„Kis nép fia”
Többlete, ami mögötte; de rangsor |
nem csupán erőn épűl. Ő vagy én, |
egy érték: mint agy, érzék, mint egyén, |
éppolyan felnőtt vagyok, mint egy angol, |
vagy mint bármelyik fia bármelyik |
öreg, nagy népnek, dicső hatalomnak: |
dicsőség, nagyság változhat, omolhat, |
de szebb jövő tán bennünk álmodik. |
Gibraltár persze és a dreadnoughtok |
páncél s talapzat; s az az arany is; |
de most szellem szól: – Magyar, légy nyugodt; |
egyek vagytok, ti itt, s ott, bárhol, ők, |
kicsik s nagyok, minden Isten (vagyis |
Igazság) és a férges sír előtt! |
|
Egy barátnőnk temetésén
Csak azt szeretném elmondani, hogy |
mégis mi temettünk. Egyik szemed |
a napot kereste, másik, a bal, |
félig húnyva maradt. Ujjad közé |
fagyöngyöt tettem s fenyőt. Délután |
vittek ki. Sár volt, borus ég. Ahogy |
régi baráti koporsók előtt |
te álltál egykor, úgy volt minden, úgy |
álltunk előtted mi. Rák s drótsövény |
kettős kínjából szabad ég alá, |
keresztek közé mentettünk, halott. |
Míg sírodnál imádkozott a pap, |
légiharc folyt – mit bántuk?! –: repülők |
köröztek a magasban, s messziről, |
nem is messziről, éles, gyors, kemény |
robajokkal morgott a láthatár, |
Buda ostroma. Köröttünk akár |
márciust is játszhatott volna a |
langyos december: barna, szürke, zöld |
dombok s lejtők borzongtak, fasorok, |
itt-ott még lomb is, s végül egy kevés |
alkonyi nap jött s madárcsivogás. |
Koporsódra öt kapa húzta már |
a földet, nőtt, magasodott a sír, |
és ahogy ott álltam, két férfi és |
két nő között, egyszerre mind, ami |
csak voltál, a hosszú huszonöt év, |
mióta ismertelek, vágyaid, |
vereségeid, tervek, örömök, |
munkák és utazások és a vég, |
a komor vég, mindnyájunk vége, ez, |
s ki tudja, mi még, mind egyszerre úgy |
összefutott, egész életed úgy |
rám súlyosult, és mint szemet a könny, |
úgy fojtotta fuldokló szívemet, |
hogy egy nagy percig csak mint eszközöd, |
csak mint tartályod éltem: szemeim |
helyetted néztek körül eget és |
földet még egyszer mélyre inni, nagy |
sóhajomat te sóhajtottad és |
a merülő pillanatban agyam |
s minden porcikám s minden idegem |
bizonyára üzent még valamit, |
átkiáltott még hozzád valamit, |
amit már mi se tudtunk. Ez a perc |
volt az igazi búcsú! Azután |
már csak intéztem a dolgokat, a |
kötelező tennivalókat, és |
most, két nap mulva, már csak emberi |
fájdalommal mondom el, versben, így, |
mert másképp nem lehet, távollevő |
barátaidnak, hogy láttalak és |
eltemettelek, Lázár Júlia: |
minden eged e sivár szürkület |
s e lucskos sárgödör – csak egy csokor |
fagyöngy hervad a két kezed között, |
melynek munkája örökre megállt. |
|
A kiszolgáltatottak
Éj s pince. Kint végzet ugat. Először |
gépágyúk s bombák. Majd csönd. Vége? Közben |
puskatűz pattog. De már egyre többen |
mozdulnak: remél a kis, figyelő kör. |
|
Iker dühükkel becikázva ekkor |
s akkora okkerfényben, hogy a hökkent |
visszhang hülyülten dadog és a döbbent |
agy kihagy zegzug csattanásaikkor, |
|
még villám, kettő! Rájuk! Oda! – És ők, |
egy percre ég s föld rogyásába nézők, |
úgy érzik, mintha gerincükön átgyúlt |
|
seb volna az érc, mely, lenn s odafenn, |
vízszintesen és függőlegesen, |
a bőgő űrben ide-oda száguld. |
|
|
Kisértetszonáta
Betonszoknyában és gargarizálva |
kötélen táncolt az utca felett, |
de hirdetőoszlop is lehetett, |
lámpaarcú: leugrott, s nagy csigákra |
hullákat húzott, folyton kiabálva, |
hogy úgy kell nekik; s átnyúlt a falon, |
s tenger nép leste (én is), mily majom- |
ügyesen borotvál a keze-lába. |
S közben, mint szénbányák legfenekén, |
oly nehéz volt lélegzeni. Szegény |
lélek, fordúlsz a gazdag őrületbe? |
Strindberg vezényelt, néztük, komoran. |
De csengő szólt, s egy asztal bicegett be. |
S felébredtem. – Reggel hét óra van. |
|
A budai Várban
Nem láttam Róma Kolosszeumát, |
s most már nem fogom. Minek? Van elég, |
volt elég itt is üszök s omladék |
(épp azért nem kincs, mert nem ritkaság), |
itt, Budapesten. Három éven át |
multja roncsain botorkált a nép, |
tűnő roncsain, vitázva, miképp |
tegye ezt-azt… De közben talpra állt |
egy ház, egy utca, majd egész vidékek, |
a foltozott körútak; csak a Vár |
Kolosszeum még s Róma… Fut az élet |
s az idő mindent legitimizál: |
jobban fájnak itt e végső romok, |
mint idegenben kőpor-városok. |
|
Hálaadás
Sivatagomban, csontok és kövek |
közt járva, mint egykor Mohamed, |
|
hajnalban a hegyek énekét |
hallottam, ahogy a Dávidét |
|
kísérték (bennem), a szent király |
zsoltárát: egyes szavainál |
|
mély basszusuk minduntalan |
elbődült, frissen, vidoran. |
|
|
Délben, hogy szomjasan-éhesen |
ájuldoztam az izzó fövenyen, |
|
az égből hűvös húri-sereg |
suhogott alá, s mint Mohamedet, |
|
felkapott s vitt, s dús ételek |
|
özönében a Zem-Zem vizeinél |
tett le a szivárványszárnyú szél. |
|
Ha küzdve, ha sírva, ha törve: remélj! |
|
|
Jók voltak a nők, drága kenetek |
s a dús falatok; vagy, ahogy Mohamed |
|
vallotta: az ételek, italok, |
de kiváltképp az asszonyok. |
|
S azok közt is egy legkivált: |
|
Ima a gyönyör, a gyönyör ima. |
|
|
Itt az éj. Némán feküszöm |
lét s nemlét közt egy ingó küszöbön. |
|
Mohamed félholdja a fák felett. |
Csillagok húznak, ejtenek. |
|
Óh, Kiszmet! Allah! Forrón, mint a könny, |
buggyan ajkamra a szív, az öröm, |
|
a hála, hogy élek, hogy voltak csodák, |
hogy oly szép, oly gyönyörű a világ, |
|
mikor minden csak játék s butaság. |
|
|
|
Vers versek helyett
Levél a Válasz szerkesztőjéhez
Hol a tíz vers, amit ígértem? A |
pillanat el-elmerengő szeme |
látta csak, a belső csodálkozás, |
minden költészet anyja. Fénymohó |
lelkünk észleli a fogantatást, |
magzatának és reménykedik és |
jósol, ígér, bár talán elvetél. |
S nem csoda, hogy úgy ujjong: a megélt
|
költemény a legszebb; de száz s ezer |
kell belőle, míg világra jön egy; |
s létük ad reményt, hogy egyáltalán |
értheti a költőt, aki nem az. |
Mind megvan hát az a tíz vers. Hol? A |
húsomban, idegemben, valahol |
mirígyeim álmában. Egy katáng |
az első köztük; éles csonkja még |
ma is ott szárad, ahol megcsikart, |
Akarattyán, a híd-roncsnál. Sokat |
gondolok rá, s régóta: egy gonosz |
véletlen gonosszá tette szegényt, |
szegény ártatlant: öt hete szidom, |
nyaram fulánkját. De, bárhogy szidom, |
nem sejti bűnét, azt, hogy becstelen |
belesántúltam. Néma vers komor |
viszonyunk lett, nem ő; kapcsolatunk |
fájdalma, nem én: így teremt a lét |
kvalitásokat, melyek nincsenek, |
s tényeket, melyek egy vonatkozás |
gyermekei csak s tündér rabjai. |
Más vers-embrió: csurgás a Dunán. |
