Vonaton

Vonatról láttam rétünket s a fát: megint ott voltunk, megint égetett az égő kin s megint öleltelek s kétségbeesve kerestem a szád s kétségbeesve engedtél tovább s akkor már jó volt: megnyiló szived selyemcsókokba zárta szivemet s lángragyult és kialudt a világ. Fordult a táj. Őrjöngő szememet rád csuktam, hogy tovább őrizzelek. Utasnép járt-kelt, aludt vagy evett. Ültem, sirtam, könny nélkül, mozdulatlan. Százfelől jöttél, százfelé szakadtam. Jó, hogy nem látták, mi zajlott agyamban!