Tízezerszer

Nap az égen, hangya a földön egy se állt meg miattunk, Kedves, amikor úgy megnőttünk egymásban (hacsak oly szív nem, amely magának követelte egyikünkét): ugyanúgy jött az este, tízezerszer, s a hajnal, és a por éppúgy nyüzsgött, az ember, és bibor és fakó évek, majd a vég, keretbe zárták, lezárták életed. A sok, ami voltál, veled tűnt; de ahogy akkor, ég és föld most se változott. Felejt? Nem. Csak nem tud, csak más a dolga: nem tudta, ki vagy, s hogy nem vagy, s mióta… (S mit érne, ha tudná?! ha tudta volna?!)