sonka: minek neki ily gyönyörü nő?!
Este kilenckor… Mért nincs itthon! – Mondd, soha senki
nem volt még nálad? Ne hazudj! – Jó. Elhiszem. Én is
csak téged…
csak téged… Mit félsz? Szőrös testét simogatni
és háját: jobb volt? –
és háját: jobb volt? – Ugye, nem? Jöjj gyorsan… A kapcsok…
Mennyi fölösleges!… Ez?… Melltartó? – Dobd a fenébe!
Kis mellem, gyönyörü kis mellem, szép pici bimbó!
Nézd, hogy megmerevül… ideges vagyok. – Ej, ne bolondozz,
Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! –
Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – Csókolj! –
Csókolj! –Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – Te! Te! –
Te! Te! –Csókolj! –Hagyd a ruhát – nem várhatok… Igy! – Édes,
jó, puha forróság, simaság, selyem és eleven tüz!
Tüz és bársony a bőröd! –
Tüz és bársony a bőröd! – A fal! Hogy táncol az árnyék
selyme… zizeg… vörösen… vörösen… Te zizegsz, vagy az árnyék?
Jaj, beleszédülök! – Őzike vagy… Félsz, őzike, tőlem?
Őzike, ő-zi-ke, ő-… A vadász: megfogtalak! Élve!
Élve! Enyém vagy, enyém! – Sima nyak, habzó selyem… Ujjam
ott bujkál, ahol a… a szalámi szokott… aki vérből
és pénzből bundát vehet! – Őzike, azt se tudod még,
azt se tudod, ki vagyok… Minek is! – Vérből, csupa vérből –
Ott bujkál… ujjam… Ne szoritsalak, őzike? Mért ne?
Mit sirsz! –
Mit sirsz! – Szép, sima nyak… Hogy mélyed az ujjam alatt és
hogy süpped! – Most! – Most! –
hogy süpped! – Most! – Most! – Jajgatsz? Kiabálsz? –
Jajgatsz? Kiabálsz? –hogy süpped! – Most! – Most! – Ugye, mondtam:
megcsiklandozlak s te kacagsz! – és könnyed is ugy ég,
ugy ég, mint a korall… Ugye mondtam: édes edénye
édes edénye a vérednek szétpattan – a véred!
Látni szeretném és csókolni –
Látni szeretném és csókolni – Bolond, ne hörögj igy!
Most – mingyárt – jó lesz – Ne hörögj! – Várj! –
Most – mingyárt – jó lesz – Ne hörögj! – Várj! – Vége… Korán volt.
Ne haragudj, édes… Már ugyse haragszol… –
Ne haragudj, édes… Már ugyse haragszol… – A kést! – Nincs
nálam…
nálam… A konyha… Szalámi! Hol áll a szalámiszelő kés?!
Jó, – mingyárt, – mingyárt, – Még nem haltál meg egészen.
Várj…
Várj… Igy…
Igy…Várj… Most! – – – Vér! – vér – Meghalni! Szeretni halálig!
Csurran… csurran a… vér… Óh, Istenem! – Édes a véred,
édes, jóizü – Nyelvem megrészegül… Édes
Sárika – kis-szen-tem… A hasad szép szőke szakállát,
szép puha bőrödet, és melegét… melegét a husodnak, –
óh, köszönöm! – Szen-tem… Haragudni…
óh, köszönöm! – Szen-tem… Haragudni… Ha kell, haragudjon
ő, a szalámi… –
ő, a szalámi… – vörös csikoktól fénylik a mellem…
Hogy tapad! – Igy… letörülni… a melltartóba…
Hogy tapad! – Igy… letörülni… a melltartóba… Siessünk!
Mingyárt jön a király, a szalámi-király! – Soha többé
nem simogat végig mancsával s hája pocakját
nem forgatja fölötted… A mancsa… az is tapad… Ő is
véres! – Véres… a kéz… meg a pénz… meg a prágai sonka.
Disznóktól véres… Hazajön most. – Azt hiszi: várod.
Azt hiszi! És nem tudja, hogy ily gyönyörü fiatal nő
kár volt néki… Bejön. – Nem tudja… Minek neki több pénz?
És disznó! – Maga is disznó… Disznó a gazember!
Menjünk… Már féltiz…
Menjünk… Már féltiz… Hova?
Hova?Menjünk… Már féltiz… Mindegy! Gyorsan el innen!
Messze! A semmibe! El! –
Messze! A semmibe! El! – Jön a férj, az igazi állat,
akinek ily feleség… pénzért… –
akinek ily feleség… pénzért… – Most szökni… Aludni
elrejtőzve – –
elrejtőzve – – De nagyszerü lesz, ha reggel az ujság
– hurrá! – ujjnyi betükkel bömböli: „Szörnyü merénylet
áldozatául esett X nagyvágó felesége!” – – – – – –

