Búcsú

Ami nagyot csak láttam, ami szépet,
mind megkivántam, legyen az enyém.
Gyűltek, áradtak agyamba a képek:
mindenre vágytam, s igy lettem szegény.
Ha láttam embert – s hányat! – aki szenved,
vele csikorgott minden idegem.
Azt hittem, kínok tüze-fagya edzett,
de már tudom, erőm csak türelem.
Mint szép hetéra, vonzott az igazság,
elhagytam érte az érdekemet,
ez az én bünöm! s a bizonytalanság,
mely embertelen hitből született!
Ezért lettem magányos, tehetetlen,
tehetetlenebb, mint egy nyomorék,
de noha már járok, s vagyok kegyetlen,
és élem a földiek életét:
becsvágyam túlnőtt az emberen. Itt már
nincs dolgom. Látszat, ami ideköt:
kísértet vagyok a barátaimnál,
a csillagok közé menekülök.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]