Mintha tündér!

Szélbe csókoltam, napba, ajkaidba, húsodba írtam a verseimet, húszévi csöndbe, hogy leplezzelek s ne derűljön ki szivünk drága titka, április édes illatába, mintha tündér lett volna (s nem te), fényjelek játéka csak, mely jön, hogy friss, meleg arcát szomorú arcomhoz szorítsa: hallgattam rólad! De mind megmaradt a néma csók s az elszállt gondolat, hiába vagy oly rég a föld alatt: karod fonja nyakam köré a szél, a napban csókod messzi tüze él, közelebb vagy hozzám mindenkinél.