Valami szép

1944–1956

 

 

 

 

„Kis nép fia”

Többlete, ami mögötte; de rangsor
nem csupán erőn épűl. Ő vagy én,
egy érték: mint agy, érzék, mint egyén,
éppolyan felnőtt vagyok, mint egy angol,
vagy mint bármelyik fia bármelyik
öreg, nagy népnek, dicső hatalomnak:
dicsőség, nagyság változhat, omolhat,
de szebb jövő tán bennünk álmodik.
Gibraltár persze és a dreadnoughtok
páncél s talapzat; s az az arany is;
de most szellem szól: – Magyar, légy nyugodt;
egyek vagytok, ti itt, s ott, bárhol, ők,
kicsik s nagyok, minden Isten (vagyis
Igazság) és a férges sír előtt!

 

 

 

Egy barátnőnk temetésén

Csak azt szeretném elmondani, hogy
mégis mi temettünk. Egyik szemed
a napot kereste, másik, a bal,
félig húnyva maradt. Ujjad közé
fagyöngyöt tettem s fenyőt. Délután
vittek ki. Sár volt, borus ég. Ahogy
régi baráti koporsók előtt
te álltál egykor, úgy volt minden, úgy
álltunk előtted mi. Rák s drótsövény
kettős kínjából szabad ég alá,
keresztek közé mentettünk, halott.
Míg sírodnál imádkozott a pap,
légiharc folyt – mit bántuk?! –: repülők
köröztek a magasban, s messziről,
nem is messziről, éles, gyors, kemény
robajokkal morgott a láthatár,
Buda ostroma. Köröttünk akár
márciust is játszhatott volna a
langyos december: barna, szürke, zöld
dombok s lejtők borzongtak, fasorok,
itt-ott még lomb is, s végül egy kevés
alkonyi nap jött s madárcsivogás.
Koporsódra öt kapa húzta már
a földet, nőtt, magasodott a sír,
és ahogy ott álltam, két férfi és
két nő között, egyszerre mind, ami
csak voltál, a hosszú huszonöt év,
mióta ismertelek, vágyaid,
vereségeid, tervek, örömök,
munkák és utazások és a vég,
a komor vég, mindnyájunk vége, ez,
s ki tudja, mi még, mind egyszerre úgy
összefutott, egész életed úgy
rám súlyosult, és mint szemet a könny,
úgy fojtotta fuldokló szívemet,
hogy egy nagy percig csak mint eszközöd,
csak mint tartályod éltem: szemeim
helyetted néztek körül eget és
földet még egyszer mélyre inni, nagy
sóhajomat te sóhajtottad és
a merülő pillanatban agyam
s minden porcikám s minden idegem
bizonyára üzent még valamit,
átkiáltott még hozzád valamit,
amit már mi se tudtunk. Ez a perc
volt az igazi búcsú! Azután
már csak intéztem a dolgokat, a
kötelező tennivalókat, és
most, két nap mulva, már csak emberi
fájdalommal mondom el, versben, így,
mert másképp nem lehet, távollevő
barátaidnak, hogy láttalak és
eltemettelek, Lázár Júlia:
minden eged e sivár szürkület
s e lucskos sárgödör – csak egy csokor
fagyöngy hervad a két kezed között,
melynek munkája örökre megállt.
 

(1944. december 9.)

 

 

 

A kiszolgáltatottak

Éj s pince. Kint végzet ugat. Először
gépágyúk s bombák. Majd csönd. Vége? Közben
puskatűz pattog. De már egyre többen
mozdulnak: remél a kis, figyelő kör.
Iker dühükkel becikázva ekkor
s akkora okkerfényben, hogy a hökkent
visszhang hülyülten dadog és a döbbent
agy kihagy zegzug csattanásaikkor,
még villám, kettő! Rájuk! Oda! – És ők,
egy percre ég s föld rogyásába nézők,
úgy érzik, mintha gerincükön átgyúlt
seb volna az érc, mely, lenn s odafenn,
vízszintesen és függőlegesen,
a bőgő űrben ide-oda száguld.

 

 

 

Kisértetszonáta

Betonszoknyában és gargarizálva
kötélen táncolt az utca felett,
de hirdetőoszlop is lehetett,
lámpaarcú: leugrott, s nagy csigákra
hullákat húzott, folyton kiabálva,
hogy úgy kell nekik; s átnyúlt a falon,
s tenger nép leste (én is), mily majom-
ügyesen borotvál a keze-lába.
S közben, mint szénbányák legfenekén,
oly nehéz volt lélegzeni. Szegény
lélek, fordúlsz a gazdag őrületbe?
Strindberg vezényelt, néztük, komoran.
De csengő szólt, s egy asztal bicegett be.
S felébredtem. – Reggel hét óra van.

 

 

 

A budai Várban

Nem láttam Róma Kolosszeumát,
s most már nem fogom. Minek? Van elég,
volt elég itt is üszök s omladék
(épp azért nem kincs, mert nem ritkaság),
itt, Budapesten. Három éven át
multja roncsain botorkált a nép,
tűnő roncsain, vitázva, miképp
tegye ezt-azt… De közben talpra állt
egy ház, egy utca, majd egész vidékek,
a foltozott körútak; csak a Vár
Kolosszeum még s Róma… Fut az élet
s az idő mindent legitimizál:
jobban fájnak itt e végső romok,
mint idegenben kőpor-városok.

 

 

 

Hálaadás

 

1.

Sivatagomban, csontok és kövek
közt járva, mint egykor Mohamed,
hajnalban a hegyek énekét
hallottam, ahogy a Dávidét
kísérték (bennem), a szent király
zsoltárát: egyes szavainál
mély basszusuk minduntalan
elbődült, frissen, vidoran.
Társuknak éreztem magam.
 

2.

Délben, hogy szomjasan-éhesen
ájuldoztam az izzó fövenyen,
az égből hűvös húri-sereg
suhogott alá, s mint Mohamedet,
felkapott s vitt, s dús ételek
tálai közt, illó kenetek
özönében a Zem-Zem vizeinél
tett le a szivárványszárnyú szél.
Ha küzdve, ha sírva, ha törve: remélj!
 

3.

Jók voltak a nők, drága kenetek
s a dús falatok; vagy, ahogy Mohamed
vallotta: az ételek, italok,
de kiváltképp az asszonyok.
S azok közt is egy legkivált:
a húszéves, aki a halált
felejteti, a kalifa
Abu Bekr lánya, A-i-sha.
Ima a gyönyör, a gyönyör ima.
 

4.

Itt az éj. Némán feküszöm
lét s nemlét közt egy ingó küszöbön.
Mohamed félholdja a fák felett.
Csillagok húznak, ejtenek.
Óh, Kiszmet! Allah! Forrón, mint a könny,
buggyan ajkamra a szív, az öröm,
a hála, hogy élek, hogy voltak csodák,
hogy oly szép, oly gyönyörű a világ,
mikor
mikor
mikor minden csak játék s butaság.

 

 

 

