„Kis nép fia”
| Többlete, ami mögötte; de rangsor |
| nem csupán erőn épűl. Ő vagy én, |
| egy érték: mint agy, érzék, mint egyén, |
| éppolyan felnőtt vagyok, mint egy angol, |
| vagy mint bármelyik fia bármelyik |
| öreg, nagy népnek, dicső hatalomnak: |
| dicsőség, nagyság változhat, omolhat, |
| de szebb jövő tán bennünk álmodik. |
| Gibraltár persze és a dreadnoughtok |
| páncél s talapzat; s az az arany is; |
| de most szellem szól: – Magyar, légy nyugodt; |
| egyek vagytok, ti itt, s ott, bárhol, ők, |
| kicsik s nagyok, minden Isten (vagyis |
| Igazság) és a férges sír előtt! |
|
Egy barátnőnk temetésén
| Csak azt szeretném elmondani, hogy |
| mégis mi temettünk. Egyik szemed |
| a napot kereste, másik, a bal, |
| félig húnyva maradt. Ujjad közé |
| fagyöngyöt tettem s fenyőt. Délután |
| vittek ki. Sár volt, borus ég. Ahogy |
| régi baráti koporsók előtt |
| te álltál egykor, úgy volt minden, úgy |
| álltunk előtted mi. Rák s drótsövény |
| kettős kínjából szabad ég alá, |
| keresztek közé mentettünk, halott. |
| Míg sírodnál imádkozott a pap, |
| légiharc folyt – mit bántuk?! –: repülők |
| köröztek a magasban, s messziről, |
| nem is messziről, éles, gyors, kemény |
| robajokkal morgott a láthatár, |
| Buda ostroma. Köröttünk akár |
| márciust is játszhatott volna a |
| langyos december: barna, szürke, zöld |
| dombok s lejtők borzongtak, fasorok, |
| itt-ott még lomb is, s végül egy kevés |
| alkonyi nap jött s madárcsivogás. |
| Koporsódra öt kapa húzta már |
| a földet, nőtt, magasodott a sír, |
| és ahogy ott álltam, két férfi és |
| két nő között, egyszerre mind, ami |
| csak voltál, a hosszú huszonöt év, |
| mióta ismertelek, vágyaid, |
| vereségeid, tervek, örömök, |
| munkák és utazások és a vég, |
| a komor vég, mindnyájunk vége, ez, |
| s ki tudja, mi még, mind egyszerre úgy |
| összefutott, egész életed úgy |
| rám súlyosult, és mint szemet a könny, |
| úgy fojtotta fuldokló szívemet, |
| hogy egy nagy percig csak mint eszközöd, |
| csak mint tartályod éltem: szemeim |
| helyetted néztek körül eget és |
| földet még egyszer mélyre inni, nagy |
| sóhajomat te sóhajtottad és |
| a merülő pillanatban agyam |
| s minden porcikám s minden idegem |
| bizonyára üzent még valamit, |
| átkiáltott még hozzád valamit, |
| amit már mi se tudtunk. Ez a perc |
| volt az igazi búcsú! Azután |
| már csak intéztem a dolgokat, a |
| kötelező tennivalókat, és |
| most, két nap mulva, már csak emberi |
| fájdalommal mondom el, versben, így, |
| mert másképp nem lehet, távollevő |
| barátaidnak, hogy láttalak és |
| eltemettelek, Lázár Júlia: |
| minden eged e sivár szürkület |
| s e lucskos sárgödör – csak egy csokor |
| fagyöngy hervad a két kezed között, |
| melynek munkája örökre megállt. |
|
A kiszolgáltatottak
| Éj s pince. Kint végzet ugat. Először |
| gépágyúk s bombák. Majd csönd. Vége? Közben |
| puskatűz pattog. De már egyre többen |
| mozdulnak: remél a kis, figyelő kör. |
|
| Iker dühükkel becikázva ekkor |
| s akkora okkerfényben, hogy a hökkent |
| visszhang hülyülten dadog és a döbbent |
| agy kihagy zegzug csattanásaikkor, |
|
| még villám, kettő! Rájuk! Oda! – És ők, |
| egy percre ég s föld rogyásába nézők, |
| úgy érzik, mintha gerincükön átgyúlt |
|
| seb volna az érc, mely, lenn s odafenn, |
| vízszintesen és függőlegesen, |
| a bőgő űrben ide-oda száguld. |
|
|
Kisértetszonáta
| Betonszoknyában és gargarizálva |
| kötélen táncolt az utca felett, |
| de hirdetőoszlop is lehetett, |
| lámpaarcú: leugrott, s nagy csigákra |
| hullákat húzott, folyton kiabálva, |
| hogy úgy kell nekik; s átnyúlt a falon, |
| s tenger nép leste (én is), mily majom- |
| ügyesen borotvál a keze-lába. |
| S közben, mint szénbányák legfenekén, |
| oly nehéz volt lélegzeni. Szegény |
| lélek, fordúlsz a gazdag őrületbe? |
| Strindberg vezényelt, néztük, komoran. |
| De csengő szólt, s egy asztal bicegett be. |
| S felébredtem. – Reggel hét óra van. |
|
A budai Várban
| Nem láttam Róma Kolosszeumát, |
| s most már nem fogom. Minek? Van elég, |
| volt elég itt is üszök s omladék |
| (épp azért nem kincs, mert nem ritkaság), |
| itt, Budapesten. Három éven át |
| multja roncsain botorkált a nép, |
| tűnő roncsain, vitázva, miképp |
| tegye ezt-azt… De közben talpra állt |
| egy ház, egy utca, majd egész vidékek, |
| a foltozott körútak; csak a Vár |
| Kolosszeum még s Róma… Fut az élet |
| s az idő mindent legitimizál: |
| jobban fájnak itt e végső romok, |
| mint idegenben kőpor-városok. |
|
Hálaadás
| Sivatagomban, csontok és kövek |
| közt járva, mint egykor Mohamed, |
|
| hajnalban a hegyek énekét |
| hallottam, ahogy a Dávidét |
|
| kísérték (bennem), a szent király |
| zsoltárát: egyes szavainál |
|
| mély basszusuk minduntalan |
| elbődült, frissen, vidoran. |
|
|
| Délben, hogy szomjasan-éhesen |
| ájuldoztam az izzó fövenyen, |
|
| az égből hűvös húri-sereg |
| suhogott alá, s mint Mohamedet, |
|
| felkapott s vitt, s dús ételek |
|
| özönében a Zem-Zem vizeinél |
| tett le a szivárványszárnyú szél. |
|
| Ha küzdve, ha sírva, ha törve: remélj! |
|
|
| Jók voltak a nők, drága kenetek |
| s a dús falatok; vagy, ahogy Mohamed |
|
| vallotta: az ételek, italok, |
| de kiváltképp az asszonyok. |
|
| S azok közt is egy legkivált: |
|
| Ima a gyönyör, a gyönyör ima. |
|
|
| Itt az éj. Némán feküszöm |
| lét s nemlét közt egy ingó küszöbön. |
|
| Mohamed félholdja a fák felett. |
| Csillagok húznak, ejtenek. |
|
| Óh, Kiszmet! Allah! Forrón, mint a könny, |
| buggyan ajkamra a szív, az öröm, |
|
| a hála, hogy élek, hogy voltak csodák, |
| hogy oly szép, oly gyönyörű a világ, |
|
| mikor minden csak játék s butaság. |
|
|
|
Vers versek helyett
Levél a Válasz szerkesztőjéhez
| Hol a tíz vers, amit ígértem? A |
| pillanat el-elmerengő szeme |
| látta csak, a belső csodálkozás, |
| minden költészet anyja. Fénymohó |
| lelkünk észleli a fogantatást, |
| magzatának és reménykedik és |
| jósol, ígér, bár talán elvetél. |
| S nem csoda, hogy úgy ujjong: a megélt
|
|
költemény a legszebb; de száz s ezer |
| kell belőle, míg világra jön egy; |
| s létük ad reményt, hogy egyáltalán |
| értheti a költőt, aki nem az. |
| Mind megvan hát az a tíz vers. Hol? A |
| húsomban, idegemben, valahol |
| mirígyeim álmában. Egy katáng |
| az első köztük; éles csonkja még |
| ma is ott szárad, ahol megcsikart, |
| Akarattyán, a híd-roncsnál. Sokat |
| gondolok rá, s régóta: egy gonosz |
| véletlen gonosszá tette szegényt, |
| szegény ártatlant: öt hete szidom, |
| nyaram fulánkját. De, bárhogy szidom, |
| nem sejti bűnét, azt, hogy becstelen |
| belesántúltam. Néma vers komor |
| viszonyunk lett, nem ő; kapcsolatunk |
| fájdalma, nem én: így teremt a lét |
| kvalitásokat, melyek nincsenek, |
| s tényeket, melyek egy vonatkozás |
| gyermekei csak s tündér rabjai. |
| Más vers-embrió: csurgás a Dunán. |
