Két élő egy halotthoz
| Megvan a föld nélküled. Soha még |
| nem gondolt rád a tél se, a tavasz se; |
| egész léted agyunk álma, vagy az se: |
| fénye sápad, tüze lassan kiég. |
| Minden megvan nélküled. Gyökerét |
| szivedig ásva s fent virágba szökve |
| két rózsafa a napfénnyel köt össze, |
| s a józan ész megnyugszik: ez elég. |
| Mért vagy hát néha minden? Tegnap egy |
| nő, akiről tudnom kell, hogy szeret, |
| akarta, hogy benne érezzelek: |
| egymást öleltük, minket a sirod, |
| élet s halál hármunkon osztozott; |
| és sose voltunk még oly boldogok. |
|
| Vendégünk voltál s mi a tieid, |
| testi vendégek lelki tulvilágban |
| (másféle nincs!) s oly ezerajku vágyban, |
| mely a halálnak bontja rácsait |
| s mindannak, ami időben lakik, |
| saját magunknak; mert ahogy mi hárman |
| együtt voltunk, egy gyönyörré kuszáltan |
| együtt, noha csak pillanatokig: |
| ez nem velem történt és nem veled |
| s nem azzal, kit, mint egykor tégedet, |
| ugy szeretek, te Csontig-Vetkezett: |
| öröklétnek hozta az izeit |
| s a mindenségnek, az, hogy kicsit |
| vendégünk voltál s mi a tieid. |
|
|
|