Nájlon és celofán

A nők, mintha folyékony üveget teritettek volna magukra, szinte húzzák a szemet tündérköpenyükre: ruhában is majdnem meztelenek; s mialatt a nyári eső pereg s harmatszikrákkal tündöklik az este, a város: mintha glóriát viselne mind, oly szép, oly tudatos, ugy lebeg, oly kihívó… minthogyha glóriát az egész testén… Vízalatti álom imbolyog, mikor egy-egy pászma fény átsüt árnyukon… Költő és diák ámúl rajtuk, nájlonon, celofánon, és höhő! – röhög a henteslegény.