Négy szép nap. Az egész út? Töredék |
szemcséi is egészek; mert ahogy |
hajlok szinte emlékeim fölé, |
nagyító-szemem úgy tágítja a |
rostokat, hogy a hályogos tudat |
képsorrá nyílik, oly igazivá, |
amilyen nemrég a valódi volt: |
kérdőjel-nyakú gémmé füzesek |
sziget-orránál, napfénnyé, amint |
evezőinkről csepeg, pacskoló |
gyerekhaddá ártéri pázsiton, |
s munkáscsapattá: híd-traverzeket |
csörömpöltet szörny tehergépkocsi, |
nap kél s én borotválkozom a rőt |
folyam tükrében, hangyaraj szorong |
egy elöntött nád tornyán, szélesen |
gyujt a dél lángecsete, lebegő |
sirály siklik át a Deák Ferenc |
esti zakatolásán, s gyöngyeit |
villantja, már feketedve, az éj. |
Hol volt mindez? Honnan merűl elő |
gém és motorzaj, víz és alkonyat, |
s mi az anyaguk? Eleven mozi |
perget utóéleteket, s mikor |
a harmadikra, negyedikre, a |
tizedikre gondolok, álmodott |
versekre (szellemekre, kiket oly |
gyanakodva vizsgálok, mint korom): |
feltámadása kezd átzsongani |
ezer halottnak, nem-tudom-minek, |
ami volt már, s mindig lesz, mig leszünk |
(de csak ha hívjuk, vagy ha, sugarak |
gyanánt, melyeket áram alakít |
érzékelhető hanggá, ő maga |
tovább szűli szerveinkben magát): |
mondom, élő zene motoz körűl, |
látható zene, hangkép, valami |
párlat, mely van is, nincs is, valami |
képzeletnek. Nem a tárgy már, csak a |
kapcsolata! Az bűvöl, a viszony, |
nem a tűnt tény: az első lobbanást |
az veti mindig, s ha van rá időnk, |
éppoly gyönyört ad, mint amilyet az |
élet maga: lélegzetem eláll, |
úgy hallgatózom befelé, szemem |
kettőzi látását, s köldökzsinór |
köt, vissza, egy más világba, amely |
érzékelés nélkül érzékien |
hozza a mámort, mit alig merünk |
hinni: az emlékezet ihletét. |
Ez a mámor, az emlékezeté |
(melyet szüntelen táplál a jelen), |
ez a termő és megtartó zene |
(zenének mondom, oly anyagtalan, |
megfoghatatlan), ez a révület |
negyvennyolc éve kelt és altat és |
csupa látomás, csupa suttogás: |
ez az én élt versem! és, óh, milyen |
bőven van, akár tízszer tízre is |
futná naponta! Csak kedv kell, s idő |
s fesztelenség kell, kiszűrni a nagy |
zsongásból a külön dallamokat. |
Ez itt önmagán tűnődött, saját |
működését fogta szavakba: ezt |
küldöm jövendő társai elé, |
én, a hangszere, s örülök neki, |
mert, bár panaszkodik, íme, remél, |
sőt dicsekszik, gazdája kincseit |
emlegetve, aki nem oly erős |
(s nem oly ópiumszívó), hogy maga- |
magának elég maradjon, hanem |
mihelyt nyomorúlt külső élete |
engedi, már zendíti dalait. |
|
A Holdhoz
Nini! Csak bámulok. Te vagy, |
Régi barátnőm vagy nekem, |
|
s már éppúgy, ahogy tégedet, |
Nagy darab kő csak? Meglehet; |
de ma megfogtad szivemet: |
bármi, Te vagy legközelebb |
|
|
Ember voltam
Mint az égbolt, tágúl a pillám, |
fent s lent szállok, egyszerre minden |
feledés mos, emel magamból |
Ember voltam. Csukom a pillám, |
|
|
Versírás
édes ikre, mély varázslat, |
bölcse, s képnek, indulatnak, |
amit csak sejt szív, amit csak |
gyönyöröm, te, sűrűbb élet, |
Igazság vagy, óh, Költészet, |
miért van hát benned annyi |
|
Búcsú
Ami nagyot csak láttam, ami szépet, |
mind megkivántam, legyen az enyém. |
Gyűltek, áradtak agyamba a képek: |
mindenre vágytam, s igy lettem szegény. |
|
Ha láttam embert – s hányat! – aki szenved, |
vele csikorgott minden idegem. |
Azt hittem, kínok tüze-fagya edzett, |
de már tudom, erőm csak türelem. |
|
Mint szép hetéra, vonzott az igazság, |
elhagytam érte az érdekemet, |
ez az én bünöm! s a bizonytalanság, |
mely embertelen hitből született! |
|
Ezért lettem magányos, tehetetlen, |
tehetetlenebb, mint egy nyomorék, |
de noha már járok, s vagyok kegyetlen, |
és élem a földiek életét: |
|
becsvágyam túlnőtt az emberen. Itt már |
nincs dolgom. Látszat, ami ideköt: |
kísértet vagyok a barátaimnál, |
a csillagok közé menekülök. |
|
|
A rossz szerető
Egész testem őt nézte; az egésszel |
őt hallottam s izleltem; mielőtt |
indultam, már elértem, s őt, csak őt |
éreztem a világból: a kivétel |
lett a szabály, a parancs, lebegőbb, |
mint az álom, szárnyalóbb, mint az éther: |
kincs, legfőbb szentség, melyet soha kétely |
ki nem kezd s szív csak áldhat. Nem a nőt |
láttam már benne, de Azt, aki Minden, |
Az volt, nem ő, a Szép, a Hihetetlen; |
mégis, ahogy halkult a napi lét, |
intő hiányként egyre hangosabban |
szólt rám a tűnt gyáva, emberi dallam: |
Mi lesz ebből, milyen új szörnyűség?! |
|
Varázskör
Élők, ti, itt-ott, sokfelé, barátok, |
s nők, édesek, közeli-távoli |
ismerősök, engem most valami |
nagy sóvárgás fogott el: mit csináltok, |
|
jó embereim, mit, ebben a halk |
pillanatban, amikor semmi nem fáj |
s derűl, eső után, a végtelen táj, |
s szeliden zsong a Balaton, a part, |
|
ahonnan hívlak? Te innen, te onnan, |
jöttök, mind, lepkék, szivben, gondolatban, |
árnyhad, mely már akkor is elriad, |
|
ha nagyon hiszek benne! Látomások, |
húnyt szem népe, suhogó muzsikátok |
száz hazába kapcsolja álmomat. |
|
|
Rabság
Szétszállni, mint a gondolat! |
Egyre jobban szorít a régi |
rabság: mindig egy testben élni, |
egy tér, szám, idő, egy anyag? |
|
Tele a lét csodákkal: itt, ott, |
mindenütt hív valami: nem |
nyugszik: atlanti vizeken |
kél a Nap, mely most ép lesiklott |
|
Badacsony mögé! Agyam ég, |
világít, szétszed s összerak: |
játszik! De igazán szabad |
|
akkor lehetnék csak, ha minden |
Volt, Van s Lesz bennem zajlanék. |
Boldogtalan, aki nem isten! |
|
|
Megnyugvás
Hát az borzasztó volt, az a kutya |
az erdőben, az a koszlott, szegény |
kis test: zöld legyek jártak és serényen |
bogarak rajta-benne; s mikor a |
|
botommal megbökdöstem, micsoda |
riadalom futott szét! a kemény |
bőr hogy kopogott! s hogy nézett felém |
sötét lyuk-szeme s fehér vicsora: |
|
szinte mosolygott! A bokor alatt, |
ahol kimúlt, külső mocskát a nap |
felitta már, s elmosta az eső. |
|
Virágok nézték; s éjjel csillagok. |
Most meg én. És egyszerre valahogy |
megnyugodtam. Néztem. Én voltam ő. |
|
|
Hátha
Jaj, a kín, hogy nincs pénz és enni kell! |
Jaj, ez a gyors, kimerült szívverés! |
Jaj, a leplezés, kétségbeesés! |
Jaj, a sok, amit nem is mondok el! |
Jaj, hogy már csak szent szellemem, amely |
érintetlen, tartja bennem a lelket, |
a tűrő és kiváncsi: az emelget |
s biztat, hullát, hogy keljek ujra fel, |
keljek, siromból, mindig! „Pofa be!” – |
bőg rám a nap, és: „Nincs önérzete!”, – |
aki segít, s a világ: „Hazudik!”… |
Embertelen, mi van még, s mennyi, hátra |
belőled, élet?… Végeznék… De hátha |
tudok még… még… csinálni valamit! |
|
Mégis isteni?