 

 

 

Áradás! áradás!

Barbárok vagyunk; barbárok! Gyilkosok, gyujtogatók! Nem egy elpuhult kultura gyermekei, – barbárok, de büszkék!
És erősek! Amikor mennydörgő harsonáinkkal bejárjuk az uccákat,
szabályosan-egyforma lépteink döngésére lélekzetüket visszafojtva lapulnak meg a házak!
Ma még puskacsövekben alszanak a golyóink, de lobogónkat a szél veri, acélsisakjaink félelmesek és meztelen szuronyaink vérre éhesen ágaskodnak;
ásó, fegyver, ércgolyók, tölténytáska, borju, kézigránát és minden egyéb, ami csak szükséges egy modern gyalogos felszereléséhez, – lásd: ez vagyunk: csupa vas!, csupa harc!, csupa rombolás és bosszu!
Szövetségeseink a vasutak, teherautók és a repülőgépek;
zárt alakzataink fáradhatatlanul kigyóznak előre az országutakon;
nagyszabásu manővereket tartunk, télen-nyáron, esőben-hóban egyaránt birjuk a menetelést,
földalatti páncélfedezékben álljuk az ellenséges pergőtüz pokoli őrjöngését,
vagy áthatolhatatlan drótsövény mögül küldjük az éjszakába fülsiketitő sortüzeinket
és szemrebbenés nélkül lépünk át a szétroncsolt hullák felett.
Mert barbárok vagyunk és erősek, életünk vaskényszer: parancs és engedelmesség; gyülöljük az individuumot és kiöltük magunkból az embert,
hogy tökéletesen beilleszkedhessünk az óriás Gépezetbe, melynek ezer kereke és fogaskereke csikorogva roppantja össze a határokat.
Barbárok vagyunk, ellenségei a kulturának, a költőknek, barbárok, de miénk: az Erő, és ami még több: az Erőszak, és vélük az Igazság is,
gondolkozásunk teljesen prózai és praktikus, nincsenek szobraink, képeink, könyveink, fölöslegesnek tartjuk a müvészeteket: müvészetünk a legtökéletesebb technikai felfegyverzés;
mert barbárok vagyunk, durvák és hatalmasok, nem ismerünk kényelmet, könyörületességet, testvért, nem tudunk meghatódni és nincs bennünk semmi romantika,
és egyszerüen agyonlőjjük, aki mást mond!
 

(1920. május 4.)

 

 

 

Karambol

Elhagytam az Adria kék kikötőit, a vadregényes erdei forrásokat és mindent, ami a szemlélődés halk gyönyöréből lelkünkbe átlobog,
nem érdekelnek a végtelenbe ringató tücsökzene boldog harmóniája és a zokogó novemberi záporok;
nem csodálom önfeledten a sporttérről esténként hazafele siető fehérruhás lányokat, akik teniszverőiket lóbálva és kedves mosollyal ajkukon látszólag mitsem törődnek udvarlóik elegáns bókjaival,
sem a vén folyamok tükrét, melyeken kimondhatatlan szomorúsággal lapátolja a vizet a sustorgó hajócsavar…
– Kihalt belőlem a nyugalmas képek és formák megelégedettsége: elhagytam az Adria kék kikötőit:
felgöngyölt lobogó a lelkem, mely száguldó hajnali szelekre vár!
Ma még felgöngyölt lobogó s szakadó gátak és zsilipek diszharmóniáján túl dübörgő tengerek harsonája,
de holnap ujjongó mennyei rakéták vihara röpít fel a világ őrtornyaihoz,
ahol izzó meteorok karcolják a fekete éjszaka üvegboltozatát!
Izzó meteorok bombáival robbantom szét a keringő, idegen világok sötét sorompóit
és amikor majd az áldott Nap vörössen szétloccsan az üszkös keleti horizont felett:
lihegő vulkánok aranylávája vakít be zuhogó álmaimba
és a lázadás rémületével sikoltom tele a pokol harangjait!
 

