A földvári mólón

Partra döng a tó: nagyitóüveg- húsa alatt ingó terméskövek dagadnak-fogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtörik, szűkűl vagy tágúl: a dirib-darab roncsok együtt emelik hátukat, torz teknősbékák, a vízzel, amely szabályosan lüktetve futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog s fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát. Nyíló recék kereszthálózata borzong egymáson át ide-oda, s lent, a napsütött fenékhomokon, hol halak húznak, lehelletfinom árnyuk együtt fut s együtt tűnik el a fénytörés színörvényeivel, mert máris uj hullám nő és üveg- húsa alatt a torz terméskövek megint dagadnak-fogynak: tizenöt másodperc telt el, s két hullám között, mely jött s elomlott, most megint csorog a sok kis csurgó, fecseg és locsog, s megint árnyat húz a fenékre a felszín futó recehálózata, – s mindez folyton így ismétli magát, így, e játék, az örökléten át, így, e léhaság, s túlél minket is és túléli ellenségünket is, túl, ez a semmi, ez a tünde kép, túl a királyok, hősök és a nép minden jövőjét: jelentéktelen, mégis másod, rettentő Végtelen!