Hogy gyűlhet beléd, Lélek, annyi? Úgy |
túltömött a fájdalom és a ma, |
mint bombát saját fojtó anyaga; |
s mégis ezer ablak és ezer út |
|
központja vagy: romok és háborúk |
felett úgy lüktet szét és össze a |
világ benned, hogy a kék Adria |
nem más neked, mint az a szörnyü zug, |
|
melybe tegnap a foglár Sors vetett. |
Hogy zsúfolhatnak sebek és kövek |
s birodalmak, álmok, évezredek? |
|
Ijedten nézek magamba: beléd: |
mégis hős vagy? Nem-földi származék? |
Mégis isteni, mint az örök Ég? |
|
|
Az eredmény
Hát – éltem! Eredménye? Ötven év |
(egy hijján). Folyton csak dolgoztam érte. |
Pénzzé változtam. Háziúr zsebébe |
folytam, lakbérnek. Család kenyerét |
vetettem; és magam voltam a rét, |
melyről elindult s tányérunkra érve |
pecsenye lett a borjú. Ujjam égve |
világított, tíz gyertya; és ha gép, |
ha gyár kellett, szivem hajtotta… Hej, |
de nyafogtam sorsomon, de sokat, |
hogy nincs értelme, s hogy tönkremegyek! |
Most meg, vénülő szememmel, amely |
annak is örűl, ha kisüt a nap, |
áldom az értelmetlen életet. |
|
Körszivárvány
Meglepetés?… Figyelj csak! – Repülőgép |
vitt, négyezer fölött. Balról a nap |
lőtt, esőn át, s jobbról egyszerre csak |
piros-fehér-zöldben két gyönyörűszép |
ív gyúlt ki Kelet egén, mind előrébb |
s feljebb törő; de míg föl, azalatt |
most lefelé is nőtt az alkonyat |
ellenében gyűrűvé görbülő kép: |
előttem született meg parazsas |
pompájában az első körszivárvány, |
amit emberszem látott!… A magas |
nézőpont tette, s egy s más, hogy a látvány |
ily teljes volt… Ma eszembe jutott, |
s hogy elmondtam, egész boldog vagyok! |
|
Fent és lent
Képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent! |
Rakd föl leperzselt szárnyad ujra, hogy |
indulhass ezredszer is; furakodj |
számtani formulákba; barátot, ellent, |
hit s gép sugalmát egyesítve (mind szent!) |
őrjöngd át a végtelent, a Napot, |
s használd, ha kell, mint fűtőanyagot, |
a legvégső tömörítést, az Istent. |
Képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent! |
Be gyönyörű messziről lila-zöld |
tájaival, s be múló, ez a Föld! |
Tér, hő, mozgás, billió csoda rettent: |
képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent, |
s mindegy lesz, élsz-e, s ott fent-e vagy itt lent. |
|
Nézz föl: a Nap!
Nézz föl s imádkozz: ott fent az a Nagy |
szétrombolja magát, csakhogy te élj! |
Lődd be gépeid szemét lángfehér |
villámszárnyain tolong az Anyag |
benne s robban belőle, annyi s úgy, |
hogy értelmét s tetteit nyomorúlt |
agyad értő képletbe sose, csak |
áhitatba és rémületbe, vagy |
abba foghatja, hogy tiltakozik, |
sőt, hogy nem is észleli. Tényeid |
mindenképp változtathatatlanok |
s tőle függenek – nézz rá, és imádd, |
épp, mert tudod, hogy nincs igénye rád! |
|
Ostromzár alatt
Mondják, sárkányok futnak rajtad át |
s nem is tudsz róluk, kígyók, sugarak, |
kik egekből egekbe ugranak, |
mindenségjáró villámkatonák, |
rémálmoknál rémítőbb fénycsodák, |
s hogy, bár nincsenek rá érzékeid, |
benned kicsiben ugyanaz folyik, |
ugyanaz a háború: a Világ |
óriás-törpe véletlene vagy, |
s azt, amin kívűl nincs számodra hely, |
Föld-hazádat tűz s csillagközi fagy |
folyton úgy ostromolja, szörny erő, |
ahogy a regék hajnala előtt |
rohamozta, s Miltonban, Lucifer. |
|
|
Asztronauták
Meglesz! Megvan!… Ahogy én Blériot-t, |
ugy nézik majd fiaink, s követik, |
már ők, azokat, kik, álmodva, míg |
magát öli az ember, űrhajót |
építenek, most még papiron…: ott |
érkeznek vissza, ellipsziseik |
bolygóiként, s látom, törik a híg |
vonzás érc-rácsát, égi utasok, |
ott zuhannak, fenségesebb magányban |
(és sivárabban, mint amilyet álom |
s ész sejtetni bír) az éteren át: |
a szép Vénuszról jönnek, s ágyuik |
néma mennydörgésében hirdetik, |
hogy feltárták Csillag-Amerikát. |
|
Ember panasza
Mit érek vele, hogy nyomom marad? |
Én maradjak meg! Az emlék? a szellem? |
Szégyene, hogy nem élhet, csak a testben! |
Létemet féltem, nem lábnyomomat, |
létemet, a központot, a tudat |
telíthetetlen tárát: a kegyetlen |
romlás uton van, s melyet ünnepeltem, |
velem butúl semmivé az anyag. |
Mit érek vele, hogy nyomom marad? |
Mit az őslény, hogy tudunk róla? Láttam |
a halott Babitsot a hullaházban, |
s az elég volt! Siratom magamat, |
s a füvet. Egyén, mulandó vagyok. |
Vessetek meg, óh Halhatatlanok! |
|
Correggio Lédája előtt
Mi, barátom, soha! Nőt férfi, férfit |
csak nő ismer meg; s csak így; noha még |
a desztilláló gyönyör sem elég |
titkaik kiszűrni, a lényegéit: |
a szent állatot! Nőben kielégít |
nem egyszer egyéb, ész, testvériség, |
becsület, modor, nemesség, derék |
teljesítmény, s a szépség maga: éppígy |
belőled is elég lehetne a |
lélek és szellem ennyi kincse (vagy |
akár egy rész), hogy mindent vagy sokat |
jelents, s ime, megmaradsz idegennek, |
mert nem tudom, s nem vágyom tudni: ha |
Hattyú volnál, mit kapna Léda benned? |
|
A forzicia éneke
Sziromrügye kénsárga csőrét |
naponta tolta mind előrébb, |
– ki! ki! – a forzicia bokra: |
ki akart repülni magából, |
Nap tündér csókját, mosolyogva |
nézni kis öccsére, a somra, |
s körül az alig-zöld hegyekre |
és föl a parázsló egekre, |
ahogy ő tud, lánggal, virággal, |
mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal |
csattogva-ragyogva ugy üt be |
koratavaszba, hogy a föld alatt |
bizsereg tőle és kigyúl a mag. |
Ma aztán szinte sistergett, ahogy |
száz bimbaja egyszerre kicsapott: |
tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék |
ülték körűl az ágait, belepték |
s mézükkel, selymeikkel úgy lobogtak, |
lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak, |
a gyászos tél után a nép: |
csak a szomszédság, a Pasarét, |
aztán az egész ámuló vidék |
őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég, |
|
|
Ficseri-füsti
Fecske, te, ficseri, füsti fecske, |
futár az egek meg a konyha között, |
ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve |
szemünket a tiszta azúrba kötöd, |
villafarkú, dalröpke vándor, |
a nagy vizek és hegyek felett |
Magyarországra Afrikából: |
micsoda hűség, mily szeretet? |
|
„Mit, mit?” – csicseregsz, ha kérdelek; – „Itt, itt!” – |
csivogod, ha kereslek, s már tovatűnsz. |
„Mit vitt?” – a társad kérdi; de: – „Csitt, csitt!” – |
inted le, ahogy megint berepülsz. |
csak nézem, hogy körözöl elegánsan |
s csupaszáj-fiaidnak enni hogy adsz: |
áldás lakik a fehérfalu házban, |
ficseri-füsti, ahol te laksz. |
|
Pedig gyötrődsz, te, vidámszavu fecske, |
te, szép, te, citeraénekű: |
mint lelket a bűn, fészked nyüve-szennye |
folyton emészt, a rüh, bolha, tetű. |
ha csak villansz, önzőn felejtem |
nyomorod, nyílgyors, légi vadász, |
s – „Vigy, vigy!” – hintázom a végtelenben |
kék szárnyadon, elragadtatás. |
|
Mert ott aztán te vagy úr, ti vagytok |
urak az arany gömb alatt, |
szédűltök, ahogy föl-, ahogy lecsaptok |
(világnagy csókban a gondolat); |
a mindenség öröme tolong a |
táncotokban, az életetek – |
nem is figyeltek rá, hogy a konyha |
|
Fecske, te, ficseri, füsti fecske, |
s most ujra jössz, elegánsan evezve: |
unokád? a fiad? férjed? te magad? |
hogy itt vagytok, áldó igézet, |
barátaim, – és győztesei! |
|
|
Be másképp!