Vers versek helyett

Levél a Válasz szerkesztőjéhez
Hol a tíz vers, amit ígértem? A
pillanat el-elmerengő szeme
látta csak, a belső csodálkozás,
minden költészet anyja. Fénymohó
lelkünk észleli a fogantatást,
becézi első mozdulatait
magzatának és reménykedik és
jósol, ígér, bár talán elvetél.
S nem csoda, hogy úgy ujjong: a megélt
költemény a legszebb; de száz s ezer
kell belőle, míg világra jön egy;
s létük ad reményt, hogy egyáltalán
értheti a költőt, aki nem az.
Mind megvan hát az a tíz vers. Hol? A
húsomban, idegemben, valahol
mirígyeim álmában. Egy katáng
az első köztük; éles csonkja még
ma is ott szárad, ahol megcsikart,
Akarattyán, a híd-roncsnál. Sokat
gondolok rá, s régóta: egy gonosz
véletlen gonosszá tette szegényt,
szegény ártatlant: öt hete szidom,
nyaram fulánkját. De, bárhogy szidom,
nem sejti bűnét, azt, hogy becstelen
belesántúltam. Néma vers komor
viszonyunk lett, nem ő; kapcsolatunk
fájdalma, nem én: így teremt a lét
kvalitásokat, melyek nincsenek,
s tényeket, melyek egy vonatkozás
gyermekei csak s tündér rabjai.
Más vers-embrió: csurgás a Dunán.
Négy szép nap. Az egész út? Töredék
szemcséi is egészek; mert ahogy
hajlok szinte emlékeim fölé,
nagyító-szemem úgy tágítja a
rostokat, hogy a hályogos tudat
képsorrá nyílik, oly igazivá,
amilyen nemrég a valódi volt:
kérdőjel-nyakú gémmé füzesek
sziget-orránál, napfénnyé, amint
evezőinkről csepeg, pacskoló
gyerekhaddá ártéri pázsiton,
s munkáscsapattá: híd-traverzeket
csörömpöltet szörny tehergépkocsi,
nap kél s én borotválkozom a rőt
folyam tükrében, hangyaraj szorong
egy elöntött nád tornyán, szélesen
gyujt a dél lángecsete, lebegő
sirály siklik át a Deák Ferenc
esti zakatolásán, s gyöngyeit
villantja, már feketedve, az éj.
Hol volt mindez? Honnan merűl elő
gém és motorzaj, víz és alkonyat,
s mi az anyaguk? Eleven mozi
perget utóéleteket, s mikor
a harmadikra, negyedikre, a
tizedikre gondolok, álmodott
versekre (szellemekre, kiket oly
gyanakodva vizsgálok, mint korom):
feltámadása kezd átzsongani
ezer halottnak, nem-tudom-minek,
ami volt már, s mindig lesz, mig leszünk
(de csak ha hívjuk, vagy ha, sugarak
gyanánt, melyeket áram alakít
érzékelhető hanggá, ő maga
tovább szűli szerveinkben magát):
mondom, élő zene motoz körűl,
látható zene, hangkép, valami
párlat, mely van is, nincs is, valami
oltóanyaga s élősdije a
képzeletnek. Nem a tárgy már, csak a
kapcsolata! Az bűvöl, a viszony,
nem a tűnt tény: az első lobbanást
az veti mindig, s ha van rá időnk,
éppoly gyönyört ad, mint amilyet az
élet maga: lélegzetem eláll,
úgy hallgatózom befelé, szemem
kettőzi látását, s köldökzsinór
köt, vissza, egy más világba, amely
érzékelés nélkül érzékien
hozza a mámort, mit alig merünk
hinni: az emlékezet ihletét.
Ez a mámor, az emlékezeté
(melyet szüntelen táplál a jelen),
ez a termő és megtartó zene
(zenének mondom, oly anyagtalan,
megfoghatatlan), ez a révület
negyvennyolc éve kelt és altat és
csupa látomás, csupa suttogás:
ez az én élt versem! és, óh, milyen
bőven van, akár tízszer tízre is
futná naponta! Csak kedv kell, s idő
s fesztelenség kell, kiszűrni a nagy
zsongásból a külön dallamokat.
Ez itt önmagán tűnődött, saját
működését fogta szavakba: ezt
küldöm jövendő társai elé,
én, a hangszere, s örülök neki,
mert, bár panaszkodik, íme, remél,
sőt dicsekszik, gazdája kincseit
emlegetve, aki nem oly erős
(s nem oly ópiumszívó), hogy maga-
magának elég maradjon, hanem
mihelyt nyomorúlt külső élete
engedi, már zendíti dalait.

 

 

 

A Holdhoz

Nini! Csak bámulok. Te vagy,
 
nyáréji Hold?
Évek óta nem láttalak,
elfelejtettem arcodat
 
s a halk mosolyt,
mely ma is oly nőiesen
tündöklik ezüst képeden.
Régi barátnőm vagy nekem,
 
tér léghajósa, Hold!
Az éj meztelenségedet
 
csodálni gyűl,
érzem mennyei életed,
s már éppúgy, ahogy tégedet,
 
ringat az űr.
Nagy darab kő csak? Meglehet;
de ma megfogtad szivemet:
bármi, Te vagy legközelebb
 
az Égiek közűl.

 

 

 

Ember voltam

Mint az égbolt, tágúl a pillám,
 
ha lecsukom:
fent s lent szállok, egyszerre minden
 
csillagokon;
feledés mos, emel magamból
 
s túl magamon.
Ember voltam. Csukom a pillám,
 
és úgy hagyom.

 

 

 

Versírás

Őrületnek, tudománynak
édes ikre, mély varázslat,
 
érzékek zenész
bölcse, s képnek, indulatnak,
amit csak sejt szív, amit csak
 
álmodik az ész,
gyönyöröm, te, sűrűbb élet,
Igazság vagy, óh, Költészet,
 
te, komoly s egész,
csoda, fenség, diadalmi:
miért van hát benned annyi
 
gyerekeskedés?

 

 

 

Búcsú

Ami nagyot csak láttam, ami szépet,
mind megkivántam, legyen az enyém.
Gyűltek, áradtak agyamba a képek:
mindenre vágytam, s igy lettem szegény.
Ha láttam embert – s hányat! – aki szenved,
vele csikorgott minden idegem.
Azt hittem, kínok tüze-fagya edzett,
de már tudom, erőm csak türelem.
Mint szép hetéra, vonzott az igazság,
elhagytam érte az érdekemet,
ez az én bünöm! s a bizonytalanság,
mely embertelen hitből született!
Ezért lettem magányos, tehetetlen,
tehetetlenebb, mint egy nyomorék,
de noha már járok, s vagyok kegyetlen,
és élem a földiek életét:
becsvágyam túlnőtt az emberen. Itt már
nincs dolgom. Látszat, ami ideköt:
kísértet vagyok a barátaimnál,
a csillagok közé menekülök.

 

 

 

A rossz szerető

Egész testem őt nézte; az egésszel
őt hallottam s izleltem; mielőtt
indultam, már elértem, s őt, csak őt
éreztem a világból: a kivétel
lett a szabály, a parancs, lebegőbb,
mint az álom, szárnyalóbb, mint az éther:
kincs, legfőbb szentség, melyet soha kétely
ki nem kezd s szív csak áldhat. Nem a nőt
láttam már benne, de Azt, aki Minden,
Az volt, nem ő, a Szép, a Hihetetlen;
mégis, ahogy halkult a napi lét,
intő hiányként egyre hangosabban
szólt rám a tűnt gyáva, emberi dallam:
Mi lesz ebből, milyen új szörnyűség?!

 

 

 

Varázskör

Élők, ti, itt-ott, sokfelé, barátok,
s nők, édesek, közeli-távoli
ismerősök, engem most valami
nagy sóvárgás fogott el: mit csináltok,
jó embereim, mit, ebben a halk
pillanatban, amikor semmi nem fáj
s derűl, eső után, a végtelen táj,
s szeliden zsong a Balaton, a part,
ahonnan hívlak? Te innen, te onnan,
jöttök, mind, lepkék, szivben, gondolatban,
árnyhad, mely már akkor is elriad,
ha nagyon hiszek benne! Látomások,
húnyt szem népe, suhogó muzsikátok
száz hazába kapcsolja álmomat.

 

 

 

Rabság

Szétszállni, mint a gondolat!
Egyre jobban szorít a régi
rabság: mindig egy testben élni,
egy tér, szám, idő, egy anyag?
Tele a lét csodákkal: itt, ott,
mindenütt hív valami: nem
nyugszik: atlanti vizeken
kél a Nap, mely most ép lesiklott
Badacsony mögé! Agyam ég,
világít, szétszed s összerak:
játszik! De igazán szabad
akkor lehetnék csak, ha minden
Volt, Van s Lesz bennem zajlanék.
Boldogtalan, aki nem isten!

 

 

 

Megnyugvás

Hát az borzasztó volt, az a kutya
az erdőben, az a koszlott, szegény
kis test: zöld legyek jártak és serényen
bogarak rajta-benne; s mikor a
botommal megbökdöstem, micsoda
riadalom futott szét! a kemény
bőr hogy kopogott! s hogy nézett felém
sötét lyuk-szeme s fehér vicsora:
szinte mosolygott! A bokor alatt,
ahol kimúlt, külső mocskát a nap
felitta már, s elmosta az eső.
Virágok nézték; s éjjel csillagok.
Most meg én. És egyszerre valahogy
megnyugodtam. Néztem. Én voltam ő.

 

 

 

Hátha

Jaj, a kín, hogy nincs pénz és enni kell!
Jaj, ez a gyors, kimerült szívverés!
Jaj, a leplezés, kétségbeesés!
Jaj, a sok, amit nem is mondok el!
Jaj, hogy már csak szent szellemem, amely
érintetlen, tartja bennem a lelket,
a tűrő és kiváncsi: az emelget
s biztat, hullát, hogy keljek ujra fel,
keljek, siromból, mindig! „Pofa be!” –
bőg rám a nap, és: „Nincs önérzete!”, –
aki segít, s a világ: „Hazudik!”…
Embertelen, mi van még, s mennyi, hátra
belőled, élet?… Végeznék… De hátha
tudok még… még… csinálni valamit!

 

 

 

Mégis isteni?

Hogy gyűlhet beléd, Lélek, annyi? Úgy
túltömött a fájdalom és a ma,
mint bombát saját fojtó anyaga;
s mégis ezer ablak és ezer út
központja vagy: romok és háborúk
felett úgy lüktet szét és össze a
világ benned, hogy a kék Adria
nem más neked, mint az a szörnyü zug,
melybe tegnap a foglár Sors vetett.
Hogy zsúfolhatnak sebek és kövek
s birodalmak, álmok, évezredek?
Ijedten nézek magamba: beléd:
mégis hős vagy? Nem-földi származék?
Mégis isteni, mint az örök Ég?