| Négy szép nap. Az egész út? Töredék |
| szemcséi is egészek; mert ahogy |
| hajlok szinte emlékeim fölé, |
| nagyító-szemem úgy tágítja a |
| rostokat, hogy a hályogos tudat |
| képsorrá nyílik, oly igazivá, |
| amilyen nemrég a valódi volt: |
| kérdőjel-nyakú gémmé füzesek |
| sziget-orránál, napfénnyé, amint |
| evezőinkről csepeg, pacskoló |
| gyerekhaddá ártéri pázsiton, |
| s munkáscsapattá: híd-traverzeket |
| csörömpöltet szörny tehergépkocsi, |
| nap kél s én borotválkozom a rőt |
| folyam tükrében, hangyaraj szorong |
| egy elöntött nád tornyán, szélesen |
| gyujt a dél lángecsete, lebegő |
| sirály siklik át a Deák Ferenc |
| esti zakatolásán, s gyöngyeit |
| villantja, már feketedve, az éj. |
| Hol volt mindez? Honnan merűl elő |
| gém és motorzaj, víz és alkonyat, |
| s mi az anyaguk? Eleven mozi |
| perget utóéleteket, s mikor |
| a harmadikra, negyedikre, a |
| tizedikre gondolok, álmodott |
| versekre (szellemekre, kiket oly |
| gyanakodva vizsgálok, mint korom): |
| feltámadása kezd átzsongani |
| ezer halottnak, nem-tudom-minek, |
| ami volt már, s mindig lesz, mig leszünk |
| (de csak ha hívjuk, vagy ha, sugarak |
| gyanánt, melyeket áram alakít |
| érzékelhető hanggá, ő maga |
| tovább szűli szerveinkben magát): |
| mondom, élő zene motoz körűl, |
| látható zene, hangkép, valami |
| párlat, mely van is, nincs is, valami |
| képzeletnek. Nem a tárgy már, csak a |
| kapcsolata! Az bűvöl, a viszony, |
| nem a tűnt tény: az első lobbanást |
| az veti mindig, s ha van rá időnk, |
| éppoly gyönyört ad, mint amilyet az |
| élet maga: lélegzetem eláll, |
| úgy hallgatózom befelé, szemem |
| kettőzi látását, s köldökzsinór |
| köt, vissza, egy más világba, amely |
| érzékelés nélkül érzékien |
| hozza a mámort, mit alig merünk |
| hinni: az emlékezet ihletét. |
| Ez a mámor, az emlékezeté |
| (melyet szüntelen táplál a jelen), |
| ez a termő és megtartó zene |
| (zenének mondom, oly anyagtalan, |
| megfoghatatlan), ez a révület |
| negyvennyolc éve kelt és altat és |
| csupa látomás, csupa suttogás: |
| ez az én élt versem! és, óh, milyen |
| bőven van, akár tízszer tízre is |
| futná naponta! Csak kedv kell, s idő |
| s fesztelenség kell, kiszűrni a nagy |
| zsongásból a külön dallamokat. |
| Ez itt önmagán tűnődött, saját |
| működését fogta szavakba: ezt |
| küldöm jövendő társai elé, |
| én, a hangszere, s örülök neki, |
| mert, bár panaszkodik, íme, remél, |
| sőt dicsekszik, gazdája kincseit |
| emlegetve, aki nem oly erős |
| (s nem oly ópiumszívó), hogy maga- |
| magának elég maradjon, hanem |
| mihelyt nyomorúlt külső élete |
| engedi, már zendíti dalait. |
|
A Holdhoz
| Nini! Csak bámulok. Te vagy, |
| Régi barátnőm vagy nekem, |
|
| s már éppúgy, ahogy tégedet, |
| Nagy darab kő csak? Meglehet; |
| de ma megfogtad szivemet: |
| bármi, Te vagy legközelebb |
|
|
Ember voltam
| Mint az égbolt, tágúl a pillám, |
| fent s lent szállok, egyszerre minden |
| feledés mos, emel magamból |
| Ember voltam. Csukom a pillám, |
|
|
Versírás
| édes ikre, mély varázslat, |
| bölcse, s képnek, indulatnak, |
| amit csak sejt szív, amit csak |
| gyönyöröm, te, sűrűbb élet, |
| Igazság vagy, óh, Költészet, |
| miért van hát benned annyi |
|
Búcsú
| Ami nagyot csak láttam, ami szépet, |
| mind megkivántam, legyen az enyém. |
| Gyűltek, áradtak agyamba a képek: |
| mindenre vágytam, s igy lettem szegény. |
|
| Ha láttam embert – s hányat! – aki szenved, |
| vele csikorgott minden idegem. |
| Azt hittem, kínok tüze-fagya edzett, |
| de már tudom, erőm csak türelem. |
|
| Mint szép hetéra, vonzott az igazság, |
| elhagytam érte az érdekemet, |
| ez az én bünöm! s a bizonytalanság, |
| mely embertelen hitből született! |
|
| Ezért lettem magányos, tehetetlen, |
| tehetetlenebb, mint egy nyomorék, |
| de noha már járok, s vagyok kegyetlen, |
| és élem a földiek életét: |
|
| becsvágyam túlnőtt az emberen. Itt már |
| nincs dolgom. Látszat, ami ideköt: |
| kísértet vagyok a barátaimnál, |
| a csillagok közé menekülök. |
|
|
A rossz szerető
| Egész testem őt nézte; az egésszel |
| őt hallottam s izleltem; mielőtt |
| indultam, már elértem, s őt, csak őt |
| éreztem a világból: a kivétel |
| lett a szabály, a parancs, lebegőbb, |
| mint az álom, szárnyalóbb, mint az éther: |
| kincs, legfőbb szentség, melyet soha kétely |
| ki nem kezd s szív csak áldhat. Nem a nőt |
| láttam már benne, de Azt, aki Minden, |
| Az volt, nem ő, a Szép, a Hihetetlen; |
| mégis, ahogy halkult a napi lét, |
| intő hiányként egyre hangosabban |
| szólt rám a tűnt gyáva, emberi dallam: |
| Mi lesz ebből, milyen új szörnyűség?! |
|
Varázskör
| Élők, ti, itt-ott, sokfelé, barátok, |
| s nők, édesek, közeli-távoli |
| ismerősök, engem most valami |
| nagy sóvárgás fogott el: mit csináltok, |
|
| jó embereim, mit, ebben a halk |
| pillanatban, amikor semmi nem fáj |
| s derűl, eső után, a végtelen táj, |
| s szeliden zsong a Balaton, a part, |
|
| ahonnan hívlak? Te innen, te onnan, |
| jöttök, mind, lepkék, szivben, gondolatban, |
| árnyhad, mely már akkor is elriad, |
|
| ha nagyon hiszek benne! Látomások, |
| húnyt szem népe, suhogó muzsikátok |
| száz hazába kapcsolja álmomat. |
|
|
Rabság
| Szétszállni, mint a gondolat! |
| Egyre jobban szorít a régi |
| rabság: mindig egy testben élni, |
| egy tér, szám, idő, egy anyag? |
|
| Tele a lét csodákkal: itt, ott, |
| mindenütt hív valami: nem |
| nyugszik: atlanti vizeken |
| kél a Nap, mely most ép lesiklott |
|
| Badacsony mögé! Agyam ég, |
| világít, szétszed s összerak: |
| játszik! De igazán szabad |
|
| akkor lehetnék csak, ha minden |
| Volt, Van s Lesz bennem zajlanék. |
| Boldogtalan, aki nem isten! |
|
|
Megnyugvás
| Hát az borzasztó volt, az a kutya |
| az erdőben, az a koszlott, szegény |
| kis test: zöld legyek jártak és serényen |
| bogarak rajta-benne; s mikor a |
|
| botommal megbökdöstem, micsoda |
| riadalom futott szét! a kemény |
| bőr hogy kopogott! s hogy nézett felém |
| sötét lyuk-szeme s fehér vicsora: |
|
| szinte mosolygott! A bokor alatt, |
| ahol kimúlt, külső mocskát a nap |
| felitta már, s elmosta az eső. |
|
| Virágok nézték; s éjjel csillagok. |
| Most meg én. És egyszerre valahogy |
| megnyugodtam. Néztem. Én voltam ő. |
|
|
Hátha
| Jaj, a kín, hogy nincs pénz és enni kell! |
| Jaj, ez a gyors, kimerült szívverés! |
| Jaj, a leplezés, kétségbeesés! |
| Jaj, a sok, amit nem is mondok el! |
| Jaj, hogy már csak szent szellemem, amely |
| érintetlen, tartja bennem a lelket, |
| a tűrő és kiváncsi: az emelget |
| s biztat, hullát, hogy keljek ujra fel, |
| keljek, siromból, mindig! „Pofa be!” – |
| bőg rám a nap, és: „Nincs önérzete!”, – |
| aki segít, s a világ: „Hazudik!”… |
| Embertelen, mi van még, s mennyi, hátra |
| belőled, élet?… Végeznék… De hátha |
| tudok még… még… csinálni valamit! |
|
Mégis isteni?