(Nyugat, 1920. június)

 

 

 

Dal

Honnan jössz, Eumelios?
Hol hagytad koszorúd és mézesfüttyü tilinkód,
mellyel röpke rigót s gügyögő csalogányt csalogattál?
Bennem friss örömök echoja riadoz: mért sirsz, Eumelios?
Tán másnak vetett hivogató ágyat csalfa szeretőd
vagy uj szerelem epekedése és hideg szemek mámora éget?
Lásd, jobb szerető az én mámorom, szemek boránál igazabb mámor:
ha velem tartasz: igazabb bortól csurran szépmivü kancsód!
Hagyd a világot! Hadd kergessenek mások nimfákat a csalóka csalitban:
én csobogó tömlőt szorongatok és magam-metszette nádaimmal
részeg dalt sípolva kóborgok a lusta mezőkön.
Jer velem! dobd ki eszedből a lányt! Legalább nem fogsz nevetni rajtam,
ha zsályás domboldalon heverészve fogdosok üvegszemü szitakötőket!
Vig isten vagyok én: borral locsolom dalaimat és ha tulságosan jó a kedvem,
nem szégyellek fiatal legény módjára bakugrásokat tenni;
napos réteken nyargalászok, bő kortyokat iszom a fényhez
és – hallod? – időnként bele-belekurjongatok csapodár dalaimba!
 

(1920. június 5.)

 

 

 

Alföld, nyár és dél: vonaton

Ss – sss – ssss – pöf – pöff: prüszköl a vicinális, kint naptól lucskos a rét,
és hallgatom a guruló kerekek egyhangu lágy ütemét,
ringó vonatunk lágy szive-verése, ha lüktet e méla ütem:
monoton zene, bár csupa méz, monoton zsongása teledudorássza fülem.
Alföld, nyár és dél, csurog a fény a tetőre. Fülleteg, fullatag illat:
iz és méz és füszer a levegő, zamata bizseregve csikland;
altató álmos dallam e zakatolás. Lihegnek a zöld plüs-párnák,
és jobbra is, balra is unottan tovakeringő tengeritáblák.
Egyedül vagyok; de a sarokban alszik egy úr; légy mászik az orrán. És
ásitva teszem le az ujságot. Hol lehetünk?… Unalom, lomha keringés…
Cigarettát sodrok s elnézem az imbolygó füst lenge selyemszövetét:
értt s gömbölyödő formákat s kéjes titkokat ott ahol feketébb.
Odakint tág, barna mezők, poros út, kakas int egy messze toronyról,
őrház marad el: tanya, gémeskút s leeresztett lusta sorompók;
majd erdő jön közelébb: erdőből riadó, friss hang,
feleselve dobálja felénk kacagó labdáit a visszhang.
De fáraszt már a vidék; kihajolva nézek előre, ahol
falu integet s a horizonton jegenyesor lovagol;
a vonat füttyentve megáll. Egy perc! Már szól is a síp meg a trombita,
és az ablakon át becsapódik az állomáskertből a jázminok illata.
És csurog a fény és csurog a hő; a sik csupa laguna, zöld tó;
prüszkölve, pöfögve csuszik tova a vonat, nagy fekete hernyó;
hiába! nem érdekel már ez a guruló halkszavu hinta,
émelygő játék e lassu és édes és kéjes hintapalinta!
Dél van, csurog a fény a tetőre; patakzik s reszket a hő,
tapad a fény s mézcsókjaival letapasztja szemem ez a sürü, lágy levegő…
Elnyulik a mozdony füstje, bodor szalag, álmosan… kék-feketén…
– Már alszom is, alszom,… igen… S koppanva kihull kezemből az uti regény.
 

(1920. június 14.)

