A baj
| Hogy nincs Isten, veled is az a baj; |
| mint mindennel! Ha volna, egy kicsit |
| tán csak használna az ész vagy a szív, |
| a becsület, a munka vagy a jaj; |
| öreg érdem ezt-azt, vagy fiatal |
| erő tán csak kivívna, valamit, |
| ami nem foszlik, nem zsugorodik |
| semmivé az agy roncs álmaival. |
| De hát nincs (csak még nem mindenki tudja): |
| s nincs más, kihez fordúlni: ujra s ujra |
| kétségbeejt minden cél örök útja. |
| Mint veréb csőre a réműlt magot, |
| forgatnak szájukban a gyors napok… |
| Csoda, ha már tőled is borzadok? |
|
Szinház
| Hogy menekűlt az a réműlt kukac, |
| mikor szétbuggyantottad rejtekét! |
| hogy bújt, vissza, az eltűnt éjbe! még |
| beljebb, a mag alá! hogy bújt csupasz |
| titka be a takaró húsba, az |
| áldott édenbe, a biztosba!… Szép |
| vonaglása tán hóhéra kezét |
| átkozta, s azt jósolta: „Nem maradsz |
| rejtve te sem a romlástól! nem a |
| leleplezéstől: életed ura |
| a vak véletlen!”… Sorstragédia |
| szinháza lett az a kék szilvaszem… |
| S hőse? Úgy fájt, mint bennünk, kedvesem, |
| bűntudat, néha, s halálfélelem! |
|
Öngyilkosok
| Mit sirattam az öngyilkos nyuszin? |
| A véletlen parancsát, mely a véget |
| hozva úgy kavar, old, köt, fagylal, éget, |
| hogy egy lesz végűl anyag, forma, szín, |
| mind egy lesz bennünk, embertársaim, |
| ahogy az benned, Drágám: szemetének |
| minden csöppjével átköröz az élet |
| Kleopátrán, s rajtad, s Bajor Gizin. |
| Ezt sirattam… De kár siratni bármit: |
| hagyom is abba; magával csatázik |
| a vergődő agy s kínja orgiáit |
| ünnepli csak… A port s a húst sirattam, |
| s szégyellem, hogy, gyerekmód, ujra szidtam |
| azt, amiben régesrég megnyugodtam! |
|
Veszélyek
| Ahogy a rétet megrohanja száz |
| s száz s ezer méh és lepke s kirabolja, |
| ezerfelé úgy hordja, messzehordja |
| minden szó, kép, rezzenet s kézfogás |
| kóbor lelkünket, sóvár s glóriás |
| álmainkat, s talán épp ezzel oldja |
| vissza a mámorba, a legnagyobba, |
| az ős istenbe: villámként cikáz |
| nő s férfi körűl, míg él, szüntelen |
| a jó vagy rossz veszély, a szerelem, |
| a jó-rossz vonzás, a könyörtelen, |
| a vágy a másba, ujra, a gyönyörre, |
| az Igazibbra… S tán így teszi tönkre |
| az Igazit, egy perc alatt, örökre! |
|
Szakadékok
| Uj, másik veszély az idő: kopik |
| benne ideg és érzés; renyhül a |
| jóllakott vágy fülleteg mámora! |
| Veszély a tér is: be kevés, amit |
| összehozhat, földet és népeit! |
| S kapcsolhat késve (vagy korán) maga |
| az élet sok bolond mozdulata: |
| két jó vonzás rosszkor találkozik! |
| Vakon ring bennünk az örök kaland, |
| vakon köröttünk; percről-percre hang |
| kél s hal; szín s illat; víz fut s áll a part. |
| Hogy ismerjen egymásra tegnap és ma? |
| Hogy Óceán s a Dolomit?… Nos, és ha |
| még több nyíl elénk – a vég szakadéka?! |
|
Mérlegen
| Képzelj bele minden bűnt – megbocsátod? |
| Kár sírni másképp: csak önzésedet |
| s hiúságodat gyötri a szived, |
| mely gyönyörre, zavartalanra, vágyott. |
| Tedd hát mérlegre az egész világot: |
| az, vagy ő – melyik kéne? Szó helyett |
| választásod meggyőző tett lehet: |
| vállalnád vele rögtöni halálod?!… |
| – Nem tudom! – sírok föl. – De egyre jobban |
| fáj, amit még az élőnek okoztam, |
| titkos részem a hallgató titokban: |
| ki ártott neki, ha szóban, ha tettben, |
| verje meg, ha van, verje meg az Isten; |
| s ha én, verjen meg százszor jobban engem! |
|
„A nyomorúlt!”
