Tihanyban

Tebelőled ébredek. Süt a nap! Takarítok, leporolom a polcot (kikerülve a seprűvel a pókot), s míg fűtök, s főzök ezt-azt, s mialatt írni próbálok, folyton hangodat hallom: „Négy hete?! Óh, drágám, be boldog vagyok itt veled, – rég sosem adódott számomra időd ily sok, ily szabad!” Dél jön, s délután. Teszek-veszek. Ujra dolgozom, mintha semmi baj se volna. Idill, magamban: nézek, le, a tóra. S már este van!… Kint őszi Jupiter ragyog az űrben… Rólad semmi jel… Csönd… Nélküled, de neked alszom el.