Vers versek helyett

Levél a Válasz szerkesztőjéhez
Hol a tíz vers, amit ígértem? A
pillanat el-elmerengő szeme
látta csak, a belső csodálkozás,
minden költészet anyja. Fénymohó
lelkünk észleli a fogantatást,
becézi első mozdulatait
magzatának és reménykedik és
jósol, ígér, bár talán elvetél.
S nem csoda, hogy úgy ujjong: a megélt
költemény a legszebb; de száz s ezer
kell belőle, míg világra jön egy;
s létük ad reményt, hogy egyáltalán
értheti a költőt, aki nem az.
Mind megvan hát az a tíz vers. Hol? A
húsomban, idegemben, valahol
mirígyeim álmában. Egy katáng
az első köztük; éles csonkja még
ma is ott szárad, ahol megcsikart,
Akarattyán, a híd-roncsnál. Sokat
gondolok rá, s régóta: egy gonosz
véletlen gonosszá tette szegényt,
szegény ártatlant: öt hete szidom,
nyaram fulánkját. De, bárhogy szidom,
nem sejti bűnét, azt, hogy becstelen
belesántúltam. Néma vers komor
viszonyunk lett, nem ő; kapcsolatunk
fájdalma, nem én: így teremt a lét
kvalitásokat, melyek nincsenek,
s tényeket, melyek egy vonatkozás
gyermekei csak s tündér rabjai.
Más vers-embrió: csurgás a Dunán.
Négy szép nap. Az egész út? Töredék
szemcséi is egészek; mert ahogy
hajlok szinte emlékeim fölé,
nagyító-szemem úgy tágítja a
rostokat, hogy a hályogos tudat
képsorrá nyílik, oly igazivá,
amilyen nemrég a valódi volt:
kérdőjel-nyakú gémmé füzesek
sziget-orránál, napfénnyé, amint
evezőinkről csepeg, pacskoló
gyerekhaddá ártéri pázsiton,
s munkáscsapattá: híd-traverzeket
csörömpöltet szörny tehergépkocsi,
nap kél s én borotválkozom a rőt
folyam tükrében, hangyaraj szorong
egy elöntött nád tornyán, szélesen
gyujt a dél lángecsete, lebegő
sirály siklik át a Deák Ferenc
esti zakatolásán, s gyöngyeit
villantja, már feketedve, az éj.
Hol volt mindez? Honnan merűl elő
gém és motorzaj, víz és alkonyat,
s mi az anyaguk? Eleven mozi
perget utóéleteket, s mikor
a harmadikra, negyedikre, a
tizedikre gondolok, álmodott
versekre (szellemekre, kiket oly
gyanakodva vizsgálok, mint korom):
feltámadása kezd átzsongani
ezer halottnak, nem-tudom-minek,
ami volt már, s mindig lesz, mig leszünk
(de csak ha hívjuk, vagy ha, sugarak
gyanánt, melyeket áram alakít
érzékelhető hanggá, ő maga
tovább szűli szerveinkben magát):
mondom, élő zene motoz körűl,
látható zene, hangkép, valami
párlat, mely van is, nincs is, valami
oltóanyaga s élősdije a
képzeletnek. Nem a tárgy már, csak a
kapcsolata! Az bűvöl, a viszony,
nem a tűnt tény: az első lobbanást
az veti mindig, s ha van rá időnk,
éppoly gyönyört ad, mint amilyet az
élet maga: lélegzetem eláll,
úgy hallgatózom befelé, szemem
kettőzi látását, s köldökzsinór
köt, vissza, egy más világba, amely
érzékelés nélkül érzékien
hozza a mámort, mit alig merünk
hinni: az emlékezet ihletét.
Ez a mámor, az emlékezeté
(melyet szüntelen táplál a jelen),
ez a termő és megtartó zene
(zenének mondom, oly anyagtalan,
megfoghatatlan), ez a révület
negyvennyolc éve kelt és altat és
csupa látomás, csupa suttogás:
ez az én élt versem! és, óh, milyen
bőven van, akár tízszer tízre is
futná naponta! Csak kedv kell, s idő
s fesztelenség kell, kiszűrni a nagy
zsongásból a külön dallamokat.
Ez itt önmagán tűnődött, saját
működését fogta szavakba: ezt
küldöm jövendő társai elé,
én, a hangszere, s örülök neki,
mert, bár panaszkodik, íme, remél,
sőt dicsekszik, gazdája kincseit
emlegetve, aki nem oly erős
(s nem oly ópiumszívó), hogy maga-
magának elég maradjon, hanem
mihelyt nyomorúlt külső élete
engedi, már zendíti dalait.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]