 

 

 

Lucifer

Fekete falakat épitek, fekete ostromgépeket isten ellen:
kráterek ziháló műhelyeiben dolgozik millió pőrölyöm.
Engedelmesen nyújtóznak elém a vashidak; és én dirigálom
a mindent elborító mennydörgéseket.
Robogó hadaim előtt földig hajolnak az erdők
és harsonáim roppant lavinákat görgetnek le a visszhangok barlangjaiba.
Én hömpölygetem a ragályos szeleket, én akarom az emberirtó háborúkat is
és borzalmas indulókat játszom az ágyúk lihegő orchesterein.
Én akarom, hogy égő városokra zuhogjanak az alkonyok skarlát-függönyei,
de nem feledkezem meg a gyémántzenéjű szökőkutakról sem:
morzsát hintek a nyüzsgő hangyabolyokba, hernyókat a feketerigók elé
és reggelenként meztelenül sütkérezem a napos partokon.

 

 

 

Vízió

Először csak jégeső és téli mennydörgés rémülete hirdette,
és ők finoman mosolyogtak, és nem hitték hogy a Sarkon lángtornyait egekig dobálja a két vulkán;
csak mosolyogtak, autóztak és banketteztek,
de az öreg professor lombikjában minden várakozás ellenére kialudt a szikra.
Ezalatt sürgönydrótok nyalábjai és kigyózó tengeralatti kábelek nyargaltak a világ négy tája felé
és negyven napon át szakadatlanul zúgtak az istentelen, fekete harangok:
horkanva figyeltek föl az iszonyú svájci hegyek, és a vasúti sínek mentén
halottá bénultak a tilosra állított szemaforok.
Az aranyborjú csak bőgött, bőgött, és vele bőgtek a kövér ezredéves boncok is, –
és amikor a föld kicsordult bele hullákkal verte agyon a gyilkolni veszett hiénákat
és amikor már égő lokomotívok hurráztak át a vonagló éjszakán:
ők még mindig nem akarták elhinni, hogy a Kártyavár összeomlott.

 

 

 

A fegyenc

Örömtelen ágyakon hányódva, keserűvé érett mámorok
émelygésével ajkamon
komoran róttam én is a kört a vak udvar kövein.
Halk bánatok ópiumlehellete altatta szemeimet
és kezeim könyörögve nyúltak ki az üres éjszakába;
de tegnap pokoli induló lett a lánccsörömpölés
és szomjas kardok nőttek ki sebeimből:
ereimben az istenek iszonyú zokogása vonaglott
és szivemre csurgott az angyalok vére:
– Óh, szétfeszíteni a fekete falakat! Kitörni! Fény!
 
Fény!! Fény!!!
Sikoltozó gyönyörök! Szűz testek máglyái!
 
Mennyei vitorlák!
 
Amerika!

 

 

 

Mese

Hangod drága edényéből még ma is sírva szürcsölöm szavaid italát,
meggyilkolt szavaidat, melyeket zsongó idegeimbe temettem…
Mert ma is enyém vagy, ép úgy, mint három évvel ezelőtt, mikor a kora-őszi lugasban elaludtál
s a vadszöllő kék bogyóival hajigálva váratlanúl felriasztottalak.
Hogy megijjedtél! – de rögtön utána édes csengőket csilingelt szád friss kacagása,
oly hosszan és csattogva, hogy anyuska is kijött a nagy szobából és ijjedten kérdezte: Mi baj, gyerekek?
Egész szivünkig bizsergett a napfény s a napfényben a szerelem; a szerelmes napfény boldog kerteket lobbantott szivünkbe,
boldog kerteket: piros és sárga rózsákat, szegfüt, violát és nefelejcset és porcellánlelkü liliomokat.
Áldón teregette fölénk millió simazöld tenyerét a vén diófa és lecsüngő szárnyain át
láttuk a léckeritésen túl elballagó vadászokat vagy kettős sorokban a gondtalan kisfiúk csapatát;
(ma biztosan kirándulnak: ott lépked oldalukon a keménykalapos, komoly tanitó bácsi is)… És köröskörül
a vídám fák, bokrok és érett gerezdek hunyorogva itatták ittas szemeinkbe fényhamvas színeiket.
Áldón teregette fölénk millió simazöld tenyerét a vén diófa, és lecsüngő szárnyain át
néha be-bekandikáltak hozzánk az óriás napraforgók arany fejei.
Vagy ha a hosszú villasoron át kimentünk az erdőbe, hintázni a ledöntött fatörzseken: órák hosszat elnéztük
a kék égbe felugró fenyőket, a csikosházu félénk csigákat, s hallgattuk a szorgalmas harkály kopácsolásának egyhangú zenéjét.
Angyalkám! a hármas dombon fiatal nyirfába véstük nevünket; aztán leszállt az est
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. Hazafelé indultunk, összesimulva és szótlanúl.
Otthon egyedül voltunk; az öreg Berta mosolyogva behozta a vacsorát;
még veled maradtam egy ideig, s te a jól-megcukrozott befőttből minden kanalat megfeleztél velem. –
– Másnap elmentél: csalogattak a kék tenger arany szigetei;
ott álltunk a mólón; csengetett a hajóharang, köhögve zúgott a kazán és megindultak a kegyetlen lapátok…
Angyalkám, azóta kialudtak szemeimben a vágyak őrtűzei
és szivesen meghalnék, ha utolsó csókod három év óta nem visszhangoznék néma szivemben!

