Téli napfény

Mikor, még csak az ablakon át, a kezemre idenyal, felbámulok, rá, úgy emel, hív a sugaraival; januári, de máris oly jó, oly érthetetlen, mint gondolat nélkül a vágy a szerelemben. Mint gondolat nélkül a vágy, forrón és testtelen ömlik körül, úgy visz, cirógat, és olyan esztelen: rózsaszinben lobog a hús belső feketesége s hálám, mint tüköritta fény, csap vissza az égbe. Óh, minden hogy aranylik, árad s mily csókba gyúl! Hogy robban! robbant! Óh, milyen jó! S mennyire új!… Dehogy új!… Csak jó! Csak jó! A legjobb! az örök, a régi!… Százezer éve napimádó, aki érzi!