Sohasem eléggé

Ki ernyőzted, bokor, út, aki hoztad, kő, tavaly még zsámolya, idegen életek, de drágábbak ma nekem sok emberénél, mint jó tegnapoknak őreihez, jövök ki, s órahosszat várok köztetek: itt jobban velem van, mint másutt, itt már-már azt hiszem hogy jön, megint jön: léptei kopognak a mindjárt nyílik a kapu, mint mikor jöhetett s oly friss, oly törékeny, oly szép volt… Köztetek, ösvény, kő, s bokor, elragadtatássá, gyönyörüséggé enyhül a fájdalom, a veszteségé: „Bárhogy szerettem, sohasem eléggé!”