| Hogy gyűlhet beléd, Lélek, annyi? Úgy |
| túltömött a fájdalom és a ma, |
| mint bombát saját fojtó anyaga; |
| s mégis ezer ablak és ezer út |
|
| központja vagy: romok és háborúk |
| felett úgy lüktet szét és össze a |
| világ benned, hogy a kék Adria |
| nem más neked, mint az a szörnyü zug, |
|
| melybe tegnap a foglár Sors vetett. |
| Hogy zsúfolhatnak sebek és kövek |
| s birodalmak, álmok, évezredek? |
|
| Ijedten nézek magamba: beléd: |
| mégis hős vagy? Nem-földi származék? |
| Mégis isteni, mint az örök Ég? |
|
|
Az eredmény
| Hát – éltem! Eredménye? Ötven év |
| (egy hijján). Folyton csak dolgoztam érte. |
| Pénzzé változtam. Háziúr zsebébe |
| folytam, lakbérnek. Család kenyerét |
| vetettem; és magam voltam a rét, |
| melyről elindult s tányérunkra érve |
| pecsenye lett a borjú. Ujjam égve |
| világított, tíz gyertya; és ha gép, |
| ha gyár kellett, szivem hajtotta… Hej, |
| de nyafogtam sorsomon, de sokat, |
| hogy nincs értelme, s hogy tönkremegyek! |
| Most meg, vénülő szememmel, amely |
| annak is örűl, ha kisüt a nap, |
| áldom az értelmetlen életet. |
|
Körszivárvány
| Meglepetés?… Figyelj csak! – Repülőgép |
| vitt, négyezer fölött. Balról a nap |
| lőtt, esőn át, s jobbról egyszerre csak |
| piros-fehér-zöldben két gyönyörűszép |
| ív gyúlt ki Kelet egén, mind előrébb |
| s feljebb törő; de míg föl, azalatt |
| most lefelé is nőtt az alkonyat |
| ellenében gyűrűvé görbülő kép: |
| előttem született meg parazsas |
| pompájában az első körszivárvány, |
| amit emberszem látott!… A magas |
| nézőpont tette, s egy s más, hogy a látvány |
| ily teljes volt… Ma eszembe jutott, |
| s hogy elmondtam, egész boldog vagyok! |
|
Fent és lent
| Képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent! |
| Rakd föl leperzselt szárnyad ujra, hogy |
| indulhass ezredszer is; furakodj |
| számtani formulákba; barátot, ellent, |
| hit s gép sugalmát egyesítve (mind szent!) |
| őrjöngd át a végtelent, a Napot, |
| s használd, ha kell, mint fűtőanyagot, |
| a legvégső tömörítést, az Istent. |
| Képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent! |
| Be gyönyörű messziről lila-zöld |
| tájaival, s be múló, ez a Föld! |
| Tér, hő, mozgás, billió csoda rettent: |
| képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent, |
| s mindegy lesz, élsz-e, s ott fent-e vagy itt lent. |
|
Nézz föl: a Nap!
| Nézz föl s imádkozz: ott fent az a Nagy |
| szétrombolja magát, csakhogy te élj! |
| Lődd be gépeid szemét lángfehér |
| villámszárnyain tolong az Anyag |
| benne s robban belőle, annyi s úgy, |
| hogy értelmét s tetteit nyomorúlt |
| agyad értő képletbe sose, csak |
| áhitatba és rémületbe, vagy |
| abba foghatja, hogy tiltakozik, |
| sőt, hogy nem is észleli. Tényeid |
| mindenképp változtathatatlanok |
| s tőle függenek – nézz rá, és imádd, |
| épp, mert tudod, hogy nincs igénye rád! |
|
Ostromzár alatt
| Mondják, sárkányok futnak rajtad át |
| s nem is tudsz róluk, kígyók, sugarak, |
| kik egekből egekbe ugranak, |
| mindenségjáró villámkatonák, |
| rémálmoknál rémítőbb fénycsodák, |
| s hogy, bár nincsenek rá érzékeid, |
| benned kicsiben ugyanaz folyik, |
| ugyanaz a háború: a Világ |
| óriás-törpe véletlene vagy, |
| s azt, amin kívűl nincs számodra hely, |
| Föld-hazádat tűz s csillagközi fagy |
| folyton úgy ostromolja, szörny erő, |
| ahogy a regék hajnala előtt |
| rohamozta, s Miltonban, Lucifer. |
|
|
Asztronauták
| Meglesz! Megvan!… Ahogy én Blériot-t, |
| ugy nézik majd fiaink, s követik, |
| már ők, azokat, kik, álmodva, míg |
| magát öli az ember, űrhajót |
| építenek, most még papiron…: ott |
| érkeznek vissza, ellipsziseik |
| bolygóiként, s látom, törik a híg |
| vonzás érc-rácsát, égi utasok, |
| ott zuhannak, fenségesebb magányban |
| (és sivárabban, mint amilyet álom |
| s ész sejtetni bír) az éteren át: |
| a szép Vénuszról jönnek, s ágyuik |
| néma mennydörgésében hirdetik, |
| hogy feltárták Csillag-Amerikát. |
|
Ember panasza
| Mit érek vele, hogy nyomom marad? |
| Én maradjak meg! Az emlék? a szellem? |
| Szégyene, hogy nem élhet, csak a testben! |
| Létemet féltem, nem lábnyomomat, |
| létemet, a központot, a tudat |
| telíthetetlen tárát: a kegyetlen |
| romlás uton van, s melyet ünnepeltem, |
| velem butúl semmivé az anyag. |
| Mit érek vele, hogy nyomom marad? |
| Mit az őslény, hogy tudunk róla? Láttam |
| a halott Babitsot a hullaházban, |
| s az elég volt! Siratom magamat, |
| s a füvet. Egyén, mulandó vagyok. |
| Vessetek meg, óh Halhatatlanok! |
|
Correggio Lédája előtt
| Mi, barátom, soha! Nőt férfi, férfit |
| csak nő ismer meg; s csak így; noha még |
| a desztilláló gyönyör sem elég |
| titkaik kiszűrni, a lényegéit: |
| a szent állatot! Nőben kielégít |
| nem egyszer egyéb, ész, testvériség, |
| becsület, modor, nemesség, derék |
| teljesítmény, s a szépség maga: éppígy |
| belőled is elég lehetne a |
| lélek és szellem ennyi kincse (vagy |
| akár egy rész), hogy mindent vagy sokat |
| jelents, s ime, megmaradsz idegennek, |
| mert nem tudom, s nem vágyom tudni: ha |
| Hattyú volnál, mit kapna Léda benned? |
|
A forzicia éneke
| Sziromrügye kénsárga csőrét |
| naponta tolta mind előrébb, |
| – ki! ki! – a forzicia bokra: |
| ki akart repülni magából, |
| Nap tündér csókját, mosolyogva |
| nézni kis öccsére, a somra, |
| s körül az alig-zöld hegyekre |
| és föl a parázsló egekre, |
| ahogy ő tud, lánggal, virággal, |
| mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal |
| csattogva-ragyogva ugy üt be |
| koratavaszba, hogy a föld alatt |
| bizsereg tőle és kigyúl a mag. |
| Ma aztán szinte sistergett, ahogy |
| száz bimbaja egyszerre kicsapott: |
| tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék |
| ülték körűl az ágait, belepték |
| s mézükkel, selymeikkel úgy lobogtak, |
| lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak, |
| a gyászos tél után a nép: |
| csak a szomszédság, a Pasarét, |
| aztán az egész ámuló vidék |
| őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég, |
|
|
Ficseri-füsti
| Fecske, te, ficseri, füsti fecske, |
| futár az egek meg a konyha között, |
| ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve |
| szemünket a tiszta azúrba kötöd, |
| villafarkú, dalröpke vándor, |
| a nagy vizek és hegyek felett |
| Magyarországra Afrikából: |
| micsoda hűség, mily szeretet? |
|
| „Mit, mit?” – csicseregsz, ha kérdelek; – „Itt, itt!” – |
| csivogod, ha kereslek, s már tovatűnsz. |
| „Mit vitt?” – a társad kérdi; de: – „Csitt, csitt!” – |
| inted le, ahogy megint berepülsz. |
| csak nézem, hogy körözöl elegánsan |
| s csupaszáj-fiaidnak enni hogy adsz: |
| áldás lakik a fehérfalu házban, |
| ficseri-füsti, ahol te laksz. |
|
| Pedig gyötrődsz, te, vidámszavu fecske, |
| te, szép, te, citeraénekű: |
| mint lelket a bűn, fészked nyüve-szennye |
| folyton emészt, a rüh, bolha, tetű. |
| ha csak villansz, önzőn felejtem |
| nyomorod, nyílgyors, légi vadász, |
| s – „Vigy, vigy!” – hintázom a végtelenben |
| kék szárnyadon, elragadtatás. |
|
| Mert ott aztán te vagy úr, ti vagytok |
| urak az arany gömb alatt, |
| szédűltök, ahogy föl-, ahogy lecsaptok |
| (világnagy csókban a gondolat); |
| a mindenség öröme tolong a |
| táncotokban, az életetek – |
| nem is figyeltek rá, hogy a konyha |
|
| Fecske, te, ficseri, füsti fecske, |
| s most ujra jössz, elegánsan evezve: |
| unokád? a fiad? férjed? te magad? |
| hogy itt vagytok, áldó igézet, |
| barátaim, – és győztesei! |
|
|
Be másképp!
