„A nyomorúlt!”

„A nyomorúlt!…” – suttogtad, s nem tudom, ki volt s mit mondott-tett a nyomorúlt. De emlékszem, mily hideg árny borúlt, mily undor borzadt végig arcodon; láttam: az ily névtelen fájdalom, ha néma is, tisztít, bár úgy lesújt, hogy porlik benne a jelen s a mult, mint halálban az élő hatalom. „A nyomorúlt!…” S mégsem a könnyedet mentem törölni!… Bár több szeretet lett volna bennem igazság helyett!… „A nyomorúlt!…” Tudtam, szivedbe szúrtak, s hallgattam, sértődötten, a hiúak gőgjével, én, én, a még nyomorúltabb!