Végső menedék

Ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik igy!), ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!), ha nem leszel, vagy ha leszel, de már nem birod titkunk nehéz láncait s vezeklő lelked tőlem elszakit s ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll, vagy még különbet keres, be sivár lesz mind, ami akkor következik: én igazán egyedül maradok, igazi magány itt csak én vagyok, ahogy árvák a zsufolt csillagok. El ne hagyj, kedves, végső menedék: jobban érdekelsz, mint az örök ég, jobban, mint az egész emberiség!