be másképp nézem a lányokat, |
be másképp az éhes csibészt és |
be másképp a fűben-akácban |
úszó fehér-zöld nedveket, |
be másképp a Nap bölcs futását |
|
(és itt, prózában közbeszólva, egyáltalán mindent a földön, erőt, hitet, szépséget, Európát és Jupitert, a naponta-világjáró hajnalt és alkonyt, a lepkét és a lajhárt, a világító tengeri meduzákat és a soselátott cethalat, de még azokat a benzinbűz teherautókat is, melyek percenkint kilométernyi utat képesek megfertőzni az ibolyaszagú tavaszban,) – |
be másképp nézem, jaj nekem, |
ötven után, kisemmizetten, |
hökkenten és reménytelen, |
be szontyolodva nézem őket |
s mindent a tündér ég alatt, |
mióta rossz szivem irígyli |
|
|
Májusi orgonaszag
Az orgona kezdte! Szinte csobbant, |
mikor a kertben megcsapott: |
fűszere gázként gyült a roppant |
éj tavába, a völgybe, ahogy |
volt, mint sűrű zene, mint sürü méz, |
de mint tündér meglepetés |
lengett körűl, mint álmodott hang |
vagy holdfényfátylas csillagok. |
|
Mert tündér volt, igazán az: ugy ébredt, |
mint alvó agyban a túlvilág, |
vagy halk izzása a testi kéjnek, |
amit hajnalban szít a vágy. |
Az kezdte, az orgona! A mai! De |
félszáz tűnt május hozta vele, |
jázmin, rózsa s akác özöne |
ringatta vele, lidérc, kisértet, |
a rég s a nemrég illatát. |
|
Káprázva álltam a kapum előtt, és |
kaszaboltak, mint zene a levegőt és |
csókolva, belül, selymesen, |
mint mikor mélyen, a meztelen |
szív alján zsong a szerelem |
s lobbanni gyűjtenek uj erőt és |
csendűlni a lankadt idegek. |
|
S a rácsnak dőltem, az édes égig |
tágúlva, nyílva, ahogy soha még, |
és ittam az orgonaízt, a régit, |
az újat, a zenénél zenébb |
mérget, emlékek és tavaszok |
szeszét, és amit a jelen adott, |
a visszatért nagy pillanatot, |
mely a betegen im ujra végig- |
borzongta az élet gyönyörét… |
|
Öt napja, öt éje… Az orgona kezdte, |
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge |
s az hangot követel, éneket, |
mintha enélkűl – így fenyeget – |
nyomtalan halnék szét az egekbe, |
ahogy a májusi orgonaszag. |
|
|
Eső –?
Eső…? Ugylátszik, az… A nap |
szélesen mosolyog az égen. |
Valami kopog, de csak éppen |
|
Egy rendbontó felhő haragszik, |
parányi felhő, s ime, már |
fut a köveken, fut, tolakszik, |
|
furakszik, mászik a homok |
laza husában, gyöngyözönként, |
amit a fény pezsgése önt szét, |
s mind oly fürgén ireg-forog, |
|
ugy búvik ezer láthatatlan |
kis résbe, vagy ugy párolog, |
hogy ahonnan jött, máris ott |
repül, fent az égben, a napban, – |
|
nézem ujra, nyomát se lelni: |
varázslat: nem mutatja semmi, |
hol volt, ha volt, és hova lett. |
|
|
Falusi hangverseny
Hű, de éhes, hű, de szomjas |
|
De hogy feszít tyúkjai közt |
|
mérges Pulyka, te szereted |
|
víg zenével így köszönt e |
|
|
Vakáció előtt
hogy itt van a, itt van a |
|
|
Vadliba
Vivivi-lululu! – Nincs hiba: |
fürdik a hajnali vadliba. |
S repül a rétre, zöld lagziba, |
s ott legel estig a vadliba. |
|
Vivivi-lululu! – mondja, ha |
Vivivi-lululu! – Nincs hiba: |
hajnalig alszik a vadliba. |
|
|
Ujévi katica
Hegyi házamból, vérpiros, kis |
remény, tavasz s nyár bogara, |
fedeles szárnyad emelintve |
vágyad már ki, szabadba vinne, |
|
Vadkan csörtet a havas erdőn |
Bent víz vár, méz, lekvár, – ajándék: |
hétszer-hét nap kell, vagy talán még |
|
több is, hogy kint megélj! |
|
Túlkorai fény csalt elő: jobb, |
ha még ablakomban maradsz. |
Az uj évnek vagy hírhozója, |
mint a kéményseprő, a gomba |
|
ne menj hát halni, pici Hétpötty! |
Volna csak itt, példádon át |
a hét pecséttel zárt jövőbe |
|
|
Vereség után
Szép volt!… Játék csak? Erő? Ügyesség? |
De kik ellen! S hányszor!… A diadalát |
már-már jelképnek hitte a nemrég |
hadvert nép (s vele tán a világ). |
A remény mint nagy zene csattogott-szállt, |
kápráztak csoda-ütközetek: |
jóvátétel arany lobogóját |
hallotta-látta a rádión át |
oromra repülni a mámoros ország |
és Bernben a küzdő Tizenegy. |
|
Mert bármi volt is egyéni sorsa, |
sodorta a lelket a köz-ragály: |
tizből kilenc millió szorongva |
leste, sziv, hogy száll, hova száll |
a Labda… S jól szállt! Nem a Szerencse |
lidérce, de, Villám, maga akart; |
s hitetlen is könny gyűlt a szemembe, |
valahányszor, egy-egy uj győzelemre, |
jutalmúl, imánkkal kérte a Messze, |
hogy: „Isten, áldd meg a magyart!” |
|
Szép volt, gyönyörű!… S már szinte szellem |
(bennünk); akárcsak a pálya, amely |
mint tenger, az emberi végtelenben |
hetek óta zúgta: – „Föld, figyelj: |
ELSŐ:…” S ekkor… Mi az? Átok?!… Óh, pfuj! |
Szirt? Tört villám? Le, le, roncs hajó!… |
– Lőtt sas? Vagy: A hit, s ami megvalósúl? – |
gúnyolt a nagy nap búcsuzóúl; |
– no, Szabó Lőrinc, a téma jó s uj, |
ezt ird meg: tenekedvaló! |
|
|
Tüntél, eltüntél, Győzelem, |
De szivem, bent, hallotta még |
|
hallotta, mint, néha, halott |
és mintha én volnék a Nép |
|
S tört sóhajod azt sugta, hogy: |
|
Azt sugta: – „Te voltál s te vagy |
s énnélkülem kevés a sok, |
|
De itt már néném mérlegel, |
istennő ő is, – ne gyülöld, |
|
Ő máshoz állt, s én itthagyom |
csak bölcs húgom, a Jóremény |
|
Ezt sugta… S hogy: – „Neveljen ez |
Elszálltál… Néma Délkörök |
|
Még egy hang: – „Higyj!”… S – elhalva – hogy: |
És kint már dördűlt a Siker |
|
|
Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok. – |
|
Antik erények s Pindarosz |
szárnyai csattogtak. Jós láng volt maga a Kezdet: |
|
az a még csak szentségtörő |
themzei diadal és rá rögtön a dunai ámúlt |
|
(s háborút nézni se mohóbb) |
látcsövek ezreit ugy vonzotta hazánkra, ahogy, hajh, |
|
müvészet s tudomány soha. |
Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball |
|
villámgömbjében tört ki az |
éji homályból, és – tetszik, nem tetszik – arany volt, |
|
Nap volt, ég s föld uj csillaga: |
mai csupán, sport és játék, – de legenda! de jelkép! |
Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk, |
|
hajnal volt az, feltámadás, |
ebben a jelben – jól értette a gyerek, a felnőtt – |
|
sok tört vágy kapott uj hitet, |
ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet |
|
s hangos igent sok néma nem: |
óh, bár vívna ki még többet, jobbat s maradandót |
