Búcsú
Ami nagyot csak láttam, ami szépet, |
mind megkivántam, legyen az enyém. |
Gyűltek, áradtak agyamba a képek: |
mindenre vágytam, s igy lettem szegény. |
|
Ha láttam embert – s hányat! – aki szenved, |
vele csikorgott minden idegem. |
Azt hittem, kínok tüze-fagya edzett, |
de már tudom, erőm csak türelem. |
|
Mint szép hetéra, vonzott az igazság, |
elhagytam érte az érdekemet, |
ez az én bünöm! s a bizonytalanság, |
mely embertelen hitből született! |
|
Ezért lettem magányos, tehetetlen, |
tehetetlenebb, mint egy nyomorék, |
de noha már járok, s vagyok kegyetlen, |
és élem a földiek életét: |
|
becsvágyam túlnőtt az emberen. Itt már |
nincs dolgom. Látszat, ami ideköt: |
kísértet vagyok a barátaimnál, |
a csillagok közé menekülök. |
|
|
|