| be másképp nézem a lányokat, |
| be másképp az éhes csibészt és |
| be másképp a fűben-akácban |
| úszó fehér-zöld nedveket, |
| be másképp a Nap bölcs futását |
|
(és itt, prózában közbeszólva, egyáltalán mindent a földön, erőt, hitet, szépséget, Európát és Jupitert, a naponta-világjáró hajnalt és alkonyt, a lepkét és a lajhárt, a világító tengeri meduzákat és a soselátott cethalat, de még azokat a benzinbűz teherautókat is, melyek percenkint kilométernyi utat képesek megfertőzni az ibolyaszagú tavaszban,) – |
| be másképp nézem, jaj nekem, |
| ötven után, kisemmizetten, |
| hökkenten és reménytelen, |
| be szontyolodva nézem őket |
| s mindent a tündér ég alatt, |
| mióta rossz szivem irígyli |
|
|
Májusi orgonaszag
| Az orgona kezdte! Szinte csobbant, |
| mikor a kertben megcsapott: |
| fűszere gázként gyült a roppant |
| éj tavába, a völgybe, ahogy |
| volt, mint sűrű zene, mint sürü méz, |
| de mint tündér meglepetés |
| lengett körűl, mint álmodott hang |
| vagy holdfényfátylas csillagok. |
|
| Mert tündér volt, igazán az: ugy ébredt, |
| mint alvó agyban a túlvilág, |
| vagy halk izzása a testi kéjnek, |
| amit hajnalban szít a vágy. |
| Az kezdte, az orgona! A mai! De |
| félszáz tűnt május hozta vele, |
| jázmin, rózsa s akác özöne |
| ringatta vele, lidérc, kisértet, |
| a rég s a nemrég illatát. |
|
| Káprázva álltam a kapum előtt, és |
| kaszaboltak, mint zene a levegőt és |
| csókolva, belül, selymesen, |
| mint mikor mélyen, a meztelen |
| szív alján zsong a szerelem |
| s lobbanni gyűjtenek uj erőt és |
| csendűlni a lankadt idegek. |
|
| S a rácsnak dőltem, az édes égig |
| tágúlva, nyílva, ahogy soha még, |
| és ittam az orgonaízt, a régit, |
| az újat, a zenénél zenébb |
| mérget, emlékek és tavaszok |
| szeszét, és amit a jelen adott, |
| a visszatért nagy pillanatot, |
| mely a betegen im ujra végig- |
| borzongta az élet gyönyörét… |
|
| Öt napja, öt éje… Az orgona kezdte, |
| sajgás vagyok, álom és csupa zsenge |
| s az hangot követel, éneket, |
| mintha enélkűl – így fenyeget – |
| nyomtalan halnék szét az egekbe, |
| ahogy a májusi orgonaszag. |
|
|
Eső –?
| Eső…? Ugylátszik, az… A nap |
| szélesen mosolyog az égen. |
| Valami kopog, de csak éppen |
|
| Egy rendbontó felhő haragszik, |
| parányi felhő, s ime, már |
| fut a köveken, fut, tolakszik, |
|
| furakszik, mászik a homok |
| laza husában, gyöngyözönként, |
| amit a fény pezsgése önt szét, |
| s mind oly fürgén ireg-forog, |
|
| ugy búvik ezer láthatatlan |
| kis résbe, vagy ugy párolog, |
| hogy ahonnan jött, máris ott |
| repül, fent az égben, a napban, – |
|
| nézem ujra, nyomát se lelni: |
| varázslat: nem mutatja semmi, |
| hol volt, ha volt, és hova lett. |
|
|
Falusi hangverseny
| Hű, de éhes, hű, de szomjas |
|
| De hogy feszít tyúkjai közt |
|
| mérges Pulyka, te szereted |
|
| víg zenével így köszönt e |
|
|
Vakáció előtt
| hogy itt van a, itt van a |
|
|
Vadliba
| Vivivi-lululu! – Nincs hiba: |
| fürdik a hajnali vadliba. |
| S repül a rétre, zöld lagziba, |
| s ott legel estig a vadliba. |
|
| Vivivi-lululu! – mondja, ha |
| Vivivi-lululu! – Nincs hiba: |
| hajnalig alszik a vadliba. |
|
|
Ujévi katica
| Hegyi házamból, vérpiros, kis |
| remény, tavasz s nyár bogara, |
| fedeles szárnyad emelintve |
| vágyad már ki, szabadba vinne, |
|
| Vadkan csörtet a havas erdőn |
| Bent víz vár, méz, lekvár, – ajándék: |
| hétszer-hét nap kell, vagy talán még |
|
több is, hogy kint megélj! |
|
| Túlkorai fény csalt elő: jobb, |
| ha még ablakomban maradsz. |
| Az uj évnek vagy hírhozója, |
| mint a kéményseprő, a gomba |
|
| ne menj hát halni, pici Hétpötty! |
| Volna csak itt, példádon át |
| a hét pecséttel zárt jövőbe |
|
|
Vereség után
| Szép volt!… Játék csak? Erő? Ügyesség? |
| De kik ellen! S hányszor!… A diadalát |
| már-már jelképnek hitte a nemrég |
| hadvert nép (s vele tán a világ). |
| A remény mint nagy zene csattogott-szállt, |
| kápráztak csoda-ütközetek: |
| jóvátétel arany lobogóját |
| hallotta-látta a rádión át |
| oromra repülni a mámoros ország |
| és Bernben a küzdő Tizenegy. |
|
| Mert bármi volt is egyéni sorsa, |
| sodorta a lelket a köz-ragály: |
| tizből kilenc millió szorongva |
| leste, sziv, hogy száll, hova száll |
| a Labda… S jól szállt! Nem a Szerencse |
| lidérce, de, Villám, maga akart; |
| s hitetlen is könny gyűlt a szemembe, |
| valahányszor, egy-egy uj győzelemre, |
| jutalmúl, imánkkal kérte a Messze, |
| hogy: „Isten, áldd meg a magyart!” |
|
| Szép volt, gyönyörű!… S már szinte szellem |
| (bennünk); akárcsak a pálya, amely |
| mint tenger, az emberi végtelenben |
| hetek óta zúgta: – „Föld, figyelj: |
| ELSŐ:…” S ekkor… Mi az? Átok?!… Óh, pfuj! |
| Szirt? Tört villám? Le, le, roncs hajó!… |
| – Lőtt sas? Vagy: A hit, s ami megvalósúl? – |
| gúnyolt a nagy nap búcsuzóúl; |
| – no, Szabó Lőrinc, a téma jó s uj, |
| ezt ird meg: tenekedvaló! |
|
|
| Tüntél, eltüntél, Győzelem, |
| De szivem, bent, hallotta még |
|
| hallotta, mint, néha, halott |
| és mintha én volnék a Nép |
|
| S tört sóhajod azt sugta, hogy: |
|
| Azt sugta: – „Te voltál s te vagy |
| s énnélkülem kevés a sok, |
|
| De itt már néném mérlegel, |
| istennő ő is, – ne gyülöld, |
|
| Ő máshoz állt, s én itthagyom |
| csak bölcs húgom, a Jóremény |
|
| Ezt sugta… S hogy: – „Neveljen ez |
| Elszálltál… Néma Délkörök |
|
| Még egy hang: – „Higyj!”… S – elhalva – hogy: |
| És kint már dördűlt a Siker |
|
|
| Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok. – |
|
Antik erények s Pindarosz |
| szárnyai csattogtak. Jós láng volt maga a Kezdet: |
|
az a még csak szentségtörő |
| themzei diadal és rá rögtön a dunai ámúlt |
|
(s háborút nézni se mohóbb) |
| látcsövek ezreit ugy vonzotta hazánkra, ahogy, hajh, |
|
müvészet s tudomány soha. |
|
Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball |
|
villámgömbjében tört ki az |
|
éji homályból, és – tetszik, nem tetszik – arany volt, |
|
Nap volt, ég s föld uj csillaga: |
| mai csupán, sport és játék, – de legenda! de jelkép! |
| Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk, |
|
hajnal volt az, feltámadás, |
| ebben a jelben – jól értette a gyerek, a felnőtt – |
|
sok tört vágy kapott uj hitet, |
| ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet |
|
s hangos igent sok néma nem: |
| óh, bár vívna ki még többet, jobbat s maradandót |
|
