Vers versek helyett
Levél a Válasz szerkesztőjéhez
| Hol a tíz vers, amit ígértem? A |
| pillanat el-elmerengő szeme |
| látta csak, a belső csodálkozás, |
| minden költészet anyja. Fénymohó |
| lelkünk észleli a fogantatást, |
| magzatának és reménykedik és |
| jósol, ígér, bár talán elvetél. |
| S nem csoda, hogy úgy ujjong: a megélt
|
|
költemény a legszebb; de száz s ezer |
| kell belőle, míg világra jön egy; |
| s létük ad reményt, hogy egyáltalán |
| értheti a költőt, aki nem az. |
| Mind megvan hát az a tíz vers. Hol? A |
| húsomban, idegemben, valahol |
| mirígyeim álmában. Egy katáng |
| az első köztük; éles csonkja még |
| ma is ott szárad, ahol megcsikart, |
| Akarattyán, a híd-roncsnál. Sokat |
| gondolok rá, s régóta: egy gonosz |
| véletlen gonosszá tette szegényt, |
| szegény ártatlant: öt hete szidom, |
| nyaram fulánkját. De, bárhogy szidom, |
| nem sejti bűnét, azt, hogy becstelen |
| belesántúltam. Néma vers komor |
| viszonyunk lett, nem ő; kapcsolatunk |
| fájdalma, nem én: így teremt a lét |
| kvalitásokat, melyek nincsenek, |
| s tényeket, melyek egy vonatkozás |
| gyermekei csak s tündér rabjai. |
| Más vers-embrió: csurgás a Dunán. |
| Négy szép nap. Az egész út? Töredék |
| szemcséi is egészek; mert ahogy |
| hajlok szinte emlékeim fölé, |
| nagyító-szemem úgy tágítja a |
| rostokat, hogy a hályogos tudat |
| képsorrá nyílik, oly igazivá, |
| amilyen nemrég a valódi volt: |
| kérdőjel-nyakú gémmé füzesek |
| sziget-orránál, napfénnyé, amint |
| evezőinkről csepeg, pacskoló |
| gyerekhaddá ártéri pázsiton, |
| s munkáscsapattá: híd-traverzeket |
| csörömpöltet szörny tehergépkocsi, |
| nap kél s én borotválkozom a rőt |
| folyam tükrében, hangyaraj szorong |
| egy elöntött nád tornyán, szélesen |
| gyujt a dél lángecsete, lebegő |
| sirály siklik át a Deák Ferenc |
| esti zakatolásán, s gyöngyeit |
| villantja, már feketedve, az éj. |
| Hol volt mindez? Honnan merűl elő |
| gém és motorzaj, víz és alkonyat, |
| s mi az anyaguk? Eleven mozi |
| perget utóéleteket, s mikor |
| a harmadikra, negyedikre, a |
| tizedikre gondolok, álmodott |
| versekre (szellemekre, kiket oly |
| gyanakodva vizsgálok, mint korom): |
| feltámadása kezd átzsongani |
| ezer halottnak, nem-tudom-minek, |
| ami volt már, s mindig lesz, mig leszünk |
| (de csak ha hívjuk, vagy ha, sugarak |
| gyanánt, melyeket áram alakít |
| érzékelhető hanggá, ő maga |
| tovább szűli szerveinkben magát): |
| mondom, élő zene motoz körűl, |
| látható zene, hangkép, valami |
| párlat, mely van is, nincs is, valami |
| képzeletnek. Nem a tárgy már, csak a |
| kapcsolata! Az bűvöl, a viszony, |
| nem a tűnt tény: az első lobbanást |
| az veti mindig, s ha van rá időnk, |
| éppoly gyönyört ad, mint amilyet az |
| élet maga: lélegzetem eláll, |
| úgy hallgatózom befelé, szemem |
| kettőzi látását, s köldökzsinór |
| köt, vissza, egy más világba, amely |
| érzékelés nélkül érzékien |
| hozza a mámort, mit alig merünk |
| hinni: az emlékezet ihletét. |
| Ez a mámor, az emlékezeté |
| (melyet szüntelen táplál a jelen), |
| ez a termő és megtartó zene |
| (zenének mondom, oly anyagtalan, |
| megfoghatatlan), ez a révület |
| negyvennyolc éve kelt és altat és |
| csupa látomás, csupa suttogás: |
| ez az én élt versem! és, óh, milyen |
| bőven van, akár tízszer tízre is |
| futná naponta! Csak kedv kell, s idő |
| s fesztelenség kell, kiszűrni a nagy |
| zsongásból a külön dallamokat. |
| Ez itt önmagán tűnődött, saját |
| működését fogta szavakba: ezt |
| küldöm jövendő társai elé, |
| én, a hangszere, s örülök neki, |
| mert, bár panaszkodik, íme, remél, |
| sőt dicsekszik, gazdája kincseit |
| emlegetve, aki nem oly erős |
| (s nem oly ópiumszívó), hogy maga- |
| magának elég maradjon, hanem |
| mihelyt nyomorúlt külső élete |
| engedi, már zendíti dalait. |
|
|