Hajnali látomás

Hajnalig néztem az eget: ezer szeme észre se vett. Pedig rám nézett szüntelen s szinte kacérkodott velem, hogy oly nagy, oly gyönyörü-szép az öröktünde régiség. Hajnalig néztem az eget; ezer szeme észre se vett, bár csöndben megfordult, ahogy a csigalassu csillagok (száz egybezárt-nyilt végtelen) keringtek bennem-kívülem. Hajnalig néztem az eget és lassankint elrémitett, hogy e szárnyas gyöngy-állatok rajzása úgy halványodott: társtalan ültem s üresen a rámszürkülő semmiben. Hajnalig néztem az eget, s akkor a húspiros Kelet hirtelen elhúzta az ég maradék csillagfüggönyét, – szivemben arcod nevetett: csordultig megteltem Veled.