A titkolt rém

A vágy, hogy ne lény csúnya és öreg, a jaj, hogy elhagylak, s bár tovatűnt rég, a rontó tűz, mely benned hagyta üszkét, ujra lobbanni, mihelyt csak lehet, a titkolt rém, mely már mint gyermeket, ölt, hogy te bukhatsz csak, a kishitűség iszonya, és a végső kimerültség vitt el: megtört, szétdúlt, kiégetett. És nem láttuk, nem tudtuk! Most, utólag, fénye gyúl sok szürke tegnapi szónak, tétovának s ma célba-mutatónak: nem hittem neked, vagy nagyon talán – Forró élet, így lettél hideg árny! Káprázatom, így teljes éjszakám!