Kétszáz napja

Nem tudtalak megtartani. Sirodban kétszáz nap roncsol már azóta, hogy kioltottad fájó öntudatod: kétszáz napja nem voltam a karodban, s ez csak a kezdet. Szöktél, szép halottam, szöktél előlem? Búcsúd én vagyok, az is, akihez szólok, s válaszod, s a rémes éj, s ami most még soron van s amit jó lett volna kerűlni. Jaj, de rossz kivűled! Vagy még? Eh, hamar a sötét csöndet, az jól eltakar! Te sem tudsz megtartani, még te se! Kétszáz nap. Mi vagy? S én mi?! Kezdete két külön útnak szét a semmibe.