 

 

 

Az eredmény

Hát – éltem! Eredménye? Ötven év
(egy hijján). Folyton csak dolgoztam érte.
Pénzzé változtam. Háziúr zsebébe
folytam, lakbérnek. Család kenyerét
vetettem; és magam voltam a rét,
melyről elindult s tányérunkra érve
pecsenye lett a borjú. Ujjam égve
világított, tíz gyertya; és ha gép,
ha gyár kellett, szivem hajtotta… Hej,
de nyafogtam sorsomon, de sokat,
hogy nincs értelme, s hogy tönkremegyek!
Most meg, vénülő szememmel, amely
annak is örűl, ha kisüt a nap,
áldom az értelmetlen életet.

 

 

 

Körszivárvány

Meglepetés?… Figyelj csak! – Repülőgép
vitt, négyezer fölött. Balról a nap
lőtt, esőn át, s jobbról egyszerre csak
piros-fehér-zöldben két gyönyörűszép
ív gyúlt ki Kelet egén, mind előrébb
s feljebb törő; de míg föl, azalatt
most lefelé is nőtt az alkonyat
ellenében gyűrűvé görbülő kép:
előttem született meg parazsas
pompájában az első körszivárvány,
amit emberszem látott!… A magas
nézőpont tette, s egy s más, hogy a látvány
ily teljes volt… Ma eszembe jutott,
s hogy elmondtam, egész boldog vagyok!

 

 

 

Fent és lent

Képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent!
Rakd föl leperzselt szárnyad ujra, hogy
indulhass ezredszer is; furakodj
számtani formulákba; barátot, ellent,
hit s gép sugalmát egyesítve (mind szent!)
őrjöngd át a végtelent, a Napot,
s használd, ha kell, mint fűtőanyagot,
a legvégső tömörítést, az Istent.
Képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent!
Be gyönyörű messziről lila-zöld
tájaival, s be múló, ez a Föld!
Tér, hő, mozgás, billió csoda rettent:
képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent,
s mindegy lesz, élsz-e, s ott fent-e vagy itt lent.

 

 

 

Nézz föl: a Nap!

Nézz föl s imádkozz: ott fent az a Nagy
szétrombolja magát, csakhogy te élj!
Lődd be gépeid szemét lángfehér
őrületébe: őrűlt sugarak
villámszárnyain tolong az Anyag
benne s robban belőle, annyi s úgy,
hogy értelmét s tetteit nyomorúlt
agyad értő képletbe sose, csak
áhitatba és rémületbe, vagy
abba foghatja, hogy tiltakozik,
sőt, hogy nem is észleli. Tényeid
mindenképp változtathatatlanok
s tőle függenek – nézz rá, és imádd,
épp, mert tudod, hogy nincs igénye rád!

 

 

 

Ostromzár alatt

Mondják, sárkányok futnak rajtad át
s nem is tudsz róluk, kígyók, sugarak,
kik egekből egekbe ugranak,
mindenségjáró villámkatonák,
rémálmoknál rémítőbb fénycsodák,
s hogy, bár nincsenek rá érzékeid,
benned kicsiben ugyanaz folyik,
ugyanaz a háború: a Világ
óriás-törpe véletlene vagy,
s azt, amin kívűl nincs számodra hely,
Föld-hazádat tűz s csillagközi fagy
folyton úgy ostromolja, szörny erő,
ahogy a regék hajnala előtt
rohamozta, s Miltonban, Lucifer.

 

 

 

Asztronauták

Meglesz! Megvan!… Ahogy én Blériot-t,
ugy nézik majd fiaink, s követik,
már ők, azokat, kik, álmodva, míg
magát öli az ember, űrhajót
építenek, most még papiron…: ott
érkeznek vissza, ellipsziseik
bolygóiként, s látom, törik a híg
vonzás érc-rácsát, égi utasok,
ott zuhannak, fenségesebb magányban
(és sivárabban, mint amilyet álom
s ész sejtetni bír) az éteren át:
a szép Vénuszról jönnek, s ágyuik
néma mennydörgésében hirdetik,
hogy feltárták Csillag-Amerikát.

 

 

 

Ember panasza

Mit érek vele, hogy nyomom marad?
Én maradjak meg! Az emlék? a szellem?
Szégyene, hogy nem élhet, csak a testben!
Létemet féltem, nem lábnyomomat,
létemet, a központot, a tudat
telíthetetlen tárát: a kegyetlen
romlás uton van, s melyet ünnepeltem,
velem butúl semmivé az anyag.
Mit érek vele, hogy nyomom marad?
Mit az őslény, hogy tudunk róla? Láttam
a halott Babitsot a hullaházban,
s az elég volt! Siratom magamat,
s a füvet. Egyén, mulandó vagyok.
Vessetek meg, óh Halhatatlanok!

 

 

 

Correggio Lédája előtt

Mi, barátom, soha! Nőt férfi, férfit
csak nő ismer meg; s csak így; noha még
a desztilláló gyönyör sem elég
titkaik kiszűrni, a lényegéit:
a szent állatot! Nőben kielégít
nem egyszer egyéb, ész, testvériség,
becsület, modor, nemesség, derék
teljesítmény, s a szépség maga: éppígy
belőled is elég lehetne a
lélek és szellem ennyi kincse (vagy
akár egy rész), hogy mindent vagy sokat
jelents, s ime, megmaradsz idegennek,
mert nem tudom, s nem vágyom tudni: ha
Hattyú volnál, mit kapna Léda benned?

 

 

 

A forzicia éneke

Sziromrügye kénsárga csőrét
naponta tolta mind előrébb,
kérge alól repesve tolta
– ki! ki! – a forzicia bokra:
ki akart repülni magából,
inni a kéken át a távol
Nap tündér csókját, mosolyogva
nézni kis öccsére, a somra,
s a barna kertre
s körül az alig-zöld hegyekre
és föl a parázsló egekre,
ahogy ő tud, lánggal, virággal,
mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal
csattogva-ragyogva ugy üt be
a szürke
koratavaszba, hogy a föld alatt
bizsereg tőle és kigyúl a mag.
Ma aztán szinte sistergett, ahogy
száz bimbaja egyszerre kicsapott:
tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék
ülték körűl az ágait, belepték
s mézükkel, selymeikkel úgy lobogtak,
lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak,
hogy utcahosszat
visszakapta látó szemét
a gyászos tél után a nép:
eleinte még
csak a szomszédság, a Pasarét,
aztán az egész ámuló vidék
őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég,
a forzicia arany énekét.

 

 

 

Ficseri-füsti

Fecske, te, ficseri, füsti fecske,
futár az egek meg a konyha között,
ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve
szemünket a tiszta azúrba kötöd,
 
mi csalt ide, tavalyi
 
tanyádra, ficseri,
villafarkú, dalröpke vándor,
a nagy vizek és hegyek felett
Magyarországra Afrikából:
micsoda hűség, mily szeretet?
„Mit, mit?” – csicseregsz, ha kérdelek; – „Itt, itt!” –
csivogod, ha kereslek, s már tovatűnsz.
„Mit vitt?” – a társad kérdi; de: – „Csitt, csitt!” –
inted le, ahogy megint berepülsz.
 
Nem értelek, isteni
 
vendég, te ficseri,
csak nézem, hogy körözöl elegánsan
s csupaszáj-fiaidnak enni hogy adsz:
áldás lakik a fehérfalu házban,
ficseri-füsti, ahol te laksz.
Pedig gyötrődsz, te, vidámszavu fecske,
te, szép, te, citeraénekű:
mint lelket a bűn, fészked nyüve-szennye
folyton emészt, a rüh, bolha, tetű.
 
„Csitt, csitt!” – keserű
 
szavad is gyönyörű:
ha csak villansz, önzőn felejtem
nyomorod, nyílgyors, légi vadász,
s – „Vigy, vigy!” – hintázom a végtelenben
kék szárnyadon, elragadtatás.
Mert ott aztán te vagy úr, ti vagytok
urak az arany gömb alatt,
szédűltök, ahogy föl-, ahogy lecsaptok
(világnagy csókban a gondolat);
 
ég hangos halai,
 
fecsegtek, ficseri:
a mindenség öröme tolong a
táncotokban, az életetek –
nem is figyeltek rá, hogy a konyha
álmát a mennybe kötitek.
Fecske, te, ficseri, füsti fecske,
három-négy éve láttalak,
s most ujra jössz, elegánsan evezve:
unokád? a fiad? férjed? te magad?
 
Bárki vagy, Dalteli,
 
jó látni, hallani,
hogy itt vagytok, áldó igézet,
nyarunkat telezengeni
hű fiai a szenvedésnek,
barátaim, – és győztesei!

 

 

 

Be másképp!