agyunk a népek versenyén! – |
| Győztest tapsol az ég; én hadd koronázzam a vesztest. |
|
Soha ne felejtsd, vert Magyar: |
| nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első, |
| Mert ahogy ott, a bukásod előtt, a modern csatatéren, |
| küzdöttél fiaidban, előre leverve az Elsőt |
|
(ki később úgy föléd kerűlt) |
| s le java hősét mind a világnak, az Ónak, az Ujnak, |
|
az tett volt, hősi, igazi! |
| Tett volt, gyönyörü tett: cél s technika ihlete zegzug |
|
mennykövekkel, mint sulykoló |
| förgeteg, úgy táncolta körül ellenfeleid; mint |
|
trombita, szürte-fúrta át |
| rajtuk a dallamodat; mint egy kis kozmosz önálló |
|
törvénye, szállt, s fölényesen |
| szabta ki, törte reá száguldó akaratát a |
| tett volt, lélek volt, hadmesteri tornamutatvány: |
| borzongtam, magam is hátvéd, a diákkori erdő |
| s most, vereséged után, ha Somogyban vagy Badacsonynál |
| alkonyi Gömb, sokszor megvárom, tiszteletedre, |
| fűszagos és tücskös augusztusi éjt, csak azért, hogy |
|
láthassam az igért csodát, |
| Csaba királyfit, amint a Tejút gyémánt magasában |
|
(Igal-Ábrahámhegy, 1954. július 25.–augusztus 12.) |
|
A földvári mólón
| Partra döng a tó: nagyitóüveg- |
| húsa alatt ingó terméskövek |
| dagadnak-fogynak, ahogy éleik |
| szöge a híg kristályban megtörik, |
| szűkűl vagy tágúl: a dirib-darab |
| roncsok együtt emelik hátukat, |
| torz teknősbékák, a vízzel, amely |
| szabályosan lüktetve futja el |
| mohos lapjukat, aztán lecsorog |
| s fél vagy negyed ütemkésés konok |
| játékával kontrázgatja saját |
| lélegzetének nyugodt ritmusát. |
| Nyíló recék kereszthálózata |
| borzong egymáson át ide-oda, |
| s lent, a napsütött fenékhomokon, |
| hol halak húznak, lehelletfinom |
| árnyuk együtt fut s együtt tűnik el |
| a fénytörés színörvényeivel, |
| mert máris uj hullám nő és üveg- |
| húsa alatt a torz terméskövek |
| megint dagadnak-fogynak: tizenöt |
| másodperc telt el, s két hullám között, |
| mely jött s elomlott, most megint csorog |
| a sok kis csurgó, fecseg és locsog, |
| s megint árnyat húz a fenékre a |
| felszín futó recehálózata, – |
| s mindez folyton így ismétli magát, |
| így, e játék, az örökléten át, |
| így, e léhaság, s túlél minket is |
| és túléli ellenségünket is, |
| túl, ez a semmi, ez a tünde kép, |
| túl a királyok, hősök és a nép |
| minden jövőjét: jelentéktelen, |
| mégis másod, rettentő Végtelen! |
|
Kisörsi nádas
| A nád dala! Nem tudok úszni, hát |
| azt élveztem, a sárga-zöld bozótba, |
| a zizegő hajlongásba huzódva, |
| mely csupa fény meg árny volt, csupa rács, |
|
| a kékgyűrűs víz nyurga őrhadát, |
| csónakomból, az érzékeny vadont s a |
| bujdosó szelet, amely telezsongta |
| ijedős rejtekem. Legszebb a nád, |
|
| a muzsikus náderdő: milyen élet |
| hogy izgúl benne: a kiváncsi lélek |
| lábujjhegyen áll, s figyel, és remél! |
|
| Te is ilyen vagy, Költő: csupa lenge |
| idegszál leskel folyton, és beszél |
| haza benned, és néz a végtelenbe. |
|
|
Julius csatája
| Itt a pokol, a nyár: élvezem, mint az ördög. |
| Ez a jó, ez az én kék-piros évszakom, |
| az őrült julius! Mézsűrűn-vastagon |
| folyik fény s levegő, s minthogyha belefőzött |
|
| kertek – málna, barack – fűszereznék, gyümölcsök, |
| párolgó rubinok; s ha szemem lecsukom, |
| bundaként nyalogat minden kis fuvalom, |
| lebegő bundaként a bársonynyelvü gőzök. |
|
| De most szent ez a tűz, e pokol, sűrit, érlel. |
| Hűl a Bak, fűt a Rák, forr a világkazán: |
| most küzd, előre, most küzd meg a Nap a téllel! |
|
| Az ősz már a csata eredménye. Sovány, |
| vagy dús? –: most dől el, itt, az izzadó határban, |
| s fent, az istentelen, rőt-azúr Szaharában. |
|
|
Nájlon és celofán
| A nők, mintha folyékony üveget |
| teritettek volna magukra, szinte |
| húzzák a szemet tündérköpenyükre: |
| ruhában is majdnem meztelenek; |
| s mialatt a nyári eső pereg |
| s harmatszikrákkal tündöklik az este, |
| a város: mintha glóriát viselne |
| mind, oly szép, oly tudatos, ugy lebeg, |
| oly kihívó… minthogyha glóriát |
| az egész testén… Vízalatti álom |
| imbolyog, mikor egy-egy pászma fény |
| átsüt árnyukon… Költő és diák |
| ámúl rajtuk, nájlonon, celofánon, |
| és höhő! – röhög a henteslegény. |
|
Hajnali látomás
| ezer szeme észre se vett. |
|
| Pedig rám nézett szüntelen |
| s szinte kacérkodott velem, |
|
| hogy oly nagy, oly gyönyörü-szép |
|
| ezer szeme észre se vett, |
|
| bár csöndben megfordult, ahogy |
|
| (száz egybezárt-nyilt végtelen) |
| keringtek bennem-kívülem. |
|
| és lassankint elrémitett, |
|
| hogy e szárnyas gyöngy-állatok |
| rajzása úgy halványodott: |
|
| maradék csillagfüggönyét, – |
|
| szivemben arcod nevetett: |
| csordultig megteltem Veled. |
|
|
Ébredés
| Hogy szúnyogok után az első légy csipett, |
| fölkeltem. Szürkület mocskát mosta a fény |
| a tájról. Ideges voltam; és jaj, szegény |
| szivem hogy vert: talán az éji rémeket |
|
| rettegte reggel is, a lelkiismeret |
| lázadó álmait, a gyáva! Szégyenén |
| töprengve agyam úgy látta, hogy nincs remény; |
| majd, hogy földi sor a részleges becsület. |
|
| Részleges becsület? Nevettem magamon, |
| négytől hatig csupa önvád. Szakállamon |
| éreztem: máris a sírban nő! Hogy kinéztem, |
|
| jött a hajnali gyors, ment dolgára a méh, |
| s frissen és boldogan harsant az ég felé |
| a megtisztult világ. Nem volna szabad élnem. |
|
|
Valóság
| Be szép voltál, s dicső! Úgy léptem partjaidra, |
| mint aki, mert látott, már meg is hóditott: |
| úgy éreztem, király, a legnagyobb, vagyok, |
| érzékeimen át a világ ura: mintha |
|
| bennem ébredne csak, s általam alakítva, |
| igazi létre a mindenség: anyagod |
| növelt, mint téged én, s nők, tájak, csillagok |
| háreme lett agyam, e táguló kalitka. |
|
| Birtokba vettelek? Vettelek volna százszor |
| ugyanabban, akkor is futsz most, víz a szitából, |
| Valóság: párologsz, ahogy belőled én! |
|
| Old mindent az idő, lazít; s ahogy öregszem, |
| húnyó gondolatom úgy látja, hogy a testem, |
| – jaj nekem! – még az is… már az sem az enyém! |
|
|
Nemsoká
| Nincs semmim. Nyugalom? Egészség? Fiatalság? |
| Hit, pénz, jókedv? Ma az ingyen ég is borús. |
| Hányódom vackomon, ördögök vasa nyúz. |
| Rossz napomon rosszabb tegnapok kínja sajg át, |
|
| s szörnyebb holnapoké. Szememet kikaparnák |
| károgó gondjaim, ha erőm volna bús |
| redőnyét egy kicsit felhúzni; s jaj, a hús, |
| a testem: de öreg! A kutyaisten anyját |
