118.

Szerény túlvilág

Egy túlvilág mégis van, a tied:
szerény túlvilág! Együtt hal velem;
de más ábrándnak is reménytelen…
(Óh, ürülő pokol, emlékezet!)
Hol vagy, Drágám? És hol, ti, többiek?
Minden oly zord s nyers! Fáj az értelem,
de nincs hová bújnia: idegen
csönd dermeszt néma csillagtereket.
Gondolatom messzi napok felé
tapogat, boldog fényhazák mögé;
de az öröm csak másodperceké!
Te voltál jó, áradó delej, élet!
Te, csonthalom ma, roncs váz, tavaly ép test…
S tűnt kapuk, ti, csontközi, puha részek!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]