|
agyunk a népek versenyén! – |
Győztest tapsol az ég; én hadd koronázzam a vesztest. |
|
Soha ne felejtsd, vert Magyar: |
nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első, |
Mert ahogy ott, a bukásod előtt, a modern csatatéren, |
küzdöttél fiaidban, előre leverve az Elsőt |
|
(ki később úgy föléd kerűlt) |
s le java hősét mind a világnak, az Ónak, az Ujnak, |
|
az tett volt, hősi, igazi! |
Tett volt, gyönyörü tett: cél s technika ihlete zegzug |
|
mennykövekkel, mint sulykoló |
förgeteg, úgy táncolta körül ellenfeleid; mint |
|
trombita, szürte-fúrta át |
rajtuk a dallamodat; mint egy kis kozmosz önálló |
|
törvénye, szállt, s fölényesen |
szabta ki, törte reá száguldó akaratát a |
tett volt, lélek volt, hadmesteri tornamutatvány: |
borzongtam, magam is hátvéd, a diákkori erdő |
s most, vereséged után, ha Somogyban vagy Badacsonynál |
alkonyi Gömb, sokszor megvárom, tiszteletedre, |
fűszagos és tücskös augusztusi éjt, csak azért, hogy |
|
láthassam az igért csodát, |
Csaba királyfit, amint a Tejút gyémánt magasában |
|
(Igal-Ábrahámhegy, 1954. július 25.–augusztus 12.) |
|
A földvári mólón
Partra döng a tó: nagyitóüveg- |
húsa alatt ingó terméskövek |
dagadnak-fogynak, ahogy éleik |
szöge a híg kristályban megtörik, |
szűkűl vagy tágúl: a dirib-darab |
roncsok együtt emelik hátukat, |
torz teknősbékák, a vízzel, amely |
szabályosan lüktetve futja el |
mohos lapjukat, aztán lecsorog |
s fél vagy negyed ütemkésés konok |
játékával kontrázgatja saját |
lélegzetének nyugodt ritmusát. |
Nyíló recék kereszthálózata |
borzong egymáson át ide-oda, |
s lent, a napsütött fenékhomokon, |
hol halak húznak, lehelletfinom |
árnyuk együtt fut s együtt tűnik el |
a fénytörés színörvényeivel, |
mert máris uj hullám nő és üveg- |
húsa alatt a torz terméskövek |
megint dagadnak-fogynak: tizenöt |
másodperc telt el, s két hullám között, |
mely jött s elomlott, most megint csorog |
a sok kis csurgó, fecseg és locsog, |
s megint árnyat húz a fenékre a |
felszín futó recehálózata, – |
s mindez folyton így ismétli magát, |
így, e játék, az örökléten át, |
így, e léhaság, s túlél minket is |
és túléli ellenségünket is, |
túl, ez a semmi, ez a tünde kép, |
túl a királyok, hősök és a nép |
minden jövőjét: jelentéktelen, |
mégis másod, rettentő Végtelen! |
|
Kisörsi nádas
A nád dala! Nem tudok úszni, hát |
azt élveztem, a sárga-zöld bozótba, |
a zizegő hajlongásba huzódva, |
mely csupa fény meg árny volt, csupa rács, |
|
a kékgyűrűs víz nyurga őrhadát, |
csónakomból, az érzékeny vadont s a |
bujdosó szelet, amely telezsongta |
ijedős rejtekem. Legszebb a nád, |
|
a muzsikus náderdő: milyen élet |
hogy izgúl benne: a kiváncsi lélek |
lábujjhegyen áll, s figyel, és remél! |
|
Te is ilyen vagy, Költő: csupa lenge |
idegszál leskel folyton, és beszél |
haza benned, és néz a végtelenbe. |
|
|
Julius csatája
Itt a pokol, a nyár: élvezem, mint az ördög. |
Ez a jó, ez az én kék-piros évszakom, |
az őrült julius! Mézsűrűn-vastagon |
folyik fény s levegő, s minthogyha belefőzött |
|
kertek – málna, barack – fűszereznék, gyümölcsök, |
párolgó rubinok; s ha szemem lecsukom, |
bundaként nyalogat minden kis fuvalom, |
lebegő bundaként a bársonynyelvü gőzök. |
|
De most szent ez a tűz, e pokol, sűrit, érlel. |
Hűl a Bak, fűt a Rák, forr a világkazán: |
most küzd, előre, most küzd meg a Nap a téllel! |
|
Az ősz már a csata eredménye. Sovány, |
vagy dús? –: most dől el, itt, az izzadó határban, |
s fent, az istentelen, rőt-azúr Szaharában. |
|
|
Nájlon és celofán
A nők, mintha folyékony üveget |
teritettek volna magukra, szinte |
húzzák a szemet tündérköpenyükre: |
ruhában is majdnem meztelenek; |
s mialatt a nyári eső pereg |
s harmatszikrákkal tündöklik az este, |
a város: mintha glóriát viselne |
mind, oly szép, oly tudatos, ugy lebeg, |
oly kihívó… minthogyha glóriát |
az egész testén… Vízalatti álom |
imbolyog, mikor egy-egy pászma fény |
átsüt árnyukon… Költő és diák |
ámúl rajtuk, nájlonon, celofánon, |
és höhő! – röhög a henteslegény. |
|
Hajnali látomás
ezer szeme észre se vett. |
|
Pedig rám nézett szüntelen |
s szinte kacérkodott velem, |
|
hogy oly nagy, oly gyönyörü-szép |
|
ezer szeme észre se vett, |
|
bár csöndben megfordult, ahogy |
|
(száz egybezárt-nyilt végtelen) |
keringtek bennem-kívülem. |
|
és lassankint elrémitett, |
|
hogy e szárnyas gyöngy-állatok |
rajzása úgy halványodott: |
|
maradék csillagfüggönyét, – |
|
szivemben arcod nevetett: |
csordultig megteltem Veled. |
|
|
Ébredés
Hogy szúnyogok után az első légy csipett, |
fölkeltem. Szürkület mocskát mosta a fény |
a tájról. Ideges voltam; és jaj, szegény |
szivem hogy vert: talán az éji rémeket |
|
rettegte reggel is, a lelkiismeret |
lázadó álmait, a gyáva! Szégyenén |
töprengve agyam úgy látta, hogy nincs remény; |
majd, hogy földi sor a részleges becsület. |
|
Részleges becsület? Nevettem magamon, |
négytől hatig csupa önvád. Szakállamon |
éreztem: máris a sírban nő! Hogy kinéztem, |
|
jött a hajnali gyors, ment dolgára a méh, |
s frissen és boldogan harsant az ég felé |
a megtisztult világ. Nem volna szabad élnem. |
|
|
Valóság
Be szép voltál, s dicső! Úgy léptem partjaidra, |
mint aki, mert látott, már meg is hóditott: |
úgy éreztem, király, a legnagyobb, vagyok, |
érzékeimen át a világ ura: mintha |
|
bennem ébredne csak, s általam alakítva, |
igazi létre a mindenség: anyagod |
növelt, mint téged én, s nők, tájak, csillagok |
háreme lett agyam, e táguló kalitka. |
|
Birtokba vettelek? Vettelek volna százszor |
ugyanabban, akkor is futsz most, víz a szitából, |
Valóság: párologsz, ahogy belőled én! |
|
Old mindent az idő, lazít; s ahogy öregszem, |
húnyó gondolatom úgy látja, hogy a testem, |
– jaj nekem! – még az is… már az sem az enyém! |
|
|
Nemsoká
Nincs semmim. Nyugalom? Egészség? Fiatalság? |
Hit, pénz, jókedv? Ma az ingyen ég is borús. |
Hányódom vackomon, ördögök vasa nyúz. |
Rossz napomon rosszabb tegnapok kínja sajg át, |
|
s szörnyebb holnapoké. Szememet kikaparnák |
károgó gondjaim, ha erőm volna bús |
redőnyét egy kicsit felhúzni; s jaj, a hús, |