 

 

 

A reggelhez

Trombita harsogással és zengő cintányérokkal köszöntelek
óh Hajnal, az arany hirnöke a Reggelnek,
arany gondolataimat áldozom neked, óh Hajnal,
aki szétszórod a sápadt, beteges csillagokat és aki elöl réműlten futnak nyugat felé a settenkedő éjszakai lidércek.
Óh Hajnal arany hirnöke az… Ébredésnek,
te gyújtod fel a szatinkék egek habzó fellegeit,
te emeled föl a Csöndes Óceán domború tükre fölé a nap arany turbánját,
te hömpölygeted végig arany folyóidat a határtalan szibériai steppéken, a szűk uccájú kínai városokon és Borneo kávéültetvényei fölött, és Indiában
egyszerre szikráztatva nagyszerű tükreidet a föld iszonyú két sarka között!
Aztán hozzánk közeledsz: kilométerről-re rombolod le a hosszúsági vonalak mentén az éjszaka tömörlő falait,
átlépsz az Ural-láncán, a kirgiz pusztaságokon, belemosolyogsz a Kaspi-tengerbe és Vörös lobogódat kitűzöd a Kaukázus csúcsaira,
karmazsínnal szinezed arcát a sápadt Boszporusznak, mecsetekre tűznyilaid, belekapsz az orosz puszták iszonyatos végtelenébe, játszol a Földközi tenger apró játékszer flottáival és megindítod az ébredező tevés karavánok[at].
Átlépsz a határokon, megaranyozod a rajna-menti ős várakat, a norvég partokat és a Quadalquivir csodáit,
London ködös kőbabilonját és a Kanári-szigeteket
és továbbhaladsz Amerika szűz partjai felé,
mindenütt eleven nyüzsgést, életet hozva az uccákra, mezőkre, tengerek útjaira.
Oh Hajnal, friss és végtelen szerelmesem, ki vidám mosolyoddal gyógyitod meg a láthatatlan betegségeket,
hajolj le rám is aki, aki úgy áhítozom friss levegődre, friss szineidre, ébredő madaraid dalára és a harmatos mezőkre, vetésekre és egyszerű dolgokra,
harmatos mezőkön csatangolásra, fűben heverésre, korai lovaglásokra, mindenre, ami fiatal és erős (gyújtsd fel bennem is az erdők orgonaszavát)
hajolj le hozzám s emelj magadhoz, hogy én is csak fény legyek és ne bántsanak a gondok és napfénybe érjenek maggá zsenge csiráim, hogy fény legyek, csupa fény és áttetsző, anyagtalan ragyogás, színek összhangja s összhangok egyensúlya
csupa fény, fény, fény, semmi földi salak,
csupa fény, mely áttetsző, imbolygó, százívű, illatos, harmatvert, lüktető, ringó-zengő tenger,
a fény, mely a legtisztább – – –
fény, mely az antik istenek homlokán sugárzott.

