Velem süllyedsz

Szemem – a szemed! – nyílt – nyílik! – karod – az enyém – ölel!… Óh, ez már csak a kétségbeesés vak mozdulata, a fuldoklóé, ki az elhagyott támaszt keresi! Itt voltál? Dehogy, dehogy voltál! Vagy talán –? Micsoda gúny a percnyi hit is, hogy valaha szived – mint most – a szivemig dobog! Az én lelkem az egész túlvilág, velem süllyedsz. Csak a dac és a vágy tornyozza a húzó mélyből magát, s téged: fuldoklik! – Még! még! – ez az álma: kapaszkodik is minden szalmaszálba, érted, s magáért… S tudja, hogy hiába!