Vers versek helyett
Levél a Válasz szerkesztőjéhez
Hol a tíz vers, amit ígértem? A |
pillanat el-elmerengő szeme |
látta csak, a belső csodálkozás, |
minden költészet anyja. Fénymohó |
lelkünk észleli a fogantatást, |
magzatának és reménykedik és |
jósol, ígér, bár talán elvetél. |
S nem csoda, hogy úgy ujjong: a megélt
|
költemény a legszebb; de száz s ezer |
kell belőle, míg világra jön egy; |
s létük ad reményt, hogy egyáltalán |
értheti a költőt, aki nem az. |
Mind megvan hát az a tíz vers. Hol? A |
húsomban, idegemben, valahol |
mirígyeim álmában. Egy katáng |
az első köztük; éles csonkja még |
ma is ott szárad, ahol megcsikart, |
Akarattyán, a híd-roncsnál. Sokat |
gondolok rá, s régóta: egy gonosz |
véletlen gonosszá tette szegényt, |
szegény ártatlant: öt hete szidom, |
nyaram fulánkját. De, bárhogy szidom, |
nem sejti bűnét, azt, hogy becstelen |
belesántúltam. Néma vers komor |
viszonyunk lett, nem ő; kapcsolatunk |
fájdalma, nem én: így teremt a lét |
kvalitásokat, melyek nincsenek, |
s tényeket, melyek egy vonatkozás |
gyermekei csak s tündér rabjai. |
Más vers-embrió: csurgás a Dunán. |
Négy szép nap. Az egész út? Töredék |
szemcséi is egészek; mert ahogy |
hajlok szinte emlékeim fölé, |
nagyító-szemem úgy tágítja a |
rostokat, hogy a hályogos tudat |
képsorrá nyílik, oly igazivá, |
amilyen nemrég a valódi volt: |
kérdőjel-nyakú gémmé füzesek |
sziget-orránál, napfénnyé, amint |
evezőinkről csepeg, pacskoló |
gyerekhaddá ártéri pázsiton, |
s munkáscsapattá: híd-traverzeket |
csörömpöltet szörny tehergépkocsi, |
nap kél s én borotválkozom a rőt |
folyam tükrében, hangyaraj szorong |
egy elöntött nád tornyán, szélesen |
gyujt a dél lángecsete, lebegő |
sirály siklik át a Deák Ferenc |
esti zakatolásán, s gyöngyeit |
villantja, már feketedve, az éj. |
Hol volt mindez? Honnan merűl elő |
gém és motorzaj, víz és alkonyat, |
s mi az anyaguk? Eleven mozi |
perget utóéleteket, s mikor |
a harmadikra, negyedikre, a |
tizedikre gondolok, álmodott |
versekre (szellemekre, kiket oly |
gyanakodva vizsgálok, mint korom): |
feltámadása kezd átzsongani |
ezer halottnak, nem-tudom-minek, |
ami volt már, s mindig lesz, mig leszünk |
(de csak ha hívjuk, vagy ha, sugarak |
gyanánt, melyeket áram alakít |
érzékelhető hanggá, ő maga |
tovább szűli szerveinkben magát): |
mondom, élő zene motoz körűl, |
látható zene, hangkép, valami |
párlat, mely van is, nincs is, valami |
képzeletnek. Nem a tárgy már, csak a |
kapcsolata! Az bűvöl, a viszony, |
nem a tűnt tény: az első lobbanást |
az veti mindig, s ha van rá időnk, |
éppoly gyönyört ad, mint amilyet az |
élet maga: lélegzetem eláll, |
úgy hallgatózom befelé, szemem |
kettőzi látását, s köldökzsinór |
köt, vissza, egy más világba, amely |
érzékelés nélkül érzékien |
hozza a mámort, mit alig merünk |
hinni: az emlékezet ihletét. |
Ez a mámor, az emlékezeté |
(melyet szüntelen táplál a jelen), |
ez a termő és megtartó zene |
(zenének mondom, oly anyagtalan, |
megfoghatatlan), ez a révület |
negyvennyolc éve kelt és altat és |
csupa látomás, csupa suttogás: |
ez az én élt versem! és, óh, milyen |
bőven van, akár tízszer tízre is |
futná naponta! Csak kedv kell, s idő |
s fesztelenség kell, kiszűrni a nagy |
zsongásból a külön dallamokat. |
Ez itt önmagán tűnődött, saját |
működését fogta szavakba: ezt |
küldöm jövendő társai elé, |
én, a hangszere, s örülök neki, |
mert, bár panaszkodik, íme, remél, |
sőt dicsekszik, gazdája kincseit |
emlegetve, aki nem oly erős |
(s nem oly ópiumszívó), hogy maga- |
magának elég maradjon, hanem |
mihelyt nyomorúlt külső élete |
engedi, már zendíti dalait. |
|
|