 

 

 

Élet zenéjét, ritmusok életét!

Zenét, zenét akarok, Testvérem! A tenger élet ritmusát, eleven véred piros ütemét!
Nem versek csinált muzsikáját, szabályosan billegő jambusokat, útált émelygést, tengeri betegséget:
élet zenéjét, ritmusok életét!
Tán hangszereket is, zsúfolt termek vonagló hintázását, hol szédül a szív és szédül az agy és elismerő taps lesz a részeg bűvöletből;
vagy nyílt terraszokon hajlongó cigányzenét, míg alattunk zúgva nyargal a városi villanyos;
tán hangversenyeket, Wagner pergőtüzeit, csattogó cintányérokat és katonabandát is, – de még inkább a magányos holdfényben úszó romantikus hegedűszót:
életet! életet!
Vagy erdei lombsusogást, virágok hangtalan orgiáit, juhnyájak záporozó topogását, méhdöngést, falusi verandán lármás verebek és rigók reggeli kardalát:
életet! életet!
Mézes dobolást, mit a porhanyó barázda szivén ver a tavaszi permeteg, fehér hajnalkák égnek forduló pici trombitáit, tücsökcirpelést, hangtalan tündéri zenét, rétek zenéjét: millió láthatatlan hangszer egybefonódó,
örvénylő, kusza, ringató, puha, harmatos, álmos, napsugaras selyem muzsikáját;
vagy szirtől-szirtre ugráló patakok ezüstmoraját, beszélgető éjszakai csillagokat, távol harangszót és kocsizörgést, fenyvesi gerle búgó szerelmét, hazatérő vagy induló kanász egyhangú tülkölését:
életet! életet!
Vagy habzó fellegek elsuhogását, hullámok anda ütemét, amint fáradhatatlanul kergetik egymást az Idő parttalan partjai felé, lemerülő és felbukó evezők dalát;
vagy az útrakész hajó háromszoros üdvriadását, amikor csenget és orrát a vízbe merítve megindítja sustorgó lapátjait;
vagy vidéki állomáson az alagútból előugró gyorsvonat elnyújtott diadalfüttyét, amely surranva szalad a sinek fölött, mint a kilőtt nyíl, –
de életet! életet! életet!
És ha beteg vagy, szomorú vagy dühös és megbántottak: torkodban a bor bugyborgó dalait;
akár a szelek himnuszait, autószirénát, ordító viharokat, ha akarod: mennydörgést és villámsuhogást;
félelmesen ropogó jéghegyeket, gépházakban egymásnak rugaszkodó vasszörnyek alattomos és fekete dübörgését;
lihegő városokat, háborút, a lázadás vörös rakétáit, aknák iszonyú robbanását,
de életet! ÉLETET! –: ne nyivákoló és zörgő hangszerek gondűző kellemességét, hanem rugalmas izmokat, a vér pezsdülését, elven élet zsongó ütemét:
élet zenéjét, ritmusok életét!
Élet-zenét, mely – mint a tánc ott alszik a lányok meztelen tagjaiban és ha felébred, betölti szemünket a test langyos hullámaival –:
titkos istenként alszik a borzas erdőkben, hegyek közt, szobádban, vagy az álmatlan tengerek aranytükrein,
titkos istenként alszik: hangok mágnese és lelkek visszhangja a lelke,
titkos istenként rejtőzik előled, és néha csak kedvesed szive, halk dobogás,
vagy a felriadó madarak rebbenése árulja el, hogy ő is veled van…
 

(Nyugat, 1921. április 1.)

 

 

 

Óh tiszta élet, boldogság!