|
| szidhatnám: szidnám is, ha segítene némely |
| kacskaringós szitok: de nem segít; vad émely |
| fortyog bennem: fene e koldus életet! |
|
| S nincs semmi! Csak a szív millió rühe mardos. |
| Nincs semmi!… És mi ez a sok „nincs semmi” ahhoz |
| képest, hogy nemsoká én magam se leszek?! |
|
|
Őszi meggyfa
| Tar fa, te, szegény, sovány, fekete, |
| szomszéd telkünk zörgő kisértete, |
| tűnt erő s szépség roncs emléke, te, |
| esőben, magad bitója, te, fa, |
| rab dermedtség, te, görcs és tétova |
| ágbog-dadogás, nem dac, csak csupa |
| fekete rángás, te, fekete fa: |
| láttalak én, virágban! Zöld bozontod |
| partjai közt mámor özöne zsongott, |
| fény, hő, íz, illat, lepke, méh s madár, |
| s tudom, ifjú leszel még, az leszel, |
| s ha megint jön, egyszerre tizezer |
| vérpiros ajkad csókolja a nyár. |
|
Januáréji olvadás
| Kicsal az éjbe az arany Hold: |
| arany, sok fagyezüst után! |
| Száz arca nevetve virít száz |
| ujszülött, éji pocsolyán. |
| Láthatatlan erek csörögnek, |
| csengőket csöppent az eresz; |
| nekem most szép a hó: siratja, |
|
| Langyos szél szántja lent a földet, |
| ezüstkék párákon arany Hold |
| s száz arany csillag ugrat át. |
| Ádáz csata dúl a magasban, |
| Csengj, éj, csilingelj, olvadás, a |
|
|
Három szonett a téli Hévízről
| Hogy füstöl a csúzölő csodató |
| sárkánytúrta büdössár-krátere |
| a téli fák közt! Hogy száll ég fele |
| a kék víz, a bolond víz! Mintha hó |
|
| pelyhezne, fölfelé; vagy illanó |
| ingét tündérraj vetné szakadatlan |
| (bujkálva persze, mert máris amott van, |
| mikor szinte itt látod villanó |
|
| habtestüket)… Hogy játszik, imbolyog |
| lassan s puhán a fehér pára! Hogy |
| böfög s foszlik végtelenbe a táj! |
|
| Rőt lótusz a vizen; zöld levelén a |
| nyarat vartyogja kollégám, a béka; |
| s a parton még vacog a február. |
|
|
| A kádi víz nem tündér szerető, |
| tzirógat bár, jóféle ápoló tsak; |
| hát még a kenet, mit kintről a tónak |
| fő-titkú (s még szerintem se merő |
|
| pokolsárkány-ganéjból eredő) |
| sarából tsúzra száz éve pakolgat |
| s delejsugárnak-minek mond maholnap |
| a tudományos, modern feredő! |
|
| E víz, mondom, nem tündér, nem bohó; |
| vén tsap okádja, véneknek való. |
| Tüstént jelzik gyöngyzúzos szőreink, |
|
| jővén, sava dítséretes fokát; |
| s ha mégy, már szívből szólsz rá vissza, mint |
| ténsúr Berzsenyi tette, hogy: Vivát!
|
|
|
| A téli szélcsönd holdkék s árnypuha |
| egébe a derengő tó fölött |
| fogyhatatlan fut, föl-föl-föl, a köd, |
| függőlegesen s gyorsan, föl-föl, a |
|
| jéghideg magasságba, ahova |
| úgy vonja a habkönnyű, fénytömött |
| kúpokat, a gőzdíszletek örök |
| fenyőit a csillagos éjszaka. |
|
| Csak ez mozog a tájban, ez, a tó |
| fölött ez a fölfelé lobogó |
| habzás, ez a hófehér szárnyalás: |
|
| ezt nézem, órák óta, s nem tudom, |
| mit akar, mért vonz ez a monoton |
| s lázas-öngyilkos elragadtatás. |
|
|
|
Valami szép
| Egész héten köd nyomta téli |
| hegytetőnk: magas fellegek |
|
| Ma se mozdultak meg. De este |
| fent, tág körben, kinyílt az ég, |
| mintha egy nagy kéz felemelte |
|
| Más nem történt. A ködfal állt, és |
| a csöndben csak a céltalan |
| üveghold úszott a magasság |
|
| de a zord táj már fölfigyelt rá, |
| s bámúlt, mint mikor a sötét |
| jut hirtelen valami szép. |
|
|
Jég
| Van fájdalom, oly hideg, mint a jég. |
| Ugye, perzselte már kezedet a |
| kilincs fagya? A lélek iszonya |
| gránitként hűl ránk, belénk, pánt vagy ék: |
| préseli a kín robbanó dühét, |
| s ahogy, bár hő, roppant sulya alatt |
| dermedve feszűl a lángtestü Nap, |
| dermed ő is, s a szoritása ég. |
| Vers lehet olyan hideg, mint a jég, |
| mint a jeges Hold: láttad ma, ahogy |
| a februári éjben ragyogott? |
| Gyönyörű volt! Tükörhalk énekét |
| hallgattam, s az űr csillagfény-neszét… |
| Szivem is csillag. Éget. Mint a jég. |
|
Minusz 20 Pál-fordulásakor
| Förtelmes hideg! Fagyruhát húz |
| Rémült kígyók bujnak belém a |
| torkomon, orrlyukamon át. |
|
| Méternyire csap ember-állat |
| Vad jégcsapjait az eresz mint |
|
| Az imént csontkemény sírok közt |
| fái közt szinte medve lettem, |
|
| Volnék néger egy jó szobában! |
| Vas-néger, fénylő, fekete: |
| déli bendőm brikettek izzó |
|
|
Téli fasor
| Minusz tíz: a fül csíp. Minusz húsz: |
| orrlyukamban a szőr zizeg… |
| Mogorva szörnyekként szorongunk |
|
| be rútak vagyunk, be dagadtak, |
| nem látni ki a jégvirágtól; |
|
| nézem, hogy tűnik utca és tér: |
| sejtetik, merre járhatunk, és |
| csak ahol le kell szállani, |
|
| csak ott veszem észre, hogyan száll |
| s hogy a gyerekkori telekből |
|
| a szép színváltás a megenyhült |
| szürkület mocskában, mikor |
|
|
Két pokol
| bunkótalpas, fagydorongos, |
| bölénynyakú, vészkolompos |
|
| Rám uszúlt s bőg valahány van |
|
| Kést! Husángot! Emberek, hé! |
| hajnal: nincs mit menteni! |
|
| Forgok, sírok, dőlök, omlok. |
| De szivemet, ezt a poklot, |
|
|
Téli napfény
| Mikor, még csak az ablakon át, |
| felbámulok, rá, úgy emel, hív |
| januári, de máris oly jó, |
| mint gondolat nélkül a vágy |
|
| Mint gondolat nélkül a vágy, |
| ömlik körül, úgy visz, cirógat, |
| s hálám, mint tüköritta fény, |
|
| Óh, minden hogy aranylik, árad |
| Hogy robban! robbant! Óh, milyen jó! |
| Dehogy új!… Csak jó! Csak jó! A legjobb! |
|
|
Sokízületi gyulladás
| keztyűit térdig, könyökig |
|
| összevarrt, oly förtelmesen, |
| üvölt most minden idegem. |
|
| a villámló térdek s bokák, |
|
| hogy ember voltam valaha. |
|
|
Mozart hallgatása közben
| „Csak a derű óráit számolom”, |
| mondta pár szó s egy vasrúd a falon, |
| a napóráé. Láttam én is a |
| latin szöveget, s lelkem bánata |
| irigyelte a vidám öreget, |
| aki oly bölcs betűket vésetett |
| a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem |
| rögtönzés volt-e csak, szellemesen |
| dacos sugallat az a gondolat? |
| Dac és sugallat bennem is akadt |
| egykor, de az árny mindig sulyosabb |
| maradt a fénynél… A felhők fölött |
| kellett volna elfogni az örök |
| tündöklést! a nap arany árvizét, |
| tengerét! az édes könnyelmüség |
| lepkeszárnycsókú pillanatait, |
| s főképp azt, melyben a mámor lakik, |
| az ifjú gyönyört, melynek kései |
| mása most annyi váddal van teli: |
| a szeszként libbenőt, a legvadabb, |
| a villámgyors tigris-szitakötőt, |
| a kékzománc tüzet, a zizzenőt, |
| ki kedvesével a kéj nyolcasát |
| gyűrűzve libben láng-deleken át |
