Káprázat

1953–1956

Káprázat

1.

Káprázatok közt élek: teveled

rak körül ég-föld, becéz, rámborul

s keserü lelkem a te drága, uj

édességeddel édesiti meg;

mit öt érzék összehord, hizeleg

s csókol, mint az az öt delejes ujj,

mely tegnap az ujjaimhoz simult

s elhitette, amit nem hihetek.

Tested villamos tájaiban élek,

mintha már enyém volnál: mind igéret,

mint rég volt, amit ez a május ad;

ujjongó és tétlen várakozásban

ringok veled, mint egy nagy utazásban

s alig birom boldogságomat

2.

Csak tudnám, ki vagy, Káprázat! Veled

ölel a tavasz, becéz, rám borul

s keserü szivem a te drága, uj

édességeddel édesiti meg;

mit öt érzék összehord, hizeleg

s csókol, mint az az öt delejes ujj,

mely tegnap az ujjaimhoz simult

s elhitette, amit nem hihetek.

Rózsaként nyiló tájaidban élek,

napjaink a szirmai: mind igéret,

illatukkal ittas a földi lég.

Kéz a kézben, tenger várakozásban

szállunk együtt, világnagy utazásban:

rég benned már s még mindig csak feléd.

Két élő egy halotthoz

1.

Megvan a föld

Megvan a föld nélküled. Soha még

nem gondolt rád a tél se, a tavasz se;

egész léted agyunk álma, vagy az se:

fénye sápad, tüze lassan kiég.

Minden megvan nélküled. Gyökerét

szivedig ásva s fent virágba szökve

két rózsafa a napfénnyel köt össze,

s a józan ész megnyugszik: ez elég.

Mért vagy hát néha minden? Tegnap egy

nő, akiről tudnom kell, hogy szeret,

akarta, hogy benne érezzelek:

egymást öleltük, minket a sirod,

élet s halál hármunkon osztozott;

és sose voltunk még oly boldogok.

2.

Vendégünk voltál

Vendégünk voltál s mi a tieid,

testi vendégek lelki tulvilágban

(másféle nincs!) s oly ezerajku vágyban,

mely a halálnak bontja rácsait

s mindannak, ami időben lakik,

saját magunknak; mert ahogy mi hárman

együtt voltunk, egy gyönyörré kuszáltan

együtt, noha csak pillanatokig:

ez nem velem történt és nem veled

s nem azzal, kit, mint egykor tégedet,

ugy szeretek, te Csontig-Vetkezett:

öröklétnek hozta az izeit

s a mindenségnek, az, hogy kicsit

vendégünk voltál s mi a tieid.

Örvény

Mint örvény, sziv az együtt, olyan édes,

ugy csábit és ugy ringat, zaklatott

éjek után és gyötrelmes napok

munkája közben és mikor a kétes

remény meghozza, oly jó a beszédes

kis jel messziről: „Várlak”, „Itt vagyok”,

s „Szeretsz?”, „Szeretlek!”, s a halk mosolyok

s a kézfogás, a mindig többre éhes,

s az összebuvás, s aztán, ha lehet,

az első csók, s a többi, s a szivek

csöndje, melyben a hazaérkezett

lélek megpihen s mindig közelebb

simul, és végül az észre se vett

álom, mely ébren egymásba temet.

Mint gyerekek

Ugy szeretjük egymást, mint gyerekek,

gyáván és csaknem szüzien; riadt,

sőt borzadó gyerekek, akiket,

noha vigyáznak, gyors poklába kap,

amit idéznek, a lángforgatag;

ugy szeretjük egymást, mint gyerekek:

még angyalunk a lelkiismeret,

még véd, bár alkuszik, a büntudat.

De ismétlődik minden emberi.

Lobognak a lemondás sebei

s egymáshoz futunk, egymást oltani:

csak az együtt enyhit már, csak az együtt,

csak a végső, kivánt és rettegett üdv,

csak a csók, melyben magunkat feledjük.

A csókod

A csókod? Már egyetlen pihenés.

Évekig semmi; gyors seb azután;

nyilt, égő seb, mely csukódni kiván

s hülni; fájó cél a remény mesés

kalandjaiban; a messzi Kevés,

mely mindent sürit; a fogoly magány

bilincstörése; végső tudomány,

mig hiszünk benne; hazaérkezés.

