Három szonett a téli Hévízről
| Hogy füstöl a csúzölő csodató |
| sárkánytúrta büdössár-krátere |
| a téli fák közt! Hogy száll ég fele |
| a kék víz, a bolond víz! Mintha hó |
|
| pelyhezne, fölfelé; vagy illanó |
| ingét tündérraj vetné szakadatlan |
| (bujkálva persze, mert máris amott van, |
| mikor szinte itt látod villanó |
|
| habtestüket)… Hogy játszik, imbolyog |
| lassan s puhán a fehér pára! Hogy |
| böfög s foszlik végtelenbe a táj! |
|
| Rőt lótusz a vizen; zöld levelén a |
| nyarat vartyogja kollégám, a béka; |
| s a parton még vacog a február. |
|
|
| A kádi víz nem tündér szerető, |
| tzirógat bár, jóféle ápoló tsak; |
| hát még a kenet, mit kintről a tónak |
| fő-titkú (s még szerintem se merő |
|
| pokolsárkány-ganéjból eredő) |
| sarából tsúzra száz éve pakolgat |
| s delejsugárnak-minek mond maholnap |
| a tudományos, modern feredő! |
|
| E víz, mondom, nem tündér, nem bohó; |
| vén tsap okádja, véneknek való. |
| Tüstént jelzik gyöngyzúzos szőreink, |
|
| jővén, sava dítséretes fokát; |
| s ha mégy, már szívből szólsz rá vissza, mint |
| ténsúr Berzsenyi tette, hogy: Vivát!
|
|
|
| A téli szélcsönd holdkék s árnypuha |
| egébe a derengő tó fölött |
| fogyhatatlan fut, föl-föl-föl, a köd, |
| függőlegesen s gyorsan, föl-föl, a |
|
| jéghideg magasságba, ahova |
| úgy vonja a habkönnyű, fénytömött |
| kúpokat, a gőzdíszletek örök |
| fenyőit a csillagos éjszaka. |
|
| Csak ez mozog a tájban, ez, a tó |
| fölött ez a fölfelé lobogó |
| habzás, ez a hófehér szárnyalás: |
|
| ezt nézem, órák óta, s nem tudom, |
| mit akar, mért vonz ez a monoton |
| s lázas-öngyilkos elragadtatás. |
|
|
|
|