| s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak |
| szittyói közt, szikrázó ég alatt |
| ma is szállok én… csak testben öreg… |
| (Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg |
| igazság)… Igen, azt a testtelen |
| úszást, lebegést kéne, istenem, |
| utólérni, a könnyűt, úgy, amint |
| a gyermekkor csinálta, most, megint: |
| a sellőkét a vízben, szúnyogét |
| fátyolködében, csak az örök ég |
| örök hajósa lenni, ahogyan |
| ma is visz a képzeletem-agyam, |
| valahányszor párologtat-emel |
| a kép, mint karmestert a pálca, mely |
| fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt! |
| Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, |
| illatok táncát, szélhalk őzikét, |
| s fent a kékben a habos gőzökét, |
| azt kellene most visszahozni, hogy |
| átjárjanak uj, forró áramok, |
| nem a grönlandi szörnyek, nem ezek |
| a jegesmedve s rozmár hidegek, |
| melyektől annyit szenved a szegény, |
| hogy a pokolba vágyik, s annyit én; – |
| kinti rémüktől félve hallgatom |
| Mozartot, s tűnődöm a tavaszon |
| vagy akárcsak a mult nyáron (pedig |
| az is vén volt már, ötvenötödik!): |
| és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, |
| te, Mindenségé, édes üteme |
| a fájdalomnak, Varázsfuvola, |
| varázsjáték, te, tündér mámora |
| hitnek, reménynek: árnycsík a falon |
| a nagy fényben, s a szívben nyugalom |
| s üvegparázsként égő sugarak |
| az élő lomb tengerzöldje alatt, |
| s bölcseség, a vidám öregeké, |
| amilyen azé lehetett, azé |
| a napórásé, ki – „Non numero |
| horas nisi serenas!” – drága jó |
| intelmét adja, még most is, tanácsul: |
| „Csak derűs órát veszek tudomásul!” |
|
Káprázat
| Káprázatok közt élek: teveled |
| rak körül ég-föld, becéz, rámborul |
| s keserü lelkem a te drága, uj |
| édességeddel édesiti meg; |
| mit öt érzék összehord, hizeleg |
| s csókol, mint az az öt delejes ujj, |
| mely tegnap az ujjaimhoz simult |
| s elhitette, amit nem hihetek. |
| Tested villamos tájaiban élek, |
| mintha már enyém volnál: mind igéret, |
| mint rég volt, amit ez a május ad; |
| ujjongó és tétlen várakozásban |
| ringok veled, mint egy nagy utazásban |
| s alig birom boldogságomat |
|
| Csak tudnám, ki vagy, Káprázat! Veled |
| ölel a tavasz, becéz, rám borul |
| s keserü szivem a te drága, uj |
| édességeddel édesiti meg; |
| mit öt érzék összehord, hizeleg |
| s csókol, mint az az öt delejes ujj, |
| mely tegnap az ujjaimhoz simult |
| s elhitette, amit nem hihetek. |
| Rózsaként nyiló tájaidban élek, |
| napjaink a szirmai: mind igéret, |
| illatukkal ittas a földi lég. |
| Kéz a kézben, tenger várakozásban |
| szállunk együtt, világnagy utazásban: |
| rég benned már s még mindig csak feléd. |
|
|
Két élő egy halotthoz
| Megvan a föld nélküled. Soha még |
| nem gondolt rád a tél se, a tavasz se; |
| egész léted agyunk álma, vagy az se: |
| fénye sápad, tüze lassan kiég. |
| Minden megvan nélküled. Gyökerét |
| szivedig ásva s fent virágba szökve |
| két rózsafa a napfénnyel köt össze, |
| s a józan ész megnyugszik: ez elég. |
| Mért vagy hát néha minden? Tegnap egy |
| nő, akiről tudnom kell, hogy szeret, |
| akarta, hogy benne érezzelek: |
| egymást öleltük, minket a sirod, |
| élet s halál hármunkon osztozott; |
| és sose voltunk még oly boldogok. |
|
| Vendégünk voltál s mi a tieid, |
| testi vendégek lelki tulvilágban |
| (másféle nincs!) s oly ezerajku vágyban, |
| mely a halálnak bontja rácsait |
| s mindannak, ami időben lakik, |
| saját magunknak; mert ahogy mi hárman |
| együtt voltunk, egy gyönyörré kuszáltan |
| együtt, noha csak pillanatokig: |
| ez nem velem történt és nem veled |
| s nem azzal, kit, mint egykor tégedet, |
| ugy szeretek, te Csontig-Vetkezett: |
| öröklétnek hozta az izeit |
| s a mindenségnek, az, hogy kicsit |
| vendégünk voltál s mi a tieid. |
|
|
Örvény
| Mint örvény, sziv az együtt, olyan édes, |
| ugy csábit és ugy ringat, zaklatott |
| éjek után és gyötrelmes napok |
| munkája közben és mikor a kétes |
| remény meghozza, oly jó a beszédes |
| kis jel messziről: „Várlak”, „Itt vagyok”, |
| s „Szeretsz?”, „Szeretlek!”, s a halk mosolyok |
| s a kézfogás, a mindig többre éhes, |
| s az összebuvás, s aztán, ha lehet, |
| az első csók, s a többi, s a szivek |
| csöndje, melyben a hazaérkezett |
| lélek megpihen s mindig közelebb |
| simul, és végül az észre se vett |
| álom, mely ébren egymásba temet. |
|
Mint gyerekek
| Ugy szeretjük egymást, mint gyerekek, |
| gyáván és csaknem szüzien; riadt, |
| sőt borzadó gyerekek, akiket, |
| noha vigyáznak, gyors poklába kap, |
| amit idéznek, a lángforgatag; |
| ugy szeretjük egymást, mint gyerekek: |
| még angyalunk a lelkiismeret, |
| még véd, bár alkuszik, a büntudat. |
| De ismétlődik minden emberi. |
| Lobognak a lemondás sebei |
| s egymáshoz futunk, egymást oltani: |
| csak az együtt enyhit már, csak az együtt, |
| csak a végső, kivánt és rettegett üdv, |
| csak a csók, melyben magunkat feledjük. |
|
A csókod
| A csókod? Már egyetlen pihenés. |
| Évekig semmi; gyors seb azután; |
| nyilt, égő seb, mely csukódni kiván |
| s hülni; fájó cél a remény mesés |
| kalandjaiban; a messzi Kevés, |
| mely mindent sürit; a fogoly magány |
| bilincstörése; végső tudomány, |
| mig hiszünk benne; hazaérkezés. |
| Csókolj, kedves! Nagy ut volt! Évekig |
| nem tudtam, ki vagy, s most, hogy ajkaim |
| ajkadon ismétlik szerelmemet, |
| titkok s rémek zsufolnak s oly csodák, |
| mintha sziveink percenkint egy-egy |
| öröklétet beszélgetnének át. |
|
Réti alkony
| Mondd, hogy: szép lesz! hogy ős jog! mennyei! |
| Ha könny rontja vágyad igaz varázsát, |
| bennem is rögtön ébred a halálvágy: |
| be örök a pokol, be emberi! |
| Oh, derüs önzés! Ur és szent, aki |
| mindig töretlen kapja üdve társát |
| s nem kötik szivek, mult, hit, pénz, barátság |
| s az élet egyéb tekintetei. |
| Fejed köré démutka-rácson át |
| réti alkony tüz hunyó glóriát; |
| csönd s illat a feketedő világ. |
| Jó a fiatalnak, hősnek, baromnak! |
| Mondd, hogy: végzet! Én meghalok maholnap. |
| Lelkedet ittam siri italomnak. |
|
Ahogy lehet
| „Amennyire tudsz”, és „ahogy lehet”, |
| kértelek egykor, még reménytelen |
| (vagy tán csak súgta a képzeletem) – |
| igy idézted az első jeleket |
| s a homályból árnyhalk kisértetek |
| ébredtek, álmok, félszavak, selyem- |
| puha derengés, vágy és félelem; |