Csókolj, kedves! Nagy ut volt! Évekig

nem tudtam, ki vagy, s most, hogy ajkaim

ajkadon ismétlik szerelmemet,

titkok s rémek zsufolnak s oly csodák,

mintha sziveink percenkint egy-egy

öröklétet beszélgetnének át.

Réti alkony

Mondd, hogy: szép lesz! hogy ős jog! mennyei!

Ha könny rontja vágyad igaz varázsát,

bennem is rögtön ébred a halálvágy:

be örök a pokol, be emberi!

Oh, derüs önzés! Ur és szent, aki

mindig töretlen kapja üdve társát

s nem kötik szivek, mult, hit, pénz, barátság

s az élet egyéb tekintetei.

Fejed köré démutka-rácson át

réti alkony tüz hunyó glóriát;

csönd s illat a feketedő világ.

Jó a fiatalnak, hősnek, baromnak!

Mondd, hogy: végzet! Én meghalok maholnap.

Lelkedet ittam siri italomnak.

Ahogy lehet

„Amennyire tudsz”, és „ahogy lehet”,

kértelek egykor, még reménytelen

(vagy tán csak súgta a képzeletem) –

igy idézted az első jeleket

s a homályból árnyhalk kisértetek

ébredtek, álmok, félszavak, selyem-

puha derengés, vágy és félelem;

óh, e két szív mit meg nem őrizett!

„Ennyire”, mondtad később, s „Igy lehet!”

Mennyire?! Óh, édes-gyors rémület,

nyilt szó! Lassú s még édesebb a tett,

s máris kéri a rejtő éjszakát.

„Csak igy lehetett!”, sugja most a szád.

A többi ujra árny és némaság.

Késő

Késő: tudjuk, mit vesztenénk vele.

De csak rejtsd kebled hivó bimbaját!

Azt mondtad: onnan gyöngyözik tovább

bennetek a vágy első gyönyöre,

s igérted: elmondod majd, s hogy a te

agyad meg tudja… Óh, ruhádon át,

igy is süt és borzongat!… És mit ád,

mit még e láz, hogy ne haljak bele?!

Késő, de oly jó, oly gyönyörü ez!

Vergődsz, mint én: mig tiltasz, segitesz.

Igen és nem: minden rettenetes.

Nem miattunk az!… Óh, nyujtsd, még, nagyon,

ezt a nagy percet!… Ajkad ajkamon…

Lobog a halál: nem lesz irgalom.

Birák

Elhihetné, akire gondolok,

s az, akire te, hogy mit szenvedünk?

Igaz birái csak mi lehetünk

egymásnak, csak mi a törvény, a jog

és mind a tanuk, az egész titok,

s mind, ami lesz még vagy már tovatünt

s ami megvilágithatja a bünt,

mely készül csak és mégis ugy sajog.

Voltak legendák? Ma is él Izolda

és hü cinkosa: siettet az óra!

Szeressünk végre bününkbe nyugodva,

alázatosan; s ha majd elkövetjük,

mondjuk azt, mondjuk máris: Megfizettük!

Mentsük fel egymást és haljunk meg együtt.

Ma még

Egymástól messze ébren álmodunk.

Ez már fél-halál! Hol vagy? Szavaid

kisérnek, ringatnak: „Egy ideig…”

Vonatom zug. „…nem találkozhatunk.”

Hajó visz. Itt? Ott? A nap rég kihunyt.

„Mihelyt lehet…” Hab suhog. Ott meg Itt

szétleng; de az álomhang átsegit:

„… azonnal értesitlek.” Óh, megunt

kikötő, tulpart! Zörgő kerekekre

emel a célom. „Vigyázz a szivedre!”,

szólsz még utánam; s végül, csókpuhán:

„Nagyon hiányzol!” Éjsötét a távol

s a csönd csupa seb. Ma még igy hiányzol.

Csak igy. De mi lesz a halál után?!

Nem irok rólad

Azt hiszik, tudják, mi az, és vihognak,

érezni gyávák, csak szellemesek,

fölény kell nekik és müélvezet,

szerelmükben a hiuság olvad.

Több lelke van az utolsó bohócnak,

zsigerükben csak érdek bizsereg,

guny s élc zörgeti ürességüket,

agy szemetei, szivből-kihagyottak.

Jobb a hiéna, különb náluk a

föld barma, férge, több a muslica,

szebb a vakhit s a bárgyu babona.

Amit imádnak, attól rettegek:

nem irok rólad, fognák bár egy-egy

gyémántba, kedves, minden bünödet!