Be másképp, be másképp,
be másképp nézem a lányokat,
be másképp az éhes csibészt és
a kizsarolt állatokat,
be másképp a fűben-akácban
úszó fehér-zöld nedveket,
be másképp a Nap bölcs futását
s a buta levéltetveket,

(és itt, prózában közbeszólva, egyáltalán mindent a földön, erőt, hitet, szépséget, Európát és Jupitert, a naponta-világjáró hajnalt és alkonyt, a lepkét és a lajhárt, a világító tengeri meduzákat és a soselátott cethalat, de még azokat a benzinbűz teherautókat is, melyek percenkint kilométernyi utat képesek megfertőzni az ibolyaszagú tavaszban,) –

be másképp, be másképp,
be másképp nézem, jaj nekem,
ötven után, kisemmizetten,
hökkenten és reménytelen,
be szontyolodva nézem őket
s mindent a tündér ég alatt,
mióta rossz szivem irígyli
szivüket, a motorukat!

 

 

 

Májusi orgonaszag

Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyült a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sürü méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körűl, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.
Mert tündér volt, igazán az: ugy ébredt,
mint alvó agyban a túlvilág,
vagy halk izzása a testi kéjnek,
amit hajnalban szít a vágy.
Az kezdte, az orgona! A mai! De
félszáz tűnt május hozta vele,
jázmin, rózsa s akác özöne
ringatta vele, lidérc, kisértet,
a rég s a nemrég illatát.
Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget:
csókolva, belül, selymesen,
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek uj erőt és
csendűlni a lankadt idegek.
S a rácsnak dőltem, az édes égig
tágúlva, nyílva, ahogy soha még,
és ittam az orgonaízt, a régit,
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét, és amit a jelen adott,
a visszatért nagy pillanatot,
mely a betegen im ujra végig-
borzongta az élet gyönyörét…
Öt napja, öt éje… Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkűl – így fenyeget –
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.

 

 

 

Eső –?

Eső…? Ugylátszik, az… A nap
szélesen mosolyog az égen.
Valami kopog, de csak éppen
bizsergeti kalapomat.
Egy rendbontó felhő haragszik,
parányi felhő, s ime, már
millió kis ezüst bogár
fut a köveken, fut, tolakszik,
furakszik, mászik a homok
laza husában, gyöngyözönként,
amit a fény pezsgése önt szét,
s mind oly fürgén ireg-forog,
ugy búvik ezer láthatatlan
kis résbe, vagy ugy párolog,
hogy ahonnan jött, máris ott
repül, fent az égben, a napban, –
ott meg, mire a felleget
nézem ujra, nyomát se lelni:
varázslat: nem mutatja semmi,
hol volt, ha volt, és hova lett.

 

 

 

Falusi hangverseny

 
Háp! Háp! Háp!
Jönnek a Kacsák!
Hű, de éhes, hű, de szomjas
ez a társaság!
 
Bú! Bú! Bú!
Boci szomorú!
De hogy feszít tyúkjai közt
a Kukurikú!
 
Röf! Röf! Röf!
Orra sárba döf:
sonka-lábán Kucu néni
fürödni döcög.
 
Gá! Gá! Gá!
Szalad világgá
Liba mama, ha a Csacsi
rábőg, hogy: I-á!
 
Rút! Rút! Rút!
Föl is, le is út:
mérges Pulyka, te szereted
csak a háborút.
 
Bú! Röf! Háp!
Sípok, trombiták:
víg zenével így köszönt e
díszes társaság.

 

 

 

Vakáció előtt

Drága jó iskola,
iskola udvara,
 
iskolapad,
hurrá, ma sok gyerek
 
öröme nagy!
Kifele rajzik a
 
siserahad,
csak az fáj egy kicsit,
hogy te most szüretig
 
árva vagy.
Volt lecke rengeteg
s játszottunk eleget.
Szurkoltunk is? Lehet,
 
de üsse kő:
ami rossz, elszaladt,
ami jó, megmarad,
tótágast, gyerekek,
száz cigánykereket, –
 
ma az a fő,
hogy itt van a, itt van a
 
nagy szünidő!
Meg a bizonyítvány!
 
Hurrá, hahó:
három jelest mond,
 
a többi jó!
Leckénk ezután
a nyár meg az erdő,
 
a hegy meg a tó.
Hurrá: a tanító
néni, a bácsi
 
puszilnivaló,
hisz ő maga mondja,
 
hogy:
áci, káci, akáci,
nála is jobb a vakáci-
 
ó-ó-ó!
Szervusz hát, iskola,
iskola udvara,
 
könyv, lecke, pad –
visszajön ősszel
új szeretettel
 
a siserahad!
*
Igy beszélt Valaki,
Zsuzsika vagy Laci,
nagyokat nevetett
és bukfencet vetett,
hahaha, hehehe,
 
hi,
a szája be nem állt,
hirtelen szalutált:
 
– „Anyuka hí!” –
és azzal elszaladt,
úgy szaladt, mintha csak
ni, ni,
ni,
bodzapuska
lőtte volna
ki.

 

 

 

Országos eső

Selyemfonálként
 
lengedező
millió lábán
 
megjött az eső.
A tenger küldte
 
vagy Afrika,
libbent az Alpok
 
csúcsaira,
de, mert ott fázott
 
s reszketett,
hamar a Dunáig
 
ereszkedett
és látni akarva
 
a magyar hazát,
mérföldeseket
 
lépett, tovább.
S éjfélkor a Nyurga
 
Lengedező
befutott Budapestre:
 
a nyári eső!
Most is felettünk
 
ácsorog,
de egész a Tiszáig
 
szétcsorog:
szapora, szapora
 
tánca mezőn,
kopog a, suhog a
 
háztetőn,
halakra kopog a
 
Balatonon,
ugy dobol, ahogy az
 
ablakomon:
mindenütt suhog
 
és pereg
a cérnavékony
 
permeteg.
Mindenütt pereg
 
és suhog
s kortyolják füvek,
 
állatok,
a piros szamóca
 
s az őzikék,
s ezüst pocsolyákból
 
a veréb,
és mind, a ribizli,
 
az almafa,
a búza, a krumpli,
 
a kukorica,
s a margaréta,
 
a szarkaláb
meg a csingilingi
 
harangvirág
és mind, ami csak van,
 
a paradicsom,
és ráadásul az
 
ezernyi gyom,
a sok szegény gyom,
 
a szép, szigorú
szamártövis meg az
 
utilapu.
Millió nyurgán
 
lengedező
lábán igy jár-kel az
 
Országos Eső.
De ha majd teleszívta
 
magát a mező,
lengén tovább megy a
 
Lengedező:
átlép a határokon,
 
új hegyeken
s Erdély vagy a Tátra
 
fölött terem
és szapora, szapora
 
tánca mezőn
dobol, és suhog ott is
 
a háztetőn.
Vagy gondol egyet
 
a könnyü legény
s kezd fölfele mászni
 
ezer kötelén,
millió cérna-
 
fonalán, föl, oda,
hol mindig aranylik
 
a Nap sugara:
felhő-szigetéről
 
egy darabig
lóbálja tűnő
 
lábait,
de, mint azok, ő is
 
párolog, és
fejest fölugorva
 
hipp-hopp, belevész
abba a roppant
 
lenge-kék
fény-óceánba,
 
aminek neve Ég.

 

 

 

Vadliba

Vivivi-lululu! – Nincs hiba:
fürdik a hajnali vadliba.
 
Háza nád és
 
fészke sás,
 
hangja könnyű
 
csivogás;
 
ha rádörrent
 
a vadász,
 
akkor se megy
 
világgá,
 
csak kiált, hogy:
 
Gigágá!
S repül a rétre, zöld lagziba,
s ott legel estig a vadliba.
Vivivi-lululu! – mondja, ha
hazahúz este a vadliba.
 
Várja tó és
 
várja sás,
 
van még nyári
 
napja száz;
 
elhibázta
 
a vadász,
 
nem kell menni
 
világgá,
 
nem kiált, hogy:
 
Gigágá!
Vivivi-lululu! – Nincs hiba:
hajnalig alszik a vadliba.

 

 

 

Ujévi katica

Hegyi házamból, vérpiros, kis
remény, tavasz s nyár bogara,
fedeles szárnyad emelintve
vágyad már ki, szabadba vinne,
 
réglátott katica?
Vadkan csörtet a havas erdőn
s varjaival károg a tél.
Bent víz vár, méz, lekvár, – ajándék:
hétszer-hét nap kell, vagy talán még
 
több is, hogy kint megélj!
Túlkorai fény csalt elő: jobb,
ha még ablakomban maradsz.
Az uj évnek vagy hírhozója,
mint a kéményseprő, a gomba
 
s a szerencsemalac, –
ne menj hát halni, pici Hétpötty!
Volna csak itt, példádon át
szemeimmel hátra s előre
a hét pecséttel zárt jövőbe
 
látna ma a világ!

