A forzicia éneke

Sziromrügye kénsárga csőrét naponta tolta mind előrébb, kérge alól repesve tolta – ki! ki! – a forzicia bokra: ki akart repülni magából, inni a kéken át a távol Nap tündér csókját, mosolyogva nézni kis öccsére, a somra, s a barna kertre s körül az alig-zöld hegyekre és föl a parázsló egekre, ahogy ő tud, lánggal, virággal, mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal csattogva-ragyogva ugy üt be a szürke koratavaszba, hogy a föld alatt bizsereg tőle és kigyúl a mag. Ma aztán szinte sistergett, ahogy száz bimbaja egyszerre kicsapott: tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék ülték körűl az ágait, belepték s mézükkel, selymeikkel úgy lobogtak, lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak, hogy utcahosszat visszakapta látó szemét a gyászos tél után a nép: eleinte még csak a szomszédság, a Pasarét, aztán az egész ámuló vidék őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég, a forzicia arany énekét.