Oltó képzelet

Rólad beszélni féltékeny vagyok,

szóra, betüre fösvény! Szellemek

hogyha lehetnénk (testnélküliek,

de érzők!), óh, az még jobb volna: jobb

annál is, hogy most rád hajolhatok

s karod nyilik, nyiló karod remeg

s befogadsz s ugy gyógyitod szivemet,

hogy feltámaszt, amibe áthalok.

Idő azt, kedves, hogy én verseket

irjak, még rólunk, nem érdemli meg.

Uj művészetem Oltó Képzelet:

abba, éj-csöndbe rejtelek, Titok,

s ugy nyulok hozzád, oly némán, ahogy

gondolatomhoz a gondolatod.

Vonaton

Vonatról láttam rétünket s a fát:

megint ott voltunk, megint égetett

az égő kin s megint öleltelek

s kétségbeesve kerestem a szád

s kétségbeesve engedtél tovább

s akkor már jó volt: megnyiló szived

selyemcsókokba zárta szivemet

s lángragyult és kialudt a világ.

Fordult a táj. Őrjöngő szememet

rád csuktam, hogy tovább őrizzelek.

Utasnép járt-kelt, aludt vagy evett.

Ültem, sirtam, könny nélkül, mozdulatlan.

Százfelől jöttél, százfelé szakadtam.

Jó, hogy nem látták, mi zajlott agyamban!

Végső menedék

Ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik igy!),

ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!),

ha nem leszel, vagy ha leszel, de már

nem birod titkunk nehéz láncait

s vezeklő lelked tőlem elszakit

s ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll,

vagy még különbet keres, be sivár

lesz mind, ami akkor következik:

én igazán egyedül maradok,

igazi magány itt csak én vagyok,

ahogy árvák a zsufolt csillagok.

El ne hagyj, kedves, végső menedék:

jobban érdekelsz, mint az örök ég,

jobban, mint az egész emberiség!

Kétségbeesés

Ha különb erőmnél különb ravaszság,

ha jog visz rá (a bennem megvetett!),

ha önzés, hogy ami vonz tenni, tedd,

ha, indokolhatatlan bár, igazság,

ha parancs, mit szeszély vagy bosszu szab rád,

ha őrület vihara, mig lehet,

élni még az egyetlen életet,

véletlenek e bus-bolond kalandját:

kedves, akkor Amit Mindenki Tesz,

azt teszed csak, ami természetes,

s ami tán a jövő törvénye lesz

(be sivár törvény!) – akkor, bármi szégyen,

hallgatásodat megszentelve kérem:

„Tarts meg hüséged gyönyörü hitében!”

Szárszói hajnal

Platánok álltak ott, s még szürkület

födte a vasut melletti teret,

és várnom kellett, s üres volt a park,

s egy padon ültem. Tiz perc múlva halk

nesszel megnyílt a bokrok zárt sora,

s egy fiú meg egy lány lépett ki a

zöldből: csókjuk hosszan emlékezett

iménti gyönyörükre. A rengeteg

vadjai csupán oly ártatlanok,

amilyenek ők voltak, és ahogy

– engem észre se véve – csöndesen

továbbsétáltak, olyan irigyen

néztem rájuk, mint senkire soha:

„Honfoglalók!” – S odakivántam a

kedvesemet, s hogy húszéves legyek,

és egészséges, s oly vágy égetett,

amilyet nem nyujt az egész szezon

alatt két partján a vén Balaton…

[Rendetlenség, aljasság dul szivünkben:…]

Rendetlenség, aljasság dul szivünkben:

Másé vagy; én is; halál volna, ha

megsejtenék viszonyunk valaha.

[Olvashatatlan rész] rém les mindenünnen,

hazudnunk kell tehát; s ha az sikerül, sem

leszünk biztosak; hallgatnunk kell; csupa

önvád vagyunk már, s azt elüzni a

gazoknak sikerül csak, minekünk nem!

Ellenségünknek látjuk a világot,

minden percünk gyalázat, vihar,

vérebek marnak, ördögi a harc!

lemondás? – óh, az a pokol maga!

Ez a mérlegnek az egyik oldala.

S mindezt lehuzza a másik: szeretsz!

Még jobban!

Három virágból összerak a rét

és semmiből a fájdalom.

Az ősz se hoz meg, bár a fecske még

fecseg a sürgönydrótokon.

Hol vagy? A táj sóváran tikkad, ég,

némán a lélek, szárazon.

Fájj, fájj! Még jobban! A rossz sem elég,

hogyha temiattad kapom.