| óh, e két szív mit meg nem őrizett! |
| „Ennyire”, mondtad később, s „Igy lehet!” |
| Mennyire?! Óh, édes-gyors rémület, |
| nyilt szó! Lassú s még édesebb a tett, |
| s máris kéri a rejtő éjszakát. |
| „Csak igy lehetett!”, sugja most a szád. |
| A többi ujra árny és némaság. |
|
Késő
| Késő: tudjuk, mit vesztenénk vele. |
| De csak rejtsd kebled hivó bimbaját! |
| Azt mondtad: onnan gyöngyözik tovább |
| bennetek a vágy első gyönyöre, |
| s igérted: elmondod majd, s hogy a te |
| agyad meg tudja… Óh, ruhádon át, |
| igy is süt és borzongat!… És mit ád, |
| mit még e láz, hogy ne haljak bele?! |
| Késő, de oly jó, oly gyönyörü ez! |
| Vergődsz, mint én: mig tiltasz, segitesz. |
| Igen és nem: minden rettenetes. |
| Nem miattunk az!… Óh, nyujtsd, még, nagyon, |
| ezt a nagy percet!… Ajkad ajkamon… |
| Lobog a halál: nem lesz irgalom. |
|
Birák
| Elhihetné, akire gondolok, |
| s az, akire te, hogy mit szenvedünk? |
| Igaz birái csak mi lehetünk |
| egymásnak, csak mi a törvény, a jog |
| és mind a tanuk, az egész titok, |
| s mind, ami lesz még vagy már tovatünt |
| s ami megvilágithatja a bünt, |
| mely készül csak és mégis ugy sajog. |
| Voltak legendák? Ma is él Izolda |
| és hü cinkosa: siettet az óra! |
| Szeressünk végre bününkbe nyugodva, |
| alázatosan; s ha majd elkövetjük, |
| mondjuk azt, mondjuk máris: Megfizettük! |
| Mentsük fel egymást és haljunk meg együtt. |
|
Ma még
| Egymástól messze ébren álmodunk. |
| Ez már fél-halál! Hol vagy? Szavaid |
| kisérnek, ringatnak: „Egy ideig…” |
| Vonatom zug. „…nem találkozhatunk.” |
| Hajó visz. Itt? Ott? A nap rég kihunyt. |
| „Mihelyt lehet…” Hab suhog. Ott meg Itt |
| szétleng; de az álomhang átsegit: |
| „… azonnal értesitlek.” Óh, megunt |
| kikötő, tulpart! Zörgő kerekekre |
| emel a célom. „Vigyázz a szivedre!”, |
| szólsz még utánam; s végül, csókpuhán: |
| „Nagyon hiányzol!” Éjsötét a távol |
| s a csönd csupa seb. Ma még igy hiányzol. |
| Csak igy. De mi lesz a halál után?! |
|
Nem irok rólad
| Azt hiszik, tudják, mi az, és vihognak, |
| érezni gyávák, csak szellemesek, |
| fölény kell nekik és müélvezet, |
| szerelmükben a hiuság olvad. |
| Több lelke van az utolsó bohócnak, |
| zsigerükben csak érdek bizsereg, |
| guny s élc zörgeti ürességüket, |
| agy szemetei, szivből-kihagyottak. |
| Jobb a hiéna, különb náluk a |
| föld barma, férge, több a muslica, |
| szebb a vakhit s a bárgyu babona. |
| Amit imádnak, attól rettegek: |
| nem irok rólad, fognák bár egy-egy |
| gyémántba, kedves, minden bünödet! |
|
Oltó képzelet
| Rólad beszélni féltékeny vagyok, |
| szóra, betüre fösvény! Szellemek |
| hogyha lehetnénk (testnélküliek, |
| de érzők!), óh, az még jobb volna: jobb |
| annál is, hogy most rád hajolhatok |
| s karod nyilik, nyiló karod remeg |
| s befogadsz s ugy gyógyitod szivemet, |
| hogy feltámaszt, amibe áthalok. |
| Idő azt, kedves, hogy én verseket |
| irjak, még rólunk, nem érdemli meg. |
| Uj művészetem Oltó Képzelet: |
| abba, éj-csöndbe rejtelek, Titok, |
| s ugy nyulok hozzád, oly némán, ahogy |
| gondolatomhoz a gondolatod. |
|
Vonaton
| Vonatról láttam rétünket s a fát: |
| megint ott voltunk, megint égetett |
| az égő kin s megint öleltelek |
| s kétségbeesve kerestem a szád |
| s kétségbeesve engedtél tovább |
| s akkor már jó volt: megnyiló szived |
| selyemcsókokba zárta szivemet |
| s lángragyult és kialudt a világ. |
| Fordult a táj. Őrjöngő szememet |
| rád csuktam, hogy tovább őrizzelek. |
| Utasnép járt-kelt, aludt vagy evett. |
| Ültem, sirtam, könny nélkül, mozdulatlan. |
| Százfelől jöttél, százfelé szakadtam. |
| Jó, hogy nem látták, mi zajlott agyamban! |
|
Végső menedék
| Ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik igy!), |
| ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!), |
| ha nem leszel, vagy ha leszel, de már |
| nem birod titkunk nehéz láncait |
| s vezeklő lelked tőlem elszakit |
| s ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll, |
| vagy még különbet keres, be sivár |
| lesz mind, ami akkor következik: |
| én igazán egyedül maradok, |
| igazi magány itt csak én vagyok, |
| ahogy árvák a zsufolt csillagok. |
| El ne hagyj, kedves, végső menedék: |
| jobban érdekelsz, mint az örök ég, |
| jobban, mint az egész emberiség! |
|
Kétségbeesés
| Ha különb erőmnél különb ravaszság, |
| ha jog visz rá (a bennem megvetett!), |
| ha önzés, hogy ami vonz tenni, tedd, |
| ha, indokolhatatlan bár, igazság, |
| ha parancs, mit szeszély vagy bosszu szab rád, |
| ha őrület vihara, mig lehet, |
| élni még az egyetlen életet, |
| véletlenek e bus-bolond kalandját: |
| kedves, akkor Amit Mindenki Tesz, |
| azt teszed csak, ami természetes, |
| s ami tán a jövő törvénye lesz |
| (be sivár törvény!) – akkor, bármi szégyen, |
| hallgatásodat megszentelve kérem: |
| „Tarts meg hüséged gyönyörü hitében!” |
|
Szárszói hajnal
| Platánok álltak ott, s még szürkület |
| födte a vasut melletti teret, |
| és várnom kellett, s üres volt a park, |
| s egy padon ültem. Tiz perc múlva halk |
| nesszel megnyílt a bokrok zárt sora, |
| s egy fiú meg egy lány lépett ki a |
|
| zöldből: csókjuk hosszan emlékezett |
| iménti gyönyörükre. A rengeteg |
| vadjai csupán oly ártatlanok, |
| amilyenek ők voltak, és ahogy |
| – engem észre se véve – csöndesen |
| továbbsétáltak, olyan irigyen |
|
| néztem rájuk, mint senkire soha: |
| „Honfoglalók!” – S odakivántam a |
| kedvesemet, s hogy húszéves legyek, |
| és egészséges, s oly vágy égetett, |
| amilyet nem nyujt az egész szezon |
| alatt két partján a vén Balaton… |
|
|
[Rendetlenség, aljasság dul szivünkben:…]
| Rendetlenség, aljasság dul szivünkben: |
| Másé vagy; én is; halál volna, ha |
| megsejtenék viszonyunk valaha. |
| [Olvashatatlan rész] rém les mindenünnen, |
| hazudnunk kell tehát; s ha az sikerül, sem |
| leszünk biztosak; hallgatnunk kell; csupa |
| önvád vagyunk már, s azt elüzni a |
| gazoknak sikerül csak, minekünk nem! |
| Ellenségünknek látjuk a világot, |
| minden percünk gyalázat, vihar, |
| vérebek marnak, ördögi a harc! |
| lemondás? – óh, az a pokol maga! |
| Ez a mérlegnek az egyik oldala. |
| S mindezt lehuzza a másik: szeretsz! |
|
|
Még jobban!
| Három virágból összerak a rét |
| Az ősz se hoz meg, bár a fecske még |
|
fecseg a sürgönydrótokon. |
| Hol vagy? A táj sóváran tikkad, ég, |
| Fájj, fájj! Még jobban! A rossz sem elég, |
|
|