Bárhova

Mikor, mert jön a romlás s a hideg, öldösni kezdik vak lárváikat a kétségbeesett lódarazsak s gyúl a bükk s a nádasok rőtlenek és ázottan és sulyosan pereg a sárba a lomb s hályogos a nap s roppant kerékként vészes varjuhad károgja tele a forgó eget: ha jönnél, kedves, s bár egy percre csak, sápadt árny s a halálnál szótlanabb, még most is jól érezném magamat, s ha menned kéne, vissza, s a kezed foghatnám, mennék, bárhova, veled, boldogabban, mint élni nélküled.