Ember panasza

Mit érek vele, hogy nyomom marad? Én maradjak meg! Az emlék? a szellem? Szégyene, hogy nem élhet, csak a testben! Létemet féltem, nem lábnyomomat, létemet, a központot, a tudat telíthetetlen tárát: a kegyetlen romlás uton van, s melyet ünnepeltem, velem butúl semmivé az anyag. Mit érek vele, hogy nyomom marad? Mit az őslény, hogy tudunk róla? Láttam a halott Babitsot a hullaházban, s az elég volt! Siratom magamat, s a füvet. Egyén, mulandó vagyok. Vessetek meg, óh Halhatatlanok!