a testem: de öreg! A kutyaisten anyját |
|
szidhatnám: szidnám is, ha segítene némely |
kacskaringós szitok: de nem segít; vad émely |
fortyog bennem: fene e koldus életet! |
|
S nincs semmi! Csak a szív millió rühe mardos. |
Nincs semmi!… És mi ez a sok „nincs semmi” ahhoz |
képest, hogy nemsoká én magam se leszek?! |
|
|
Őszi meggyfa
Tar fa, te, szegény, sovány, fekete, |
szomszéd telkünk zörgő kisértete, |
tűnt erő s szépség roncs emléke, te, |
esőben, magad bitója, te, fa, |
rab dermedtség, te, görcs és tétova |
ágbog-dadogás, nem dac, csak csupa |
fekete rángás, te, fekete fa: |
láttalak én, virágban! Zöld bozontod |
partjai közt mámor özöne zsongott, |
fény, hő, íz, illat, lepke, méh s madár, |
s tudom, ifjú leszel még, az leszel, |
s ha megint jön, egyszerre tizezer |
vérpiros ajkad csókolja a nyár. |
|
Januáréji olvadás
Kicsal az éjbe az arany Hold: |
arany, sok fagyezüst után! |
Száz arca nevetve virít száz |
ujszülött, éji pocsolyán. |
Láthatatlan erek csörögnek, |
csengőket csöppent az eresz; |
nekem most szép a hó: siratja, |
|
Langyos szél szántja lent a földet, |
ezüstkék párákon arany Hold |
s száz arany csillag ugrat át. |
Ádáz csata dúl a magasban, |
Csengj, éj, csilingelj, olvadás, a |
|
|
Három szonett a téli Hévízről
Hogy füstöl a csúzölő csodató |
sárkánytúrta büdössár-krátere |
a téli fák közt! Hogy száll ég fele |
a kék víz, a bolond víz! Mintha hó |
|
pelyhezne, fölfelé; vagy illanó |
ingét tündérraj vetné szakadatlan |
(bujkálva persze, mert máris amott van, |
mikor szinte itt látod villanó |
|
habtestüket)… Hogy játszik, imbolyog |
lassan s puhán a fehér pára! Hogy |
böfög s foszlik végtelenbe a táj! |
|
Rőt lótusz a vizen; zöld levelén a |
nyarat vartyogja kollégám, a béka; |
s a parton még vacog a február. |
|
|
A kádi víz nem tündér szerető, |
tzirógat bár, jóféle ápoló tsak; |
hát még a kenet, mit kintről a tónak |
fő-titkú (s még szerintem se merő |
|
pokolsárkány-ganéjból eredő) |
sarából tsúzra száz éve pakolgat |
s delejsugárnak-minek mond maholnap |
a tudományos, modern feredő! |
|
E víz, mondom, nem tündér, nem bohó; |
vén tsap okádja, véneknek való. |
Tüstént jelzik gyöngyzúzos szőreink, |
|
jővén, sava dítséretes fokát; |
s ha mégy, már szívből szólsz rá vissza, mint |
ténsúr Berzsenyi tette, hogy: Vivát!
|
|
|
A téli szélcsönd holdkék s árnypuha |
egébe a derengő tó fölött |
fogyhatatlan fut, föl-föl-föl, a köd, |
függőlegesen s gyorsan, föl-föl, a |
|
jéghideg magasságba, ahova |
úgy vonja a habkönnyű, fénytömött |
kúpokat, a gőzdíszletek örök |
fenyőit a csillagos éjszaka. |
|
Csak ez mozog a tájban, ez, a tó |
fölött ez a fölfelé lobogó |
habzás, ez a hófehér szárnyalás: |
|
ezt nézem, órák óta, s nem tudom, |
mit akar, mért vonz ez a monoton |
s lázas-öngyilkos elragadtatás. |
|
|
|
Valami szép
Egész héten köd nyomta téli |
hegytetőnk: magas fellegek |
|
Ma se mozdultak meg. De este |
fent, tág körben, kinyílt az ég, |
mintha egy nagy kéz felemelte |
|
Más nem történt. A ködfal állt, és |
a csöndben csak a céltalan |
üveghold úszott a magasság |
|
de a zord táj már fölfigyelt rá, |
s bámúlt, mint mikor a sötét |
jut hirtelen valami szép. |
|
|
Jég
Van fájdalom, oly hideg, mint a jég. |
Ugye, perzselte már kezedet a |
kilincs fagya? A lélek iszonya |
gránitként hűl ránk, belénk, pánt vagy ék: |
préseli a kín robbanó dühét, |
s ahogy, bár hő, roppant sulya alatt |
dermedve feszűl a lángtestü Nap, |
dermed ő is, s a szoritása ég. |
Vers lehet olyan hideg, mint a jég, |
mint a jeges Hold: láttad ma, ahogy |
a februári éjben ragyogott? |
Gyönyörű volt! Tükörhalk énekét |
hallgattam, s az űr csillagfény-neszét… |
Szivem is csillag. Éget. Mint a jég. |
|
Minusz 20 Pál-fordulásakor
Förtelmes hideg! Fagyruhát húz |
Rémült kígyók bujnak belém a |
torkomon, orrlyukamon át. |
|
Méternyire csap ember-állat |
Vad jégcsapjait az eresz mint |
|
Az imént csontkemény sírok közt |
fái közt szinte medve lettem, |
|
Volnék néger egy jó szobában! |
Vas-néger, fénylő, fekete: |
déli bendőm brikettek izzó |
|
|
Téli fasor
Minusz tíz: a fül csíp. Minusz húsz: |
orrlyukamban a szőr zizeg… |
Mogorva szörnyekként szorongunk |
|
be rútak vagyunk, be dagadtak, |
nem látni ki a jégvirágtól; |
|
nézem, hogy tűnik utca és tér: |
sejtetik, merre járhatunk, és |
csak ahol le kell szállani, |
|
csak ott veszem észre, hogyan száll |
s hogy a gyerekkori telekből |
|
a szép színváltás a megenyhült |
szürkület mocskában, mikor |
|
|
Két pokol
bunkótalpas, fagydorongos, |
bölénynyakú, vészkolompos |
|
Rám uszúlt s bőg valahány van |
|
Kést! Husángot! Emberek, hé! |
hajnal: nincs mit menteni! |
|
Forgok, sírok, dőlök, omlok. |
De szivemet, ezt a poklot, |
|
|
Téli napfény
Mikor, még csak az ablakon át, |
felbámulok, rá, úgy emel, hív |
januári, de máris oly jó, |
mint gondolat nélkül a vágy |
|
Mint gondolat nélkül a vágy, |
ömlik körül, úgy visz, cirógat, |
s hálám, mint tüköritta fény, |
|
Óh, minden hogy aranylik, árad |
Hogy robban! robbant! Óh, milyen jó! |
Dehogy új!… Csak jó! Csak jó! A legjobb! |
|
|
Sokízületi gyulladás
keztyűit térdig, könyökig |
|
összevarrt, oly förtelmesen, |
üvölt most minden idegem. |
|
a villámló térdek s bokák, |
|
hogy ember voltam valaha. |
|
|
Mozart hallgatása közben
„Csak a derű óráit számolom”, |
mondta pár szó s egy vasrúd a falon, |
a napóráé. Láttam én is a |
latin szöveget, s lelkem bánata |
irigyelte a vidám öreget, |
aki oly bölcs betűket vésetett |
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem |
rögtönzés volt-e csak, szellemesen |
dacos sugallat az a gondolat? |
Dac és sugallat bennem is akadt |
egykor, de az árny mindig sulyosabb |
maradt a fénynél… A felhők fölött |
kellett volna elfogni az örök |
tündöklést! a nap arany árvizét, |
tengerét! az édes könnyelmüség |
lepkeszárnycsókú pillanatait, |
s főképp azt, melyben a mámor lakik, |
az ifjú gyönyört, melynek kései |
mása most annyi váddal van teli: |
a szeszként libbenőt, a legvadabb, |
a villámgyors tigris-szitakötőt, |
a kékzománc tüzet, a zizzenőt, |
ki kedvesével a kéj nyolcasát |
gyűrűzve libben láng-deleken át |
