Egy igali ól előtt

Disznó, te disznó, fürdeted a sárban az almát, – ugy eszed? Disznó, te dagadt förtelem, no, emeld a fejed, föl, esztelen mocsok, te, dög, te, nézz reám, (hadd émelyítsen földi hazám), csámcsogva, úgy ni, míg lefelé csurog a szádból a fekete lé, hadd nézzelek: nem undorodom, sőt ezt a karéjt is eléd dobom… Disznó, te, rengő förtelem, mi büntetés ül a fejeden? Mint annyi nehéz sors, végzed komolyan, jókedvüen és alázatosan, háj-rengeteg, te, bűzlő-röfögő, sár-rengeteg, te, szuszogó-böfögő, a legrondábbat, a legundokabb- öklendtetőbb- gyalázatosabb munkát, amire valakit valaha itélt a teremtés szellem-nagyura, holott, barom-test, baromi agy, te is a megváltás eszköze vagy? Disznó, szegény, szintén vezekelsz? Kárhozatodért érdekelsz! Akárcsak a költők, felhők s a virág, a világot szűröd magadon át és lesz belőled szép sonka, jó, szalonna, fehér, akár a hó, s boldog szerelem, erő, üdeség, tündéri leánytest és májusi ég: ez vált ki, sátán fattya, az ólból, ez, mennyei lélek, a szörny pokolból?… Disznó, hiába intelek? Te csak tovább hengergeted piszkodban az almát, – úgy eszed?