A huszonhatodik év

Búcsúzunk, édes kétségbeesésem? Mindig búcsúzunk! Valami selyem, valami hűvösség a szivemen, valami béke vagy már: alig érzem fájónak ezt a fájdalmat: becézem, hisz már rég csak általa vagy velem, s szomorúan bár, mégis édesen meg-megismétled, amit veled éltem e tündér földön: teleröpködöd multunk éveit, a huszonötöt, s ezt, a huszonhatodikat, örök búcsúm, te, társam, halott útitárs: tárt szivemben mindig itthon találsz, és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.