Szomorúan csörgött az elhagyott szökőkút; a park kanyargó útjait
mezítlábas suhancok seperték, síró talicskákra hordva a gyűrött, vörhenyes levelek garmadáját;
láthatatlan lomha bogarak: arcomon mászkált az őszi nap tüze,
és fáradtan néztem a domb napos foltjait, a zümmögő darazsakat és a fehér vatta-felhőket.
Jó, hogy te is eljöttél… Egy öreg, pápaszemes bácsi ült velem szemközt az imént,
botjával firkált a homokba, aztán elment, ujságját ott felejtve a lócán.
Kedves, talán beteg is vagyok én: valami megfoghatatlan szomorúság esője zsong bennem,
szüntelenül felszállva, lehullva, mint ahogyan kövér könnyeivel játszik amott az őszi szökőkút.
Ma egyszerű vagyok, egyszerűbb és őszintébb, sokkal becsületesebb, mint máskor;
csak nyugalomra vágyom: kiszökni az életből és meztelen lélekkel futkározni a harmatos füvön.
Tudom, hogy mosolyogni fognak majd rajtam; de jobb nekem a harcnál az idill meg a csönd:
öl, aki harcol, és én irtózom a vértől, és a cifra szavak hidegen hagyják azt, aki szenved.
Egyszerű vagyok; igaz, hogy kissé megtörve csillog feléd szemeim bánata,
hogy nem tudok szebb szót mondani neked, hozzád-simulóbbat, csak ezt: Kedvesem!
De hiába! –: én gyenge vagyok, és összetört a nap, a sok rossz és hazug ember,
és igazán nem a vers kedvéért mondom, hogy nyomorúltabbnak éreztem magamat köztük a kóbor ebnél.
Jobb így, – egyedül vagy veled – ott hagyva a társaságot, a kávéházat, ahol ellenségeim ülnek,
nagyképűen fejtegetve a művészet követelményeit! – Óh tiszta élet! boldogság! egyszerű szívek öröme!
Csókold meg égő szemeimet, és menjünk szeretettel az egészen közönséges dolgok közé:
meglátogatni a csodálkozó őszirózsákat, vagy menjünk a kardliliomok tavához,
vagy a hársak alá, ahol kipirúlt arcú fiúk és lányod diabolóznak.
 

(Nyugat, 1921. április 1.)

 

 

 

Érzelmes románc

melyet a szerző egy régi kertben 1921 őszén dudolászott,
amikor nagyon öregnek hitte magát és mindenkit.
A kert, ez volt az a kert… Itt
ültünk a sok őszi bokor közt;
Itt éltem, itt „lebegtem”
a „mennyország és a pokol” közt.
Szép voltál, fürge diáklány
s én félénk, nagy fiu voltam;
csókoltam volna, ha kéred,
lábad nyomát is a porban.
Szegény fiu, gyáva, ügyetlen
s csúnya, – ruhája lompos…
Csúfoltak: Jó latinista,
és „hajára nézve” bozontos!
Bozontos és bolondos…
– Nem baj, emléknek ez is szép!
Vagy úgyis elég, ami százszor
jobban fájt… És ma az is szép…
Sétáltunk és tanultunk,
„átvettük” a másnapi leckét.
Neked ez volt jó, nekem az, hogy
veled tölthettem az estét.
Veled együtt, este: nékem
az örömből ennyi jutott csak.
(Otthon? – apám veszekedni
és anyuka sírni tudott csak.)
Tárgyalgattuk, komoly arccal,
hogy lehet-e valaki „boldog”?
Aztán csönd lett; s a fán egy
kakuk nagyokat rikoltott.
Kakuk! Kakuk! – Ki látta?
– Elhúzódtál: Ide látnak!…
Piros volt, vérpiros volt
remegő rózsája a szádnak.
A rózsa, – „ah” – az a rózsa
enyém volt azon az estén.
Elsápadt hirtelen arcod
s szemeidben is a gyerekes fény.
Szép voltál, úri diáklány
s én félénk, nagy fiu voltam;
Koldus-fiú – s azon az estén
remegő melledre hajoltam.
Szerettél? Nem. Sohse mondtad.
Szamárság, tévedés volt.
– Mindegy: akármi, nekem csak
újfajta szenvedés volt.
Szép voltál, úri diáklány
s én csúnya szegény fiu voltam;
csókoltam volna, ha kéred,
lábad nyomát is a porban.
Nem kérted… Így okosabb volt…
Elváltunk: Jó szerencsét!
– Futnak, nyargalnak az évek
s most máskép töltjük az estét.
Mindent elmondtam… (A kertben
szél zörg a sok őszi bokor közt)…
– Ne felejtsd, hogy itt „lebegtem”
miattad a „menny s a pokol” közt!
 

(Az Est Hármaskönyve, 1924)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]