Vereség után
| Szép volt!… Játék csak? Erő? Ügyesség? |
| De kik ellen! S hányszor!… A diadalát |
| már-már jelképnek hitte a nemrég |
| hadvert nép (s vele tán a világ). |
| A remény mint nagy zene csattogott-szállt, |
| kápráztak csoda-ütközetek: |
| jóvátétel arany lobogóját |
| hallotta-látta a rádión át |
| oromra repülni a mámoros ország |
| és Bernben a küzdő Tizenegy. |
|
| Mert bármi volt is egyéni sorsa, |
| sodorta a lelket a köz-ragály: |
| tizből kilenc millió szorongva |
| leste, sziv, hogy száll, hova száll |
| a Labda… S jól szállt! Nem a Szerencse |
| lidérce, de, Villám, maga akart; |
| s hitetlen is könny gyűlt a szemembe, |
| valahányszor, egy-egy uj győzelemre, |
| jutalmúl, imánkkal kérte a Messze, |
| hogy: „Isten, áldd meg a magyart!” |
|
| Szép volt, gyönyörű!… S már szinte szellem |
| (bennünk); akárcsak a pálya, amely |
| mint tenger, az emberi végtelenben |
| hetek óta zúgta: – „Föld, figyelj: |
| ELSŐ:…” S ekkor… Mi az? Átok?!… Óh, pfuj! |
| Szirt? Tört villám? Le, le, roncs hajó!… |
| – Lőtt sas? Vagy: A hit, s ami megvalósúl? – |
| gúnyolt a nagy nap búcsuzóúl; |
| – no, Szabó Lőrinc, a téma jó s uj, |
| ezt ird meg: tenekedvaló! |
|
|
| Tüntél, eltüntél, Győzelem, |
| De szivem, bent, hallotta még |
|
| hallotta, mint, néha, halott |
| és mintha én volnék a Nép |
|
| S tört sóhajod azt sugta, hogy: |
|
| Azt sugta: – „Te voltál s te vagy |
| s énnélkülem kevés a sok, |
|
| De itt már néném mérlegel, |
| istennő ő is, – ne gyülöld, |
|
| Ő máshoz állt, s én itthagyom |
| csak bölcs húgom, a Jóremény |
|
| Ezt sugta… S hogy: – „Neveljen ez |
| Elszálltál… Néma Délkörök |
|
| Még egy hang: – „Higyj!”… S – elhalva – hogy: |
| És kint már dördűlt a Siker |
|
|
| Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok. – |
|
Antik erények s Pindarosz |
| szárnyai csattogtak. Jós láng volt maga a Kezdet: |
|
az a még csak szentségtörő |
| themzei diadal és rá rögtön a dunai ámúlt |
|
(s háborút nézni se mohóbb) |
| látcsövek ezreit ugy vonzotta hazánkra, ahogy, hajh, |
|
müvészet s tudomány soha. |
|
Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball |
|
villámgömbjében tört ki az |
|
éji homályból, és – tetszik, nem tetszik – arany volt, |
|
Nap volt, ég s föld uj csillaga: |
| mai csupán, sport és játék, – de legenda! de jelkép! |
| Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk, |
|
hajnal volt az, feltámadás, |
| ebben a jelben – jól értette a gyerek, a felnőtt – |
|
sok tört vágy kapott uj hitet, |
| ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet |
|
s hangos igent sok néma nem: |
| óh, bár vívna ki még többet, jobbat s maradandót |
|
agyunk a népek versenyén! – |
| Győztest tapsol az ég; én hadd koronázzam a vesztest. |
|
Soha ne felejtsd, vert Magyar: |
| nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első, |
| Mert ahogy ott, a bukásod előtt, a modern csatatéren, |
| küzdöttél fiaidban, előre leverve az Elsőt |
|
(ki később úgy föléd kerűlt) |
| s le java hősét mind a világnak, az Ónak, az Ujnak, |
|
az tett volt, hősi, igazi! |
| Tett volt, gyönyörü tett: cél s technika ihlete zegzug |
|
mennykövekkel, mint sulykoló |
| förgeteg, úgy táncolta körül ellenfeleid; mint |
|
trombita, szürte-fúrta át |
| rajtuk a dallamodat; mint egy kis kozmosz önálló |
|
törvénye, szállt, s fölényesen |
| szabta ki, törte reá száguldó akaratát a |
| tett volt, lélek volt, hadmesteri tornamutatvány: |
| borzongtam, magam is hátvéd, a diákkori erdő |
| s most, vereséged után, ha Somogyban vagy Badacsonynál |
| alkonyi Gömb, sokszor megvárom, tiszteletedre, |
| fűszagos és tücskös augusztusi éjt, csak azért, hogy |
|
láthassam az igért csodát, |
| Csaba királyfit, amint a Tejút gyémánt magasában |
|
(Igal-Ábrahámhegy, 1954. július 25.–augusztus 12.) |
|
|