Egy igali ól előtt

Disznó, te disznó,
fürdeted
a sárban az almát, –
ugy eszed?
Disznó, te dagadt
förtelem,
no, emeld a fejed,
föl, esztelen
mocsok, te, dög, te,
nézz reám,
(hadd émelyítsen
földi hazám),
csámcsogva, úgy ni,
míg lefelé
csurog a szádból
a fekete lé,
hadd nézzelek:
nem undorodom,
sőt ezt a karéjt is
eléd dobom…
Disznó, te, rengő
förtelem,
mi büntetés ül
a fejeden?
Mint annyi nehéz sors,
végzed komolyan,
jókedvüen és
alázatosan,
háj-rengeteg, te,
bűzlő-röfögő,
sár-rengeteg, te,
szuszogó-böfögő,
a legrondábbat,
a legundokabb-
öklendtetőbb-
gyalázatosabb
munkát, amire
valakit valaha
itélt a teremtés
szellem-nagyura,
holott, barom-test,
baromi agy,
te is a megváltás
eszköze vagy?
Disznó, szegény,
szintén vezekelsz?
Kárhozatodért
érdekelsz!
Akárcsak a költők,
felhők s a virág,
a világot szűröd
magadon át
és lesz belőled
szép sonka, jó,
szalonna, fehér,
akár a hó,
s boldog szerelem,
erő, üdeség,
tündéri leánytest
és májusi ég:
ez vált ki, sátán
fattya, az ólból,
ez, mennyei lélek,
a szörny pokolból?…
Disznó, hiába
intelek?
Te csak tovább
hengergeted
piszkodban az almát, –
úgy eszed?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]