 

 

 

Vereség után

 

I.

Szép volt!… Játék csak? Erő? Ügyesség?
De kik ellen! S hányszor!… A diadalát
már-már jelképnek hitte a nemrég
hadvert nép (s vele tán a világ).
A remény mint nagy zene csattogott-szállt,
kápráztak csoda-ütközetek:
jóvátétel arany lobogóját
hallotta-látta a rádión át
oromra repülni a mámoros ország
és Bernben a küzdő Tizenegy.
Mert bármi volt is egyéni sorsa,
sodorta a lelket a köz-ragály:
tizből kilenc millió szorongva
leste, sziv, hogy száll, hova száll
a Labda… S jól szállt! Nem a Szerencse
lidérce, de, Villám, maga akart;
s hitetlen is könny gyűlt a szemembe,
valahányszor, egy-egy uj győzelemre,
jutalmúl, imánkkal kérte a Messze,
hogy: „Isten, áldd meg a magyart!”
Szép volt, gyönyörű!… S már szinte szellem
(bennünk); akárcsak a pálya, amely
mint tenger, az emberi végtelenben
hetek óta zúgta: – „Föld, figyelj:
ELSŐ:…” S ekkor… Mi az? Átok?!… Óh, pfuj!
Szirt? Tört villám? Le, le, roncs hajó!…
– Lőtt sas? Vagy: A hit, s ami megvalósúl? –
gúnyolt a nagy nap búcsuzóúl;
– no, Szabó Lőrinc, a téma jó s uj,
ezt ird meg: tenekedvaló!
 

II.

Tüntél, eltüntél, Győzelem,
 
egy perc alatt!
De szivem, bent, hallotta még
 
sóhajodat,
hallotta, mint, néha, halott
 
kedvesemet,
és mintha én volnék a Nép
 
s a Tizenegy.
S tört sóhajod azt sugta, hogy:
 
– „Ami neked
tőlem járt, az a korona
 
most elveszett.”
Azt sugta: – „Te voltál s te vagy
 
a legkülönb,
s énnélkülem kevés a sok,
 
ami köszönt.
De itt már néném mérlegel,
 
a kész Siker:
istennő ő is, – ne gyülöld,
 
akit emel!
Ő máshoz állt, s én itthagyom
 
ünnepetek,
csak bölcs húgom, a Jóremény
 
marad veled…”
Ezt sugta… S hogy: – „Neveljen ez
 
a vereség!…”
Elszálltál… Néma Délkörök
 
borúltak eléd…
Még egy hang: – „Higyj!”… S – elhalva – hogy:
 
– „Ha volt hiba…”
És kint már dördűlt a Siker
 
nagy himnusza.
 

III.

Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok. –
 
Antik erények s Pindarosz
szárnyai csattogtak. Jós láng volt maga a Kezdet:
 
az a még csak szentségtörő
themzei diadal és rá rögtön a dunai ámúlt
 
(s háborút nézni se mohóbb)
látcsövek ezreit ugy vonzotta hazánkra, ahogy, hajh,
 
müvészet s tudomány soha.
Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball
 
villámgömbjében tört ki az
éji homályból, és – tetszik, nem tetszik – arany volt,
 
Nap volt, ég s föld uj csillaga:
mai csupán, sport és játék, – de legenda! de jelkép!
 
de eredmény, és a miénk!
Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk,
 
hajnal volt az, feltámadás,
ebben a jelben – jól értette a gyerek, a felnőtt –
 
sok tört vágy kapott uj hitet,
ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet
 
s hangos igent sok néma nem:
óh, bár vívna ki még többet, jobbat s maradandót
 
agyunk a népek versenyén! –
Győztest tapsol az ég; én hadd koronázzam a vesztest.
 
Soha ne felejtsd, vert Magyar:
nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első,
 
ha nem áltatod magadat!
Mert ahogy ott, a bukásod előtt, a modern csatatéren,
 
az olimpiász mezein
küzdöttél fiaidban, előre leverve az Elsőt
 
(ki később úgy föléd kerűlt)
s le java hősét mind a világnak, az Ónak, az Ujnak,
 
az tett volt, hősi, igazi!
Tett volt, gyönyörü tett: cél s technika ihlete zegzug
 
mennykövekkel, mint sulykoló
förgeteg, úgy táncolta körül ellenfeleid; mint
 
trombita, szürte-fúrta át
rajtuk a dallamodat; mint egy kis kozmosz önálló
 
törvénye, szállt, s fölényesen
szabta ki, törte reá száguldó akaratát a
 
nyiló terekre… Gyönyörű
tett volt, lélek volt, hadmesteri tornamutatvány:
 
hireire lábujjamig
borzongtam, magam is hátvéd, a diákkori erdő
 
debreceni tisztásain,
s most, vereséged után, ha Somogyban vagy Badacsonynál
 
eszembe juttat a tünő
alkonyi Gömb, sokszor megvárom, tiszteletedre,
 
a meteorszikrás, kakuk-
fűszagos és tücskös augusztusi éjt, csak azért, hogy
 
láthassam az igért csodát,
Csaba királyfit, amint a Tejút gyémánt magasában
 
öt világrészen átüget.
 

(Igal-Ábrahámhegy, 1954. július 25.–augusztus 12.)

 

 

 

A földvári mólón

Partra döng a tó: nagyitóüveg-
húsa alatt ingó terméskövek
dagadnak-fogynak, ahogy éleik
szöge a híg kristályban megtörik,
szűkűl vagy tágúl: a dirib-darab
roncsok együtt emelik hátukat,
torz teknősbékák, a vízzel, amely
szabályosan lüktetve futja el
mohos lapjukat, aztán lecsorog
s fél vagy negyed ütemkésés konok
játékával kontrázgatja saját
lélegzetének nyugodt ritmusát.
Nyíló recék kereszthálózata
borzong egymáson át ide-oda,
s lent, a napsütött fenékhomokon,
hol halak húznak, lehelletfinom
árnyuk együtt fut s együtt tűnik el
a fénytörés színörvényeivel,
mert máris uj hullám nő és üveg-
húsa alatt a torz terméskövek
megint dagadnak-fogynak: tizenöt
másodperc telt el, s két hullám között,
mely jött s elomlott, most megint csorog
a sok kis csurgó, fecseg és locsog,
s megint árnyat húz a fenékre a
felszín futó recehálózata, –
s mindez folyton így ismétli magát,
így, e játék, az örökléten át,
így, e léhaság, s túlél minket is
és túléli ellenségünket is,
túl, ez a semmi, ez a tünde kép,
túl a királyok, hősök és a nép
minden jövőjét: jelentéktelen,
mégis másod, rettentő Végtelen!

 

 

 

Kisörsi nádas

A nád dala! Nem tudok úszni, hát
azt élveztem, a sárga-zöld bozótba,
a zizegő hajlongásba huzódva,
mely csupa fény meg árny volt, csupa rács,
a kékgyűrűs víz nyurga őrhadát,
csónakomból, az érzékeny vadont s a
bujdosó szelet, amely telezsongta
ijedős rejtekem. Legszebb a nád,
a muzsikus náderdő: milyen élet
hogy izgúl benne: a kiváncsi lélek
lábujjhegyen áll, s figyel, és remél!
Te is ilyen vagy, Költő: csupa lenge
idegszál leskel folyton, és beszél
haza benned, és néz a végtelenbe.

 

 

 

Julius csatája

Itt a pokol, a nyár: élvezem, mint az ördög.
Ez a jó, ez az én kék-piros évszakom,
az őrült julius! Mézsűrűn-vastagon
folyik fény s levegő, s minthogyha belefőzött
kertek – málna, barack – fűszereznék, gyümölcsök,
párolgó rubinok; s ha szemem lecsukom,
bundaként nyalogat minden kis fuvalom,
lebegő bundaként a bársonynyelvü gőzök.
De most szent ez a tűz, e pokol, sűrit, érlel.
Hűl a Bak, fűt a Rák, forr a világkazán:
most küzd, előre, most küzd meg a Nap a téllel!
Az ősz már a csata eredménye. Sovány,
vagy dús? –: most dől el, itt, az izzadó határban,
s fent, az istentelen, rőt-azúr Szaharában.

 

 

 

Nájlon és celofán

A nők, mintha folyékony üveget
teritettek volna magukra, szinte
húzzák a szemet tündérköpenyükre:
ruhában is majdnem meztelenek;
s mialatt a nyári eső pereg
s harmatszikrákkal tündöklik az este,
a város: mintha glóriát viselne
mind, oly szép, oly tudatos, ugy lebeg,
oly kihívó… minthogyha glóriát
az egész testén… Vízalatti álom
imbolyog, mikor egy-egy pászma fény
átsüt árnyukon… Költő és diák
ámúl rajtuk, nájlonon, celofánon,
és höhő! – röhög a henteslegény.