| „A nyomorúlt!…” – suttogtad, s nem tudom, |
| ki volt s mit mondott-tett a nyomorúlt. |
| De emlékszem, mily hideg árny borúlt, |
| mily undor borzadt végig arcodon; |
| láttam: az ily névtelen fájdalom, |
| ha néma is, tisztít, bár úgy lesújt, |
| hogy porlik benne a jelen s a mult, |
| mint halálban az élő hatalom. |
| „A nyomorúlt!…” S mégsem a könnyedet |
| mentem törölni!… Bár több szeretet |
| lett volna bennem igazság helyett!… |
| „A nyomorúlt!…” Tudtam, szivedbe szúrtak, |
| s hallgattam, sértődötten, a hiúak |
| gőgjével, én, én, a még nyomorúltabb! |
|
A szörnyeteg
| Ez az: mért kellett más is?!… Nem elég, |
| még a legjobb sem elég, amig egy?… |
| Sötét éhség a vér: szerettelek, |
| s mást is, százakat, – nem voltál elég! |
| Megjártam poklaikat: nem elég |
| akarat, hűség, jóság, szeretet; |
| ima és vezeklés még kevesebb: |
| ördögi elv az „elég nem elég”! |
| Bőg teste óljában a szörnyeteg, |
| – súgja őrűlt barátom. De lehet |
| oltanom lámpás érzékeimet, |
| hogy megvakúlva – lássak?… Jaj nekem, |
| mért hazudtam, hallgatva, kedvesem!… |
| (De hátha te is így voltál velem?!) |
|
De hátha te is…?
| De hátha te is így voltál velem?!… |
| Mérem, századszor, a szabadszerelmet |
| s angyalpéldáit a leghűbb sziveknek, |
| de vergődöm csak és kételkedem: |
| hátha te is így, így, emberien, |
| részleges becsületben, így viselted |
| a bűnt s a gyönyört, lelki-testi terhed, |
| így magyaráztad, s kényszereiden |
| el-elborzadva fürkészted, ki vagy, |
| míg össze nem tört egy rossz pillanat: |
| amiatt vagy már rég a föld alatt?… |
| Óh, végzet romlékony kalandja!… Tetszik, |
| nem tetszik, saját férgei kikezdik |
| az élőt, még mielőtt sírba fekszik! |
|
Ködök
| Köd fed: nem látok… Tán én öltelek meg?… |
| Légy, mondtam (majd: Ne légy!) az, aki vagy! |
| Lett volna erőm tűrni jogodat, |
| hogy törvényeid te magad teremtsd meg? |
| Ilyen jog nincs készen. Te megszerezted? |
| S túlnehéz volt? S a tiltó „Ne!” miatt? |
| Rám-rámnéz a Nem-Lett-Volna-Szabad |
| s öreg lelkemben megborzong a gyermek: |
| önzése nem bírta a másikét. |
| Bűnt is jog teremt! Vád s önvád elég |
| volt itt, ős pokol s modern gyengeség. |
| Bűn volt többet kérnem, mint amit adtál. |
| Bűn, ha olyat tettél, mit nem akartál. |
| Legnagyobb, hogy – akármit! – belehaltál. |
|
Igy semmisűlsz meg
| Dolgoknak kezdel lenni rokona, |
| halkulva, lassan, halkúló agyamban, |
| amelyekben már szétválaszthatatlan |
| a fogyó egykor s a növő soha; |
| s lelkeknek, mikről csak a rege s a |
| vágy tud, ha tud még; álmontúli dallam, |
| semmibe tűnt víz az üres patakban, |
| tűnt vizeknek még tűntebb moraja. |
| Igy semmisűlsz meg. – Mohák, csillagok, |
| foszlik minden, oldódik, párolog |
| (s be villámgyorsan, ha rád gondolok!): |
| ércfogú eszmék közt hús-szenvedések |
| zokognak, s amit elhalva mesélnek, |
| rábeszél, hogy terólad se beszéljek. |
|
Szerény túlvilág
| Egy túlvilág mégis van, a tied: |
| szerény túlvilág! Együtt hal velem; |
| de más ábrándnak is reménytelen… |
| (Óh, ürülő pokol, emlékezet!) |
| Hol vagy, Drágám? És hol, ti, többiek? |
| Minden oly zord s nyers! Fáj az értelem, |
| de nincs hová bújnia: idegen |
| csönd dermeszt néma csillagtereket. |
| Gondolatom messzi napok felé |
| tapogat, boldog fényhazák mögé; |
| de az öröm csak másodperceké! |
| Te voltál jó, áradó delej, élet! |
| Te, csonthalom ma, roncs váz, tavaly ép test… |
| S tűnt kapuk, ti, csontközi, puha részek! |
|
Úgy legyen!
| Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület. |
| Fagyott rózsafák a sírod felett. |
| Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha. |
| Ragyogjon körűl fájó glória! |
| Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi. |
| Láthatatlan és mégis ünnepi. |
| Hat éve nem vagy. De légy! Akarom! |
| Végső búcsúm a végső hatalom. |
| Két uj rózsatő a sírod felett. |
| Jó s rossz most zárja könyvbe a neved. |
| Te se halsz meg egészen! Kétezer |
| évig mindig lesz, aki rád figyel: |
| férfi sóváran, asszony irigyen – |
| örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen! |
|
„Ércnél maradandóbb”
| Itt a bronz, a profil… Ki létrehívta, |
| nem látta élve: mesteri kezét |
| szivem keze vezette s régi kép – |
| Igen, itt a mű, a kései, itt a |
| még ifjú arc, éremmé alakítva; |
| s néha elnézem: „Ilyen volt?” S: „Be szép!” |
| Majd: „Igy élnek a százados mesék, |
| ha szív őket s ily tudás hozza vissza!” |
| Itt az érc; s te, aere perennius,
|
| versem, aki csillagfénykoszorús |
| gyászodban már-már mosolyogni tudsz, |
| túléled őt! s joggal túl te, plakett: |
| szebb, mint ő volt, s több a ti létetek! |
| …Neki azonban… minden… egyremegy. |
|
|