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak |
szittyói közt, szikrázó ég alatt |
ma is szállok én… csak testben öreg… |
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg |
igazság)… Igen, azt a testtelen |
úszást, lebegést kéne, istenem, |
utólérni, a könnyűt, úgy, amint |
a gyermekkor csinálta, most, megint: |
a sellőkét a vízben, szúnyogét |
fátyolködében, csak az örök ég |
örök hajósa lenni, ahogyan |
ma is visz a képzeletem-agyam, |
valahányszor párologtat-emel |
a kép, mint karmestert a pálca, mely |
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt! |
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, |
illatok táncát, szélhalk őzikét, |
s fent a kékben a habos gőzökét, |
azt kellene most visszahozni, hogy |
átjárjanak uj, forró áramok, |
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek |
a jegesmedve s rozmár hidegek, |
melyektől annyit szenved a szegény, |
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; – |
kinti rémüktől félve hallgatom |
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon |
vagy akárcsak a mult nyáron (pedig |
az is vén volt már, ötvenötödik!): |
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, |
te, Mindenségé, édes üteme |
a fájdalomnak, Varázsfuvola, |
varázsjáték, te, tündér mámora |
hitnek, reménynek: árnycsík a falon |
a nagy fényben, s a szívben nyugalom |
s üvegparázsként égő sugarak |
az élő lomb tengerzöldje alatt, |
s bölcseség, a vidám öregeké, |
amilyen azé lehetett, azé |
a napórásé, ki – „Non numero |
horas nisi serenas!” – drága jó |
intelmét adja, még most is, tanácsul: |
„Csak derűs órát veszek tudomásul!” |
|
Káprázat
Káprázatok közt élek: teveled |
rak körül ég-föld, becéz, rámborul |
s keserü lelkem a te drága, uj |
édességeddel édesiti meg; |
mit öt érzék összehord, hizeleg |
s csókol, mint az az öt delejes ujj, |
mely tegnap az ujjaimhoz simult |
s elhitette, amit nem hihetek. |
Tested villamos tájaiban élek, |
mintha már enyém volnál: mind igéret, |
mint rég volt, amit ez a május ad; |
ujjongó és tétlen várakozásban |
ringok veled, mint egy nagy utazásban |
s alig birom boldogságomat |
|
Csak tudnám, ki vagy, Káprázat! Veled |
ölel a tavasz, becéz, rám borul |
s keserü szivem a te drága, uj |
édességeddel édesiti meg; |
mit öt érzék összehord, hizeleg |
s csókol, mint az az öt delejes ujj, |
mely tegnap az ujjaimhoz simult |
s elhitette, amit nem hihetek. |
Rózsaként nyiló tájaidban élek, |
napjaink a szirmai: mind igéret, |
illatukkal ittas a földi lég. |
Kéz a kézben, tenger várakozásban |
szállunk együtt, világnagy utazásban: |
rég benned már s még mindig csak feléd. |
|
|
Két élő egy halotthoz
Megvan a föld nélküled. Soha még |
nem gondolt rád a tél se, a tavasz se; |
egész léted agyunk álma, vagy az se: |
fénye sápad, tüze lassan kiég. |
Minden megvan nélküled. Gyökerét |
szivedig ásva s fent virágba szökve |
két rózsafa a napfénnyel köt össze, |
s a józan ész megnyugszik: ez elég. |
Mért vagy hát néha minden? Tegnap egy |
nő, akiről tudnom kell, hogy szeret, |
akarta, hogy benne érezzelek: |
egymást öleltük, minket a sirod, |
élet s halál hármunkon osztozott; |
és sose voltunk még oly boldogok. |
|
Vendégünk voltál s mi a tieid, |
testi vendégek lelki tulvilágban |
(másféle nincs!) s oly ezerajku vágyban, |
mely a halálnak bontja rácsait |
s mindannak, ami időben lakik, |
saját magunknak; mert ahogy mi hárman |
együtt voltunk, egy gyönyörré kuszáltan |
együtt, noha csak pillanatokig: |
ez nem velem történt és nem veled |
s nem azzal, kit, mint egykor tégedet, |
ugy szeretek, te Csontig-Vetkezett: |
öröklétnek hozta az izeit |
s a mindenségnek, az, hogy kicsit |
vendégünk voltál s mi a tieid. |
|
|
Örvény
Mint örvény, sziv az együtt, olyan édes, |
ugy csábit és ugy ringat, zaklatott |
éjek után és gyötrelmes napok |
munkája közben és mikor a kétes |
remény meghozza, oly jó a beszédes |
kis jel messziről: „Várlak”, „Itt vagyok”, |
s „Szeretsz?”, „Szeretlek!”, s a halk mosolyok |
s a kézfogás, a mindig többre éhes, |
s az összebuvás, s aztán, ha lehet, |
az első csók, s a többi, s a szivek |
csöndje, melyben a hazaérkezett |
lélek megpihen s mindig közelebb |
simul, és végül az észre se vett |
álom, mely ébren egymásba temet. |
|
Mint gyerekek
Ugy szeretjük egymást, mint gyerekek, |
gyáván és csaknem szüzien; riadt, |
sőt borzadó gyerekek, akiket, |
noha vigyáznak, gyors poklába kap, |
amit idéznek, a lángforgatag; |
ugy szeretjük egymást, mint gyerekek: |
még angyalunk a lelkiismeret, |
még véd, bár alkuszik, a büntudat. |
De ismétlődik minden emberi. |
Lobognak a lemondás sebei |
s egymáshoz futunk, egymást oltani: |
csak az együtt enyhit már, csak az együtt, |
csak a végső, kivánt és rettegett üdv, |
csak a csók, melyben magunkat feledjük. |
|
A csókod
A csókod? Már egyetlen pihenés. |
Évekig semmi; gyors seb azután; |
nyilt, égő seb, mely csukódni kiván |
s hülni; fájó cél a remény mesés |
kalandjaiban; a messzi Kevés, |
mely mindent sürit; a fogoly magány |
bilincstörése; végső tudomány, |
mig hiszünk benne; hazaérkezés. |
Csókolj, kedves! Nagy ut volt! Évekig |
nem tudtam, ki vagy, s most, hogy ajkaim |
ajkadon ismétlik szerelmemet, |
titkok s rémek zsufolnak s oly csodák, |
mintha sziveink percenkint egy-egy |
öröklétet beszélgetnének át. |
|
Réti alkony
Mondd, hogy: szép lesz! hogy ős jog! mennyei! |
Ha könny rontja vágyad igaz varázsát, |
bennem is rögtön ébred a halálvágy: |
be örök a pokol, be emberi! |
Oh, derüs önzés! Ur és szent, aki |
mindig töretlen kapja üdve társát |
s nem kötik szivek, mult, hit, pénz, barátság |
s az élet egyéb tekintetei. |
Fejed köré démutka-rácson át |
réti alkony tüz hunyó glóriát; |
csönd s illat a feketedő világ. |
Jó a fiatalnak, hősnek, baromnak! |
Mondd, hogy: végzet! Én meghalok maholnap. |
Lelkedet ittam siri italomnak. |
|
Ahogy lehet
„Amennyire tudsz”, és „ahogy lehet”, |
kértelek egykor, még reménytelen |
(vagy tán csak súgta a képzeletem) – |
igy idézted az első jeleket |
s a homályból árnyhalk kisértetek |
ébredtek, álmok, félszavak, selyem- |
