Hálaadás

1. Sivatagomban, csontok és kövek közt járva, mint egykor Mohamed, hajnalban a hegyek énekét hallottam, ahogy a Dávidét kísérték (bennem), a szent király zsoltárát: egyes szavainál mély basszusuk minduntalan elbődült, frissen, vidoran. Társuknak éreztem magam.   2. Délben, hogy szomjasan-éhesen ájuldoztam az izzó fövenyen, az égből hűvös húri-sereg suhogott alá, s mint Mohamedet, felkapott s vitt, s dús ételek tálai közt, illó kenetek özönében a Zem-Zem vizeinél tett le a szivárványszárnyú szél. Ha küzdve, ha sírva, ha törve: remélj!   3. Jók voltak a nők, drága kenetek s a dús falatok; vagy, ahogy Mohamed vallotta: az ételek, italok, de kiváltképp az asszonyok. S azok közt is egy legkivált: a húszéves, aki a halált felejteti, a kalifa Abu Bekr lánya, A-i-sha. Ima a gyönyör, a gyönyör ima.   4. Itt az éj. Némán feküszöm lét s nemlét közt egy ingó küszöbön. Mohamed félholdja a fák felett. Csillagok húznak, ejtenek. Óh, Kiszmet! Allah! Forrón, mint a könny, buggyan ajkamra a szív, az öröm, a hála, hogy élek, hogy voltak csodák, hogy oly szép, oly gyönyörű a világ, mikor mikor mikor minden csak játék s butaság.