Három szonett a téli Hévízről

I.
A tó, reggel
Hogy füstöl a csúzölő csodató
sárkánytúrta büdössár-krátere
a téli fák közt! Hogy száll ég fele
a kék víz, a bolond víz! Mintha hó
pelyhezne, fölfelé; vagy illanó
ingét tündérraj vetné szakadatlan
(bujkálva persze, mert máris amott van,
mikor szinte itt látod villanó
habtestüket)… Hogy játszik, imbolyog
lassan s puhán a fehér pára! Hogy
böfög s foszlik végtelenbe a táj!
Rőt lótusz a vizen; zöld levelén a
nyarat vartyogja kollégám, a béka;
s a parton még vacog a február.
II.
Kádfürdő
A kádi víz nem tündér szerető,
tzirógat bár, jóféle ápoló tsak;
hát még a kenet, mit kintről a tónak
fő-titkú (s még szerintem se merő
pokolsárkány-ganéjból eredő)
sarából tsúzra száz éve pakolgat
s delejsugárnak-minek mond maholnap
a tudományos, modern feredő!
E víz, mondom, nem tündér, nem bohó;
vén tsap okádja, véneknek való.
Tüstént jelzik gyöngyzúzos szőreink,
jővén, sava dítséretes fokát;
s ha mégy, már szívből szólsz rá vissza, mint
ténsúr Berzsenyi tette, hogy: Vivát!
III.
A tó, éjszaka
A téli szélcsönd holdkék s árnypuha
egébe a derengő tó fölött
fogyhatatlan fut, föl-föl-föl, a köd,
függőlegesen s gyorsan, föl-föl, a
jéghideg magasságba, ahova
úgy vonja a habkönnyű, fénytömött
kúpokat, a gőzdíszletek örök
fenyőit a csillagos éjszaka.
Csak ez mozog a tájban, ez, a tó
fölött ez a fölfelé lobogó
habzás, ez a hófehér szárnyalás:
ezt nézem, órák óta, s nem tudom,
mit akar, mért vonz ez a monoton
s lázas-öngyilkos elragadtatás.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]