Mozart hallgatása közben

„Csak a derű óráit számolom”, mondta pár szó s egy vasrúd a falon, a napóráé. Láttam én is a latin szöveget, s lelkem bánata irigyelte a vidám öreget, aki oly bölcs betűket vésetett a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem rögtönzés volt-e csak, szellemesen dacos sugallat az a gondolat? Dac és sugallat bennem is akadt egykor, de az árny mindig sulyosabb maradt a fénynél… A felhők fölött kellett volna elfogni az örök tündöklést! a nap arany árvizét, tengerét! az édes könnyelmüség lepkeszárnycsókú pillanatait, s főképp azt, melyben a mámor lakik, az ifjú gyönyört, melynek kései mása most annyi váddal van teli: a szeszként libbenőt, a legvadabb, a villámgyors tigris-szitakötőt, a kékzománc tüzet, a zizzenőt, ki kedvesével a kéj nyolcasát gyűrűzve libben láng-deleken át s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak szittyói közt, szikrázó ég alatt ma is szállok én… csak testben öreg… (Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg igazság)… Igen, azt a testtelen úszást, lebegést kéne, istenem, utólérni, a könnyűt, úgy, amint a gyermekkor csinálta, most, megint: a sellőkét a vízben, szúnyogét fátyolködében, csak az örök ég örök hajósa lenni, ahogyan ma is visz a képzeletem-agyam, valahányszor párologtat-emel a kép, mint karmestert a pálca, mely fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt! Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, illatok táncát, szélhalk őzikét, s fent a kékben a habos gőzökét, azt kellene most visszahozni, hogy átjárjanak uj, forró áramok, nem a grönlandi szörnyek, nem ezek a jegesmedve s rozmár hidegek, melyektől annyit szenved a szegény, hogy a pokolba vágyik, s annyit én; – kinti rémüktől félve hallgatom Mozartot, s tűnődöm a tavaszon vagy akárcsak a mult nyáron (pedig az is vén volt már, ötvenötödik!): és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, te, Mindenségé, édes üteme a fájdalomnak, Varázsfuvola, varázsjáték, te, tündér mámora hitnek, reménynek: árnycsík a falon a nagy fényben, s a szívben nyugalom s üvegparázsként égő sugarak az élő lomb tengerzöldje alatt, s bölcseség, a vidám öregeké, amilyen azé lehetett, azé a napórásé, ki – „Non numero horas nisi serenas!” – drága jó intelmét adja, még most is, tanácsul: „Csak derűs órát veszek tudomásul!”