 

 

 

Hajnali látomás

Hajnalig néztem az eget:
ezer szeme észre se vett.
Pedig rám nézett szüntelen
s szinte kacérkodott velem,
hogy oly nagy, oly gyönyörü-szép
az öröktünde régiség.
Hajnalig néztem az eget;
ezer szeme észre se vett,
bár csöndben megfordult, ahogy
a csigalassu csillagok
(száz egybezárt-nyilt végtelen)
keringtek bennem-kívülem.
Hajnalig néztem az eget
és lassankint elrémitett,
hogy e szárnyas gyöngy-állatok
rajzása úgy halványodott:
társtalan ültem s üresen
a rámszürkülő semmiben.
Hajnalig néztem az eget,
s akkor a húspiros Kelet
hirtelen elhúzta az ég
maradék csillagfüggönyét, –
szivemben arcod nevetett:
csordultig megteltem Veled.

 

 

 

Ébredés

Hogy szúnyogok után az első légy csipett,
fölkeltem. Szürkület mocskát mosta a fény
a tájról. Ideges voltam; és jaj, szegény
szivem hogy vert: talán az éji rémeket
rettegte reggel is, a lelkiismeret
lázadó álmait, a gyáva! Szégyenén
töprengve agyam úgy látta, hogy nincs remény;
majd, hogy földi sor a részleges becsület.
Részleges becsület? Nevettem magamon,
négytől hatig csupa önvád. Szakállamon
éreztem: máris a sírban nő! Hogy kinéztem,
jött a hajnali gyors, ment dolgára a méh,
s frissen és boldogan harsant az ég felé
a megtisztult világ. Nem volna szabad élnem.

 

 

 

Valóság

Be szép voltál, s dicső! Úgy léptem partjaidra,
mint aki, mert látott, már meg is hóditott:
úgy éreztem, király, a legnagyobb, vagyok,
érzékeimen át a világ ura: mintha
bennem ébredne csak, s általam alakítva,
igazi létre a mindenség: anyagod
növelt, mint téged én, s nők, tájak, csillagok
háreme lett agyam, e táguló kalitka.
Birtokba vettelek? Vettelek volna százszor
ugyanabban, akkor is futsz most, víz a szitából,
Valóság: párologsz, ahogy belőled én!
Old mindent az idő, lazít; s ahogy öregszem,
húnyó gondolatom úgy látja, hogy a testem,
– jaj nekem! – még az is… már az sem az enyém!

 

 

 

Nemsoká

Nincs semmim. Nyugalom? Egészség? Fiatalság?
Hit, pénz, jókedv? Ma az ingyen ég is borús.
Hányódom vackomon, ördögök vasa nyúz.
Rossz napomon rosszabb tegnapok kínja sajg át,
s szörnyebb holnapoké. Szememet kikaparnák
károgó gondjaim, ha erőm volna bús
redőnyét egy kicsit felhúzni; s jaj, a hús,
a testem: de öreg! A kutyaisten anyját
szidhatnám: szidnám is, ha segítene némely
kacskaringós szitok: de nem segít; vad émely
fortyog bennem: fene e koldus életet!
S nincs semmi! Csak a szív millió rühe mardos.
Nincs semmi!… És mi ez a sok „nincs semmi” ahhoz
képest, hogy nemsoká én magam se leszek?!

 

 

 

Őszi meggyfa

Tar fa, te, szegény, sovány, fekete,
szomszéd telkünk zörgő kisértete,
tűnt erő s szépség roncs emléke, te,
fekete vacogás a fekete
esőben, magad bitója, te, fa,
rab dermedtség, te, görcs és tétova
ágbog-dadogás, nem dac, csak csupa
fekete rángás, te, fekete fa:
láttalak én, virágban! Zöld bozontod
partjai közt mámor özöne zsongott,
fény, hő, íz, illat, lepke, méh s madár,
s tudom, ifjú leszel még, az leszel,
s ha megint jön, egyszerre tizezer
vérpiros ajkad csókolja a nyár.

 

 

 

Egy igali ól előtt

Disznó, te disznó,
fürdeted
a sárban az almát, –
ugy eszed?
Disznó, te dagadt
förtelem,
no, emeld a fejed,
föl, esztelen
mocsok, te, dög, te,
nézz reám,
(hadd émelyítsen
földi hazám),
csámcsogva, úgy ni,
míg lefelé
csurog a szádból
a fekete lé,
hadd nézzelek:
nem undorodom,
sőt ezt a karéjt is
eléd dobom…
Disznó, te, rengő
förtelem,
mi büntetés ül
a fejeden?
Mint annyi nehéz sors,
végzed komolyan,
jókedvüen és
alázatosan,
háj-rengeteg, te,
bűzlő-röfögő,
sár-rengeteg, te,
szuszogó-böfögő,
a legrondábbat,
a legundokabb-
öklendtetőbb-
gyalázatosabb
munkát, amire
valakit valaha
itélt a teremtés
szellem-nagyura,
holott, barom-test,
baromi agy,
te is a megváltás
eszköze vagy?
Disznó, szegény,
szintén vezekelsz?
Kárhozatodért
érdekelsz!
Akárcsak a költők,
felhők s a virág,
a világot szűröd
magadon át
és lesz belőled
szép sonka, jó,
szalonna, fehér,
akár a hó,
s boldog szerelem,
erő, üdeség,
tündéri leánytest
és májusi ég:
ez vált ki, sátán
fattya, az ólból,
ez, mennyei lélek,
a szörny pokolból?…
Disznó, hiába
intelek?
Te csak tovább
hengergeted
piszkodban az almát, –
úgy eszed?

 

 

 

Januáréji olvadás

Kicsal az éjbe az arany Hold:
arany, sok fagyezüst után!
Száz arca nevetve virít száz
ujszülött, éji pocsolyán.
Láthatatlan erek csörögnek,
csengőket csöppent az eresz;
nekem most szép a hó: siratja,
 
hogy vége lesz.
Langyos szél szántja lent a földet,
szántja a fenti Adriát;
ezüstkék párákon arany Hold
s száz arany csillag ugrat át.
Ádáz csata dúl a magasban,
tengeré, kontinenseké…
Csengj, éj, csilingelj, olvadás, a
 
tavasz elé!

 

 

 

Három szonett a téli Hévízről

I.
A tó, reggel
Hogy füstöl a csúzölő csodató
sárkánytúrta büdössár-krátere
a téli fák közt! Hogy száll ég fele
a kék víz, a bolond víz! Mintha hó
pelyhezne, fölfelé; vagy illanó
ingét tündérraj vetné szakadatlan
(bujkálva persze, mert máris amott van,
mikor szinte itt látod villanó
habtestüket)… Hogy játszik, imbolyog
lassan s puhán a fehér pára! Hogy
böfög s foszlik végtelenbe a táj!
Rőt lótusz a vizen; zöld levelén a
nyarat vartyogja kollégám, a béka;
s a parton még vacog a február.
II.
Kádfürdő
A kádi víz nem tündér szerető,
tzirógat bár, jóféle ápoló tsak;
hát még a kenet, mit kintről a tónak
fő-titkú (s még szerintem se merő
pokolsárkány-ganéjból eredő)
sarából tsúzra száz éve pakolgat
s delejsugárnak-minek mond maholnap
a tudományos, modern feredő!
E víz, mondom, nem tündér, nem bohó;
vén tsap okádja, véneknek való.
Tüstént jelzik gyöngyzúzos szőreink,
jővén, sava dítséretes fokát;
s ha mégy, már szívből szólsz rá vissza, mint
ténsúr Berzsenyi tette, hogy: Vivát!
III.
A tó, éjszaka
A téli szélcsönd holdkék s árnypuha
egébe a derengő tó fölött
fogyhatatlan fut, föl-föl-föl, a köd,
függőlegesen s gyorsan, föl-föl, a
jéghideg magasságba, ahova
úgy vonja a habkönnyű, fénytömött
kúpokat, a gőzdíszletek örök
fenyőit a csillagos éjszaka.
Csak ez mozog a tájban, ez, a tó
fölött ez a fölfelé lobogó
habzás, ez a hófehér szárnyalás:
ezt nézem, órák óta, s nem tudom,
mit akar, mért vonz ez a monoton
s lázas-öngyilkos elragadtatás.

 

 

 

Valami szép

Egész héten köd nyomta téli
hegytetőnk: magas fellegek
fogták fazekukba a tájat
s rácsukták a fedőjüket.
Ma se mozdultak meg. De este
fent, tág körben, kinyílt az ég,
mintha egy nagy kéz felemelte
volna a fazék fedelét.
Más nem történt. A ködfal állt, és
a csöndben csak a céltalan
üveghold úszott a magasság
még üvegebb habjaiban;
de a zord táj már fölfigyelt rá,
s bámúlt, mint mikor a sötét
kétségbeesésnek eszébe
jut hirtelen valami szép.

