Naponta!

Naponta rájönni, hogy nem vagy, és hogy ami van is, veled tűnt, s naponta visszavágyni a mindenbe, a voltba, a már-semmibe, s tudni, mily kevés volt az a minden, s hogy csak kérkedés eget és földet elvetni miatta, mintha agyamat vakság verte volna: jaj, naponta nehezebb a nehéz! Kör zárult: már kilencszázötvenegyben békétlenkedem, itt s most, Budapesten (s a Tejút szive táján, ismeretlen világok közt): mindent vesztve siratlak sirodon, mely a Nap körűl utaztat, s a nem-igazat érzem csak igaznak.