Akkor is, hogyha…?

Boldog vagyok, hogy így szeretlek, így ilyen forrón és fájdalmasan: élek, hogy őrizzelek: már meg sem idézlek, mégis itt vagy: sorsomat figyelik gyötrelmesen-szép álomszemeid, s ahogy kigyúlnak régi tájak, évek, kigyúlsz te is, s érzem: szivedben érzed szivem vezeklő gyöngédségeit. Ez a boldogság most, a fájdalom, ez egyesít; s legjobban (óh, nagyon, teljesen!) mikor édes arcodon mosoly fut át, kissé gúnyos, de végképp értő, bízó, s kezdi kötekedését: „Igy szeretnél akkor is, hogyha élnék?”