 

 

 

Jég

Van fájdalom, oly hideg, mint a jég.
Ugye, perzselte már kezedet a
kilincs fagya? A lélek iszonya
gránitként hűl ránk, belénk, pánt vagy ék:
préseli a kín robbanó dühét,
s ahogy, bár hő, roppant sulya alatt
dermedve feszűl a lángtestü Nap,
dermed ő is, s a szoritása ég.
Vers lehet olyan hideg, mint a jég,
mint a jeges Hold: láttad ma, ahogy
a februári éjben ragyogott?
Gyönyörű volt! Tükörhalk énekét
hallgattam, s az űr csillagfény-neszét…
Szivem is csillag. Éget. Mint a jég.

 

 

 

Minusz 20 Pál-fordulásakor

Förtelmes hideg! Fagyruhát húz
rám ez az északi világ.
Rémült kígyók bujnak belém a
torkomon, orrlyukamon át.
Méternyire csap ember-állat
gőze, bűze, lehellete.
Vad jégcsapjait az eresz mint
agyarakat lógatja le.
Az imént csontkemény sírok közt
jártam… A havas temető
fái közt szinte medve lettem,
Pál-napi, fázó, éhező…
Volnék néger egy jó szobában!
Vas-néger, fénylő, fekete:
déli bendőm brikettek izzó
narancsával tömném tele!

 

 

 

Téli fasor

Minusz tíz: a fül csíp. Minusz húsz:
orrlyukamban a szőr zizeg…
Mogorva szörnyekként szorongunk
a villamosban, emberek:
be rútak vagyunk, be dagadtak,
hetek óta!… Az ablakon
nem látni ki a jégvirágtól;
pápaszemmel is félvakon
nézem, hogy tűnik utca és tér:
lámpák sárga füzérei
sejtetik, merre járhatunk, és
csak ahol le kell szállani,
csak ott veszem észre, hogyan száll
örvénylő pelyhekben a hó
s hogy a gyerekkori telekből
mégis maradt valami jó:
a szép színváltás a megenyhült
szürkület mocskában, mikor
belefehéredik az esti
égbe a fekete fasor.

 

 

 

Két pokol

Jégagyarú viharok,
bunkótalpas, fagydorongos,
bölénynyakú, vészkolompos
sarki kutyák, farkasok:
mik ezek a förgeteg
szőrösök az éjszakában?
Rám uszúlt s bőg valahány van
hókavarta szörnyeteg?
Kést! Husángot! Emberek, hé!
Elhal a szó. Soha többé
hajnal: nincs mit menteni!
Forgok, sírok, dőlök, omlok.
De szivemet, ezt a poklot,
semmi tél nem oltja ki.

 

 

 

Téli napfény

Mikor, még csak az ablakon át,
a kezemre idenyal,
felbámulok, rá, úgy emel, hív
a sugaraival;
januári, de máris oly jó,
oly érthetetlen,
mint gondolat nélkül a vágy
a szerelemben.
Mint gondolat nélkül a vágy,
forrón és testtelen
ömlik körül, úgy visz, cirógat,
és olyan esztelen:
rózsaszinben lobog a hús
belső feketesége
s hálám, mint tüköritta fény,
csap vissza az égbe.
Óh, minden hogy aranylik, árad
s mily csókba gyúl!
Hogy robban! robbant! Óh, milyen jó!
S mennyire új!…
Dehogy új!… Csak jó! Csak jó! A legjobb!
az örök, a régi!…
Százezer éve napimádó,
aki érzi!

 

 

 

Sokízületi gyulladás

Szúró csizmáit, lángoló
keztyűit térdig, könyökig
rám húzta a fájdalom, és
kegyetlen dróthuzalait
csontjaimon átverve úgy
összevarrt, oly förtelmesen,
hogy izzó öltések alatt
üvölt most minden idegem.
Ezek az üvöltő jajok
ma az én csalogányaim
és pacsirtáim, ez a sok
égbetrillázó, buta kín,
ez a sok sajgó dagadás,
ez a sok áradt rém, ezek
a villámló térdek s bokák,
ezek a mennydörgő kezek,
ezek hasogatják agyam
és csak kínjaim tudata
emlékeztet még néha rá,
hogy ember voltam valaha.

 

 

 

Mozart hallgatása közben

„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig sulyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelmüség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utólérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak uj, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a mult nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcseség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”

 

 

 

Káprázat

1953–1956

 

 

 

 

Káprázat

 

1.

Káprázatok közt élek: teveled
rak körül ég-föld, becéz, rámborul
s keserü lelkem a te drága, uj
édességeddel édesiti meg;
mit öt érzék összehord, hizeleg
s csókol, mint az az öt delejes ujj,
mely tegnap az ujjaimhoz simult
s elhitette, amit nem hihetek.
Tested villamos tájaiban élek,
mintha már enyém volnál: mind igéret,
mint rég volt, amit ez a május ad;
ujjongó és tétlen várakozásban
ringok veled, mint egy nagy utazásban
s alig birom boldogságomat
 

2.

Csak tudnám, ki vagy, Káprázat! Veled
ölel a tavasz, becéz, rám borul
s keserü szivem a te drága, uj
édességeddel édesiti meg;
mit öt érzék összehord, hizeleg
s csókol, mint az az öt delejes ujj,
mely tegnap az ujjaimhoz simult
s elhitette, amit nem hihetek.
Rózsaként nyiló tájaidban élek,
napjaink a szirmai: mind igéret,
illatukkal ittas a földi lég.
Kéz a kézben, tenger várakozásban
szállunk együtt, világnagy utazásban:
rég benned már s még mindig csak feléd.

 

 

 

Két élő egy halotthoz

1.
Megvan a föld
Megvan a föld nélküled. Soha még
nem gondolt rád a tél se, a tavasz se;
egész léted agyunk álma, vagy az se:
fénye sápad, tüze lassan kiég.
Minden megvan nélküled. Gyökerét
szivedig ásva s fent virágba szökve
két rózsafa a napfénnyel köt össze,
s a józan ész megnyugszik: ez elég.
Mért vagy hát néha minden? Tegnap egy
nő, akiről tudnom kell, hogy szeret,
akarta, hogy benne érezzelek:
egymást öleltük, minket a sirod,
élet s halál hármunkon osztozott;
és sose voltunk még oly boldogok.
2.
Vendégünk voltál
Vendégünk voltál s mi a tieid,
testi vendégek lelki tulvilágban
(másféle nincs!) s oly ezerajku vágyban,
mely a halálnak bontja rácsait
s mindannak, ami időben lakik,
saját magunknak; mert ahogy mi hárman
együtt voltunk, egy gyönyörré kuszáltan
együtt, noha csak pillanatokig:
ez nem velem történt és nem veled
s nem azzal, kit, mint egykor tégedet,
ugy szeretek, te Csontig-Vetkezett:
öröklétnek hozta az izeit
s a mindenségnek, az, hogy kicsit
vendégünk voltál s mi a tieid.

 

 

 

Örvény

Mint örvény, sziv az együtt, olyan édes,
ugy csábit és ugy ringat, zaklatott
éjek után és gyötrelmes napok
munkája közben és mikor a kétes
remény meghozza, oly jó a beszédes
kis jel messziről: „Várlak”, „Itt vagyok”,
s „Szeretsz?”, „Szeretlek!”, s a halk mosolyok
s a kézfogás, a mindig többre éhes,
s az összebuvás, s aztán, ha lehet,
az első csók, s a többi, s a szivek
csöndje, melyben a hazaérkezett
lélek megpihen s mindig közelebb
simul, és végül az észre se vett
álom, mely ébren egymásba temet.

 

 

 

Mint gyerekek

Ugy szeretjük egymást, mint gyerekek,
gyáván és csaknem szüzien; riadt,
sőt borzadó gyerekek, akiket,
noha vigyáznak, gyors poklába kap,
amit idéznek, a lángforgatag;
ugy szeretjük egymást, mint gyerekek:
még angyalunk a lelkiismeret,
még véd, bár alkuszik, a büntudat.
De ismétlődik minden emberi.
Lobognak a lemondás sebei
s egymáshoz futunk, egymást oltani:
csak az együtt enyhit már, csak az együtt,
csak a végső, kivánt és rettegett üdv,
csak a csók, melyben magunkat feledjük.

 

 

 

A csókod

A csókod? Már egyetlen pihenés.
Évekig semmi; gyors seb azután;
nyilt, égő seb, mely csukódni kiván
s hülni; fájó cél a remény mesés
kalandjaiban; a messzi Kevés,
mely mindent sürit; a fogoly magány
bilincstörése; végső tudomány,
mig hiszünk benne; hazaérkezés.
Csókolj, kedves! Nagy ut volt! Évekig
nem tudtam, ki vagy, s most, hogy ajkaim
ajkadon ismétlik szerelmemet,
titkok s rémek zsufolnak s oly csodák,
mintha sziveink percenkint egy-egy
öröklétet beszélgetnének át.

