Ficseri-füsti

Fecske, te, ficseri, füsti fecske, futár az egek meg a konyha között, ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve szemünket a tiszta azúrba kötöd,   mi csalt ide, tavalyi   tanyádra, ficseri, villafarkú, dalröpke vándor, a nagy vizek és hegyek felett Magyarországra Afrikából: micsoda hűség, mily szeretet? „Mit, mit?” – csicseregsz, ha kérdelek; – „Itt, itt!” – csivogod, ha kereslek, s már tovatűnsz. „Mit vitt?” – a társad kérdi; de: – „Csitt, csitt!” – inted le, ahogy megint berepülsz.   Nem értelek, isteni   vendég, te ficseri, csak nézem, hogy körözöl elegánsan s csupaszáj-fiaidnak enni hogy adsz: áldás lakik a fehérfalu házban, ficseri-füsti, ahol te laksz. Pedig gyötrődsz, te, vidámszavu fecske, te, szép, te, citeraénekű: mint lelket a bűn, fészked nyüve-szennye folyton emészt, a rüh, bolha, tetű.   „Csitt, csitt!” – keserű   szavad is gyönyörű: ha csak villansz, önzőn felejtem nyomorod, nyílgyors, légi vadász, s – „Vigy, vigy!” – hintázom a végtelenben kék szárnyadon, elragadtatás. Mert ott aztán te vagy úr, ti vagytok urak az arany gömb alatt, szédűltök, ahogy föl-, ahogy lecsaptok (világnagy csókban a gondolat);   ég hangos halai,   fecsegtek, ficseri: a mindenség öröme tolong a táncotokban, az életetek – nem is figyeltek rá, hogy a konyha álmát a mennybe kötitek. Fecske, te, ficseri, füsti fecske, három-négy éve láttalak, s most ujra jössz, elegánsan evezve: unokád? a fiad? férjed? te magad?   Bárki vagy, Dalteli,   jó látni, hallani, hogy itt vagytok, áldó igézet, nyarunkat telezengeni hű fiai a szenvedésnek, barátaim, – és győztesei!