puha derengés, vágy és félelem; |
óh, e két szív mit meg nem őrizett! |
„Ennyire”, mondtad később, s „Igy lehet!” |
Mennyire?! Óh, édes-gyors rémület, |
nyilt szó! Lassú s még édesebb a tett, |
s máris kéri a rejtő éjszakát. |
„Csak igy lehetett!”, sugja most a szád. |
A többi ujra árny és némaság. |
|
Késő
Késő: tudjuk, mit vesztenénk vele. |
De csak rejtsd kebled hivó bimbaját! |
Azt mondtad: onnan gyöngyözik tovább |
bennetek a vágy első gyönyöre, |
s igérted: elmondod majd, s hogy a te |
agyad meg tudja… Óh, ruhádon át, |
igy is süt és borzongat!… És mit ád, |
mit még e láz, hogy ne haljak bele?! |
Késő, de oly jó, oly gyönyörü ez! |
Vergődsz, mint én: mig tiltasz, segitesz. |
Igen és nem: minden rettenetes. |
Nem miattunk az!… Óh, nyujtsd, még, nagyon, |
ezt a nagy percet!… Ajkad ajkamon… |
Lobog a halál: nem lesz irgalom. |
|
Birák
Elhihetné, akire gondolok, |
s az, akire te, hogy mit szenvedünk? |
Igaz birái csak mi lehetünk |
egymásnak, csak mi a törvény, a jog |
és mind a tanuk, az egész titok, |
s mind, ami lesz még vagy már tovatünt |
s ami megvilágithatja a bünt, |
mely készül csak és mégis ugy sajog. |
Voltak legendák? Ma is él Izolda |
és hü cinkosa: siettet az óra! |
Szeressünk végre bününkbe nyugodva, |
alázatosan; s ha majd elkövetjük, |
mondjuk azt, mondjuk máris: Megfizettük! |
Mentsük fel egymást és haljunk meg együtt. |
|
Ma még
Egymástól messze ébren álmodunk. |
Ez már fél-halál! Hol vagy? Szavaid |
kisérnek, ringatnak: „Egy ideig…” |
Vonatom zug. „…nem találkozhatunk.” |
Hajó visz. Itt? Ott? A nap rég kihunyt. |
„Mihelyt lehet…” Hab suhog. Ott meg Itt |
szétleng; de az álomhang átsegit: |
„… azonnal értesitlek.” Óh, megunt |
kikötő, tulpart! Zörgő kerekekre |
emel a célom. „Vigyázz a szivedre!”, |
szólsz még utánam; s végül, csókpuhán: |
„Nagyon hiányzol!” Éjsötét a távol |
s a csönd csupa seb. Ma még igy hiányzol. |
Csak igy. De mi lesz a halál után?! |
|
Nem irok rólad
Azt hiszik, tudják, mi az, és vihognak, |
érezni gyávák, csak szellemesek, |
fölény kell nekik és müélvezet, |
szerelmükben a hiuság olvad. |
Több lelke van az utolsó bohócnak, |
zsigerükben csak érdek bizsereg, |
guny s élc zörgeti ürességüket, |
agy szemetei, szivből-kihagyottak. |
Jobb a hiéna, különb náluk a |
föld barma, férge, több a muslica, |
szebb a vakhit s a bárgyu babona. |
Amit imádnak, attól rettegek: |
nem irok rólad, fognák bár egy-egy |
gyémántba, kedves, minden bünödet! |
|
Oltó képzelet
Rólad beszélni féltékeny vagyok, |
szóra, betüre fösvény! Szellemek |
hogyha lehetnénk (testnélküliek, |
de érzők!), óh, az még jobb volna: jobb |
annál is, hogy most rád hajolhatok |
s karod nyilik, nyiló karod remeg |
s befogadsz s ugy gyógyitod szivemet, |
hogy feltámaszt, amibe áthalok. |
Idő azt, kedves, hogy én verseket |
irjak, még rólunk, nem érdemli meg. |
Uj művészetem Oltó Képzelet: |
abba, éj-csöndbe rejtelek, Titok, |
s ugy nyulok hozzád, oly némán, ahogy |
gondolatomhoz a gondolatod. |
|
Vonaton
Vonatról láttam rétünket s a fát: |
megint ott voltunk, megint égetett |
az égő kin s megint öleltelek |
s kétségbeesve kerestem a szád |
s kétségbeesve engedtél tovább |
s akkor már jó volt: megnyiló szived |
selyemcsókokba zárta szivemet |
s lángragyult és kialudt a világ. |
Fordult a táj. Őrjöngő szememet |
rád csuktam, hogy tovább őrizzelek. |
Utasnép járt-kelt, aludt vagy evett. |
Ültem, sirtam, könny nélkül, mozdulatlan. |
Százfelől jöttél, százfelé szakadtam. |
Jó, hogy nem látták, mi zajlott agyamban! |
|
Végső menedék
Ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik igy!), |
ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!), |
ha nem leszel, vagy ha leszel, de már |
nem birod titkunk nehéz láncait |
s vezeklő lelked tőlem elszakit |
s ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll, |
vagy még különbet keres, be sivár |
lesz mind, ami akkor következik: |
én igazán egyedül maradok, |
igazi magány itt csak én vagyok, |
ahogy árvák a zsufolt csillagok. |
El ne hagyj, kedves, végső menedék: |
jobban érdekelsz, mint az örök ég, |
jobban, mint az egész emberiség! |
|
Kétségbeesés
Ha különb erőmnél különb ravaszság, |
ha jog visz rá (a bennem megvetett!), |
ha önzés, hogy ami vonz tenni, tedd, |
ha, indokolhatatlan bár, igazság, |
ha parancs, mit szeszély vagy bosszu szab rád, |
ha őrület vihara, mig lehet, |
élni még az egyetlen életet, |
véletlenek e bus-bolond kalandját: |
kedves, akkor Amit Mindenki Tesz, |
azt teszed csak, ami természetes, |
s ami tán a jövő törvénye lesz |
(be sivár törvény!) – akkor, bármi szégyen, |
hallgatásodat megszentelve kérem: |
„Tarts meg hüséged gyönyörü hitében!” |
|
Szárszói hajnal
Platánok álltak ott, s még szürkület |
födte a vasut melletti teret, |
és várnom kellett, s üres volt a park, |
s egy padon ültem. Tiz perc múlva halk |
nesszel megnyílt a bokrok zárt sora, |
s egy fiú meg egy lány lépett ki a |
|
zöldből: csókjuk hosszan emlékezett |
iménti gyönyörükre. A rengeteg |
vadjai csupán oly ártatlanok, |
amilyenek ők voltak, és ahogy |
– engem észre se véve – csöndesen |
továbbsétáltak, olyan irigyen |
|
néztem rájuk, mint senkire soha: |
„Honfoglalók!” – S odakivántam a |
kedvesemet, s hogy húszéves legyek, |
és egészséges, s oly vágy égetett, |
amilyet nem nyujt az egész szezon |
alatt két partján a vén Balaton… |
|
|
[Rendetlenség, aljasság dul szivünkben:…]
Rendetlenség, aljasság dul szivünkben: |
Másé vagy; én is; halál volna, ha |
megsejtenék viszonyunk valaha. |
[Olvashatatlan rész] rém les mindenünnen, |
hazudnunk kell tehát; s ha az sikerül, sem |
leszünk biztosak; hallgatnunk kell; csupa |
önvád vagyunk már, s azt elüzni a |
gazoknak sikerül csak, minekünk nem! |
Ellenségünknek látjuk a világot, |
minden percünk gyalázat, vihar, |
vérebek marnak, ördögi a harc! |
lemondás? – óh, az a pokol maga! |
Ez a mérlegnek az egyik oldala. |
S mindezt lehuzza a másik: szeretsz! |
|
|
Még jobban!
Három virágból összerak a rét |
Az ősz se hoz meg, bár a fecske még |
|
fecseg a sürgönydrótokon. |
Hol vagy? A táj sóváran tikkad, ég, |
Fájj, fájj! Még jobban! A rossz sem elég, |
|
|