 

 

 

Réti alkony

Mondd, hogy: szép lesz! hogy ős jog! mennyei!
Ha könny rontja vágyad igaz varázsát,
bennem is rögtön ébred a halálvágy:
be örök a pokol, be emberi!
Oh, derüs önzés! Ur és szent, aki
mindig töretlen kapja üdve társát
s nem kötik szivek, mult, hit, pénz, barátság
s az élet egyéb tekintetei.
Fejed köré démutka-rácson át
réti alkony tüz hunyó glóriát;
csönd s illat a feketedő világ.
Jó a fiatalnak, hősnek, baromnak!
Mondd, hogy: végzet! Én meghalok maholnap.
Lelkedet ittam siri italomnak.

 

 

 

Ahogy lehet

„Amennyire tudsz”, és „ahogy lehet”,
kértelek egykor, még reménytelen
(vagy tán csak súgta a képzeletem) –
igy idézted az első jeleket
s a homályból árnyhalk kisértetek
ébredtek, álmok, félszavak, selyem-
puha derengés, vágy és félelem;
óh, e két szív mit meg nem őrizett!
„Ennyire”, mondtad később, s „Igy lehet!”
Mennyire?! Óh, édes-gyors rémület,
nyilt szó! Lassú s még édesebb a tett,
s máris kéri a rejtő éjszakát.
„Csak igy lehetett!”, sugja most a szád.
A többi ujra árny és némaság.

 

 

 

Késő

Késő: tudjuk, mit vesztenénk vele.
De csak rejtsd kebled hivó bimbaját!
Azt mondtad: onnan gyöngyözik tovább
bennetek a vágy első gyönyöre,
s igérted: elmondod majd, s hogy a te
agyad meg tudja… Óh, ruhádon át,
igy is süt és borzongat!… És mit ád,
mit még e láz, hogy ne haljak bele?!
Késő, de oly jó, oly gyönyörü ez!
Vergődsz, mint én: mig tiltasz, segitesz.
Igen és nem: minden rettenetes.
Nem miattunk az!… Óh, nyujtsd, még, nagyon,
ezt a nagy percet!… Ajkad ajkamon…
Lobog a halál: nem lesz irgalom.

 

 

 

Birák

Elhihetné, akire gondolok,
s az, akire te, hogy mit szenvedünk?
Igaz birái csak mi lehetünk
egymásnak, csak mi a törvény, a jog
és mind a tanuk, az egész titok,
s mind, ami lesz még vagy már tovatünt
s ami megvilágithatja a bünt,
mely készül csak és mégis ugy sajog.
Voltak legendák? Ma is él Izolda
és hü cinkosa: siettet az óra!
Szeressünk végre bününkbe nyugodva,
alázatosan; s ha majd elkövetjük,
mondjuk azt, mondjuk máris: Megfizettük!
Mentsük fel egymást és haljunk meg együtt.

 

 

 

Ma még

Egymástól messze ébren álmodunk.
Ez már fél-halál! Hol vagy? Szavaid
kisérnek, ringatnak: „Egy ideig…”
Vonatom zug. „…nem találkozhatunk.”
Hajó visz. Itt? Ott? A nap rég kihunyt.
„Mihelyt lehet…” Hab suhog. Ott meg Itt
szétleng; de az álomhang átsegit:
„… azonnal értesitlek.” Óh, megunt
kikötő, tulpart! Zörgő kerekekre
emel a célom. „Vigyázz a szivedre!”,
szólsz még utánam; s végül, csókpuhán:
„Nagyon hiányzol!” Éjsötét a távol
s a csönd csupa seb. Ma még igy hiányzol.
Csak igy. De mi lesz a halál után?!

 

 

 

Nem irok rólad

Azt hiszik, tudják, mi az, és vihognak,
érezni gyávák, csak szellemesek,
fölény kell nekik és müélvezet,
szerelmükben a hiuság olvad.
Több lelke van az utolsó bohócnak,
zsigerükben csak érdek bizsereg,
guny s élc zörgeti ürességüket,
agy szemetei, szivből-kihagyottak.
Jobb a hiéna, különb náluk a
föld barma, férge, több a muslica,
szebb a vakhit s a bárgyu babona.
Amit imádnak, attól rettegek:
nem irok rólad, fognák bár egy-egy
gyémántba, kedves, minden bünödet!

 

 

 

Oltó képzelet

Rólad beszélni féltékeny vagyok,
szóra, betüre fösvény! Szellemek
hogyha lehetnénk (testnélküliek,
de érzők!), óh, az még jobb volna: jobb
annál is, hogy most rád hajolhatok
s karod nyilik, nyiló karod remeg
s befogadsz s ugy gyógyitod szivemet,
hogy feltámaszt, amibe áthalok.
Idő azt, kedves, hogy én verseket
irjak, még rólunk, nem érdemli meg.
Uj művészetem Oltó Képzelet:
abba, éj-csöndbe rejtelek, Titok,
s ugy nyulok hozzád, oly némán, ahogy
gondolatomhoz a gondolatod.

 

 

 

Vonaton

Vonatról láttam rétünket s a fát:
megint ott voltunk, megint égetett
az égő kin s megint öleltelek
s kétségbeesve kerestem a szád
s kétségbeesve engedtél tovább
s akkor már jó volt: megnyiló szived
selyemcsókokba zárta szivemet
s lángragyult és kialudt a világ.
Fordult a táj. Őrjöngő szememet
rád csuktam, hogy tovább őrizzelek.
Utasnép járt-kelt, aludt vagy evett.
Ültem, sirtam, könny nélkül, mozdulatlan.
Százfelől jöttél, százfelé szakadtam.
Jó, hogy nem látták, mi zajlott agyamban!

 

 

 

Végső menedék

Ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik igy!),
ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!),
ha nem leszel, vagy ha leszel, de már
nem birod titkunk nehéz láncait
s vezeklő lelked tőlem elszakit
s ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll,
vagy még különbet keres, be sivár
lesz mind, ami akkor következik:
én igazán egyedül maradok,
igazi magány itt csak én vagyok,
ahogy árvák a zsufolt csillagok.
El ne hagyj, kedves, végső menedék:
jobban érdekelsz, mint az örök ég,
jobban, mint az egész emberiség!

 

 

 

Kétségbeesés

Ha különb erőmnél különb ravaszság,
ha jog visz rá (a bennem megvetett!),
ha önzés, hogy ami vonz tenni, tedd,
ha, indokolhatatlan bár, igazság,
ha parancs, mit szeszély vagy bosszu szab rád,
ha őrület vihara, mig lehet,
élni még az egyetlen életet,
véletlenek e bus-bolond kalandját:
kedves, akkor Amit Mindenki Tesz,
azt teszed csak, ami természetes,
s ami tán a jövő törvénye lesz
(be sivár törvény!) – akkor, bármi szégyen,
hallgatásodat megszentelve kérem:
„Tarts meg hüséged gyönyörü hitében!”

 

 

 

Szárszói hajnal

Platánok álltak ott, s még szürkület
födte a vasut melletti teret,
és várnom kellett, s üres volt a park,
s egy padon ültem. Tiz perc múlva halk
nesszel megnyílt a bokrok zárt sora,
s egy fiú meg egy lány lépett ki a
zöldből: csókjuk hosszan emlékezett
iménti gyönyörükre. A rengeteg
vadjai csupán oly ártatlanok,
amilyenek ők voltak, és ahogy
– engem észre se véve – csöndesen
továbbsétáltak, olyan irigyen
néztem rájuk, mint senkire soha:
„Honfoglalók!” – S odakivántam a
kedvesemet, s hogy húszéves legyek,
és egészséges, s oly vágy égetett,
amilyet nem nyujt az egész szezon
alatt két partján a vén Balaton…

 

 

 

[Rendetlenség, aljasság dul szivünkben:…]

Rendetlenség, aljasság dul szivünkben:
Másé vagy; én is; halál volna, ha
megsejtenék viszonyunk valaha.
[Olvashatatlan rész] rém les mindenünnen,
hazudnunk kell tehát; s ha az sikerül, sem
leszünk biztosak; hallgatnunk kell; csupa
önvád vagyunk már, s azt elüzni a
gazoknak sikerül csak, minekünk nem!
Ellenségünknek látjuk a világot,
minden percünk gyalázat, vihar,
vérebek marnak, ördögi a harc!
lemondás? – óh, az a pokol maga!
Ez a mérlegnek az egyik oldala.
S mindezt lehuzza a másik: szeretsz!

 

 

 

Még jobban!

Három virágból összerak a rét
 
és semmiből a fájdalom.
Az ősz se hoz meg, bár a fecske még
 
fecseg a sürgönydrótokon.
Hol vagy? A táj sóváran tikkad, ég,
 
némán a lélek, szárazon.
Fájj, fájj! Még jobban! A rossz sem elég,
 
hogyha temiattad kapom.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]