Búcsú

Ami nagyot csak láttam, ami szépet, mind megkivántam, legyen az enyém. Gyűltek, áradtak agyamba a képek: mindenre vágytam, s igy lettem szegény. Ha láttam embert – s hányat! – aki szenved, vele csikorgott minden idegem. Azt hittem, kínok tüze-fagya edzett, de már tudom, erőm csak türelem. Mint szép hetéra, vonzott az igazság, elhagytam érte az érdekemet, ez az én bünöm! s a bizonytalanság, mely embertelen hitből született! Ezért lettem magányos, tehetetlen, tehetetlenebb, mint egy nyomorék, de noha már járok, s vagyok kegyetlen, és élem a földiek életét: becsvágyam túlnőtt az emberen. Itt már nincs dolgom. Látszat, ami ideköt: kísértet vagyok